Tátrai S. Miklós | A repcetábla szarvasa

Szépirodalom - próza

A repcetábla szarvasa

A fény már legyőzte a sötétséget, de a nap sugarai még gyengék voltak ahhoz, hogy a köd felett is diadalmaskodjanak. Nem volt szép a reggel, a tejfehér pára mindent beborított, a látótávolság alig haladta meg a harminc métert. Zoltán még teljes sötétségben ült fel a magaslesre, amely az erdő és a repcetábla közötti földút szélén állt. Jól ismerte, és szerette ezt a helyet. Kedvező körülmények között előre és jobbra messze beláthatta a dimbes-dombos területet. A lestől balra, mintegy száz méterre, az erdőszéle derékszögben befordult, és hosszasan lezárta a meredeken lefelé futó repcetáblát. Azután, mintha csak meggondolta volna magát, újabb kilencven fokos fordulatot tett balra, és ezzel ismét teret engedett a vetésnek, amely onnantól kezdve meg sem állt a távoli Bodzás-hegy aljáig.  Egyelőre azonban egyik irányban sem lehetett sokat látni. A vadász azon a héten másodszor, összességében ötödik alkalommal kísérelte meg, hogy megpillantsa, s ha tudja, elejtse azt a szarvasbikát, amelyre vadászmesterük hívta fel figyelmét. Az agancsot legalább hét kilósra becsülte, azonban ághiányosnak és villában végződőnek vélte, emiatt selejtezhetőnek ítélte. A szarvas bal első lábára sántított, bizonyára egy korábbi sebzés, vagy más eredetű sérülés miatt.

Zoltán nyugtalanul fészkelődött. A padra terített pléd és ruházata már eléggé nyirkos lett ahhoz, hogy fázni kezdjen. Mozogni nem nagyon akart, hiszen az egyértelműen ritkuló párából bármikor előléphetett valami, bár úgy vélte, tőle hatvan méterre az elefánt is elballaghatott volna. Órájára pillantva hét órát látott, ami január végén még semmit nem jelent a vadász számára. Eredményt és eredménytelenséget egyaránt hozhat, ezért a további várakozás mellett döntött. Úgy tűnt, türelme nem lesz hiábavaló, mert negyedóra múlva érzékelhetően csökkent a köd, a szél megerősödött és kisebb takarításba kezdett. A helyzet lassan, de biztosan javult. Zoltán távcsövével vizsgálta a tájat. Hamarosan két őzet fedezett fel, amint a lestől „félbalra”, a távolabbi fenti saroktól lefelé ballagtak az erdőszélen. Suta vezette gidáját, néha meg-megálltak, kóstolgatták a bokrok zölden maradt leveleit. Nagy örömük nem lehetett benne, mert hamarosan eltűntek a gazosban. Néhány perc múlva erősödő zörgést lehetett hallani jóval lejjebbről.  Messzebb attól, mint ahol az őzek bementek, de ennyi idő alatt éppen oda is érhettek. A zajok azonban mást sejtettek. A vadász ösztönei és tapasztalata alapján szarvasokra gyanakodott. Fokozódó izgalommal kutatta az elcsendesedett területet, mégsem sikerült semmi mozgást észrevennie. Már-már feladta a keresést, amikor újabb apró zajokat hallott. Hirtelen egy fiatal bika feje bukkant ki a fák közül, és az állat kutatva vizsgálta a repcetáblát. Semmi gyanúsat nem találhatott, mert kijött az útra, majd azon átlépve lassan megindult felfelé. Nyomában egy gyönyörű, golyóérett koronás bika tűnt fel. Olyan nyugodtan haladt, mint aki tudja, hogy januárban ő már sérthetetlen.  Három újabb szarvas követte őket, és közöttük volt a várt, a lőhető bika is. Zoltánnak kétsége nem volt aziránt, hogy az ághiányos, sántító szarvast látja. Agancsa valóban villában végződött, és hiányzott középága. Mindenképpen kilőhető példány volt, amit csak fokozott korábbi sérüléséből adódó nehézkes járása. A vadász már a fegyvertávcsőben nézte, ahogy az állatok bevárják egymást és megállnak. Valami nem tetszett nekik, fejüket forgatva figyeltek, szimatoltak. A sérült bikát ketten is takarták, várni kellett, amíg újra megindulnak, s akkor talán távolabb kerülnek egymástól. Váratlan esemény történt. A felső saroknál kiugrott három őz, és őrült rohanással igyekeztek a tábla közepe felé. Bizonyára megriadtak valamitől. Ijedelmük a többiekre is átragadt. Nem sejthették annak okát, de ilyenkor az óvatosság félelemmé és ösztönös meneküléssé változik. A szarvasok valamennyien futásnak eredtek és eltűntek a fák között. A sérült bika mozgásán látszott, hogy az nehezére esik, fájdalmat okoz neki. A vadászat folytatásának azon a reggelen már semmi értelme sem volt.

A délutáni gyenge északi szél Zoltánt már a magaslesen találta. Hátulról fújt, ami kedvezett a vadásznak, mert szagát a vetés közepe felé vitte, amit az erdőből kijövő állatok nem érzékelhetnek. Tudta, hogy nyugodtan nézelődhet, a biztonságos célzásra is komoly esélye lesz. Persze ehhez elő kell jönniük, amelynek bizonyosságát sosem lehet tudni. Mobiltelefonja négy órát mutatott és a percek ijesztő gyorsasággal teltek. A januári délutánon nincs sok ideje az írott és íratlan törvényeket tiszteletben tartó vadásznak. A napnyugta hamar elkövetkezik, és az állatokat semmi nem sürgeti. Alig volt hó azon a télen, hideg sem nagyon, ezért még az erdőben is találtak ennivalót. Zoltán sem gondolkodott másként, de a szenvedély, a vadászláz nem engedte meg, hogy ne próbálkozzon újra és újra. Távcsövével kutatta a közelebbi és távolabbi erdőszéleket. Fácánok álldogáltak a bokrok aljában, majd nyulak kergetőztek. Hátra akart dőlni, amikor tőle balra, az alsó sarokban megint megjelent a reggel látott fiatal bika. Olyan volt, mintha most is őt küldték volna előre a többiek a terep felderítésére. Két percet nézelődött, majd visszament. A távcsőben látni lehetett, hogy a fák között többen is mozognak, azonban újra csak a fiatal bika jött ki, valamivel feljebb, és megint csak egyedül. Kutatóan nézett körbe, és – Zoltán bármire megesküdött volna – felnézett a lesre! Egy-két másodpercig rászegezte tekintetét, majd megpördült, és már csak a távolodók csörtetését lehetett hallani.

A másnap reggel kedvező előjelekkel indult. A sötétben kiérkező vadászt tiszta égbolt, barátságos, bár hideg csillagok fogadták. A holdsarló gyenge fényét biztatónak vélte. Úgy érezte, a napkelte, a világosság hihetetlen lassúsággal érkezik, mintha a sötét foltok aznap nem akarnák felvenni igazi alakjukat. Persze ez nem így volt, csupán a várakozás tette türelmetlenné. A világosság, ahogy minden nap, akkor is beköszöntött. Igaz lassan, óvatosan, mintha tényleg küzdene a vele szemben fújó nyugati széllel. Hamarosan legelésző őzeket, majd fogócskázó nyulakat fedezett fel. Egy bak, a suta és a gida most is a felső sarok közelében legelészett, de a nagy táblán itt is, ott is látni lehetett néhány őzet. Hol eltűntek, hol előbukkantak, attól függően, hogy a repceföld mélyedéseiben, vagy emelkedőin tartózkodtak. A mélyebb részeket a lesből nem lehetett belátni, azok állandó reménykedésre adtak okot. Zoltán folyamatosan figyelte az őzek mozgását. Észrevette, hogy a saroknál állók többször felkapják fejüket, és merően figyelnek az egyik mélyebben fekvő rész felé. Ezt jó jelnek tekintette, hiszen nagy valószínűséggel – gondolta – ott lenni kell valaminek.  A három őz hirtelen futásnak eredt. Nem a fák közé szaladtak be, hanem a vetésen keresztül eltűntek a Bodzás-hegy irányába. Ez már egyértelmű jelzés volt, a vadász a les peremére fektette puskáját, és feszülten figyelt. Lélegzete is elakadt, amikor előbb agancsokat, majd szarvasbikákat fedezett fel, amint a horhosból feljőve, a lestől balra lévő erdőszél felé igyekeznek. Az első megtorpant, az öt szarvas összetömörült, lövésre egyelőre gondolni sem lehetett. Az állatok úgy álltak ott, mintha sosem akarnának elindulni, mígnem az egyik elszánta magát, és a többiek követték. A vadász izgalma egyre nőtt, hiszen a szarvasok közeledtek, de semmit sem tudhatott szándékukról. Már száz méteren belül voltak, amikor újra megálltak, mintha tanakodnának. Zoltán felismerte közöttük a sérült bikát. A többiek talán hozzá igazították a tempót, mert lassan, de már csaknem egymás után lépegettek. A vadász vonulásukat a fegyvertávcsőben nézte, és kedvező pozícióra várt. Csak reménykedni tudott abban, hogy a jobbról fújó nyugati szél tartja ezt az irányt, mert ha kicsit is fordul, a szarvasok megérzik jelenlétét. A rudli az erdő felé közeledett, a sánta bika már a sor végén haladt. Az első szarvas, amely két-három méterrel járt a többiek előtt, ismét megtorpant. Valamelyest változott a szél, s ez ijesztő jelet hozott számára. Azonnal megpördült, de nem a legközelebbi fák felé igyekezett, hanem a széllel szembefordulva a les irányába tartott, az erdő szélével csaknem párhuzamosan. A mögötte lévők még nem érezhették az „emberszagot”, ezért nem túl nagy tempóban követték.  A sántító bika szánni valóan nehezen ment, úgy tűnt komoly erőfeszítésébe kerül, hogy lépést tartson társaival. A minél biztonságosabb lövés érdekében Zoltán letérdelt a kényelmetlen padról, és fegyverét feltámasztva tökéletes célzásra törekedett. A viharzó tengerként hullámzó izgalmát lélegzetét visszafojtva igyekezett csillapítani, miközben a szálkereszt már a lapockára szegeződött. A távolságot nyolcvan-kilencven méterre becsülte. A lövés eldördült! A bika felágaskodott, majd vágtában rohant a legközelebbi fák közé. A vadász biztos volt a találatban, hiszen azt az állat egyértelműen jelezte, mégis percekig kellett várnia, amíg összeszedte magát, és gondolatait. A lesről lejőve először a rálövés helyét kereste. Nem volt nehéz dolga, hamar rálelt a találat újabb bizonyítékára, a sebzett állat elrugaszkodásának jellegzetes nyomaira, ugyanakkor egyetlen csepp vért sem talált. Pontosan emlékezett a helyre, ahol a bika elérte az erdőt, bár ennek megtalálásában a nyomok is segítették. Először a bokrokon talált vércseppeket, majd a földön is. Óvatosan haladt a sebzett állat nyomában. Egyre több vért látott a fákra, bokrokra kenve. A lapockán lőtt szarvas minden bizonnyal itt már az összeomlás előtti másodpercekben lehetett, amikor kontrollálatlan mozgása miatt mindennek nekiment. A halálvágta hetven-nyolcvan méterig tartott, s annak végén a szarvas összeesett. Amikor Zoltán rátalált, már üveges szemekkel nézett a semmibe. Drámai pillanat volt. A második szarvasbika vadászmúltjában, és az első, amit egyedül ejtett el. Napokig járt utána. Kereste, kutatta, amíg rátalált. Úgy érezte méltó ellenfelek voltak, megdolgozott a sikerért, azt becsületes küzdelemben érte el. Megtekintette az immár mozdulatlan fejedelmi állatot. Az agancs mérete és formája nem okozott meglepetést, olyan volt, amit látott, amilyenre számított. Boldogan és büszkén simította végig a királyi fejdíszt. Megnézte a láb sérülését, és őszintén megdöbbent, mert azt nem lövés okozta. A szarvas valószínű orvvadászok csapdájába lépett. Törött alsó lábszárát egy drótdarab szúrta keresztül, amely körül már gennyesedett a seb. A gyógyulásnak esélye sem lehetett, az állatra hosszas szenvedés, majd kínok közötti pusztulás várt volna. A vadász utolsó falatot tett az elejtett bika szájába, töretet készített és régi vadászszokás szerint levett kalappal tisztelgett előtte.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A repcetábla szarvasa”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés