Videcz Ferenc | Lesifotók – 3. rész

Szépirodalom - próza

Lesifotók – 3. rész

Nemzeti sportunk

A pekingi nyári olimpia záróünnepségét követően kis hazánkban sokan megkongatták a vészharangot, sportolóink egy részének meglehetősen karcsú szereplése miatt. Pedig igazán nincsen okunk pánikra. Hiszen említett derék olimpikonjaink mindössze egyetlen betűvel maradtak le a dobogóról vagy a tőlük várt helyezéstől: indulás előtt eltökÉlték, odakünn, a megmérettetéskor pedig eltökölték. Jó néhányan – már közvetlenül a versenyszámukat követően – e tényt töredelmesen be is ismerték. Előttük őszintén kalapot emelek, mert bevallani saját gyengeségünket, felér egy győzelemmel. Nem is velük van baj.

Jó ideig azzal kérkedtünk, hogy lovas nemzet vagyunk. Később átértékelődtünk futballnemzetté. Csakhogy mindez már a távoli múlt! Mikor fogunk végre rádöbbenni, hogy nemzeti sportunkat (sportjainkat) nem az elnéptelenedett, erkölcsileg elmocsarasodott gyepen vagy a nem is túlságosan magas lovon kell keresnünk, hanem – Uram, bocsá’ – évtizedek óta stabil vizeink tájékán? Ideje lenne leszállnunk (nem leesnünk!) a lóról; a sok bennfentes hivatali Csipkejózsika felébredhetne, netán el is hagyhatná biztonságos beton-szarkofágját! A „Hass, alkoss, gyarapíts,…” mégiscsak szebben hangzik, mint ha unos-untalan azon siránkozunk, hogy „Romlásnak indult hajdan erős magyar…”. Bár kétségtelenül utóbbi a kényelmesebb megoldás, főként ha tettekre kerül sor.

Díszsátor vagy pellengér

Megyei vadásznap, valahol e honban. Hajdani vadászírói múltamra utalva díszvendégként kaptam meghívást. Elfogadtam, bár tisztában vagyok vele, hogy ha Petőfi napjainkban élne, ekképp verselne: „Nem írok, nem olvasok, / Én magyar vadász vagyok!” (Akinek nem kalapja, ne vegye magára!)

A nyitó ceremóniát követően a kamarai díszsátorban kaptam egy elegáns asztalt, a várható baráti beszélgetések kellemesen kulturált lebonyolításához. Az előzetes újsághírt és kiadott programot megfejelve a „hangosban” is bemutattak, „felkonferáltak”. Aztán mindenki ment a dolgára. Én ottmaradtam ház-, pontosabban sátorőrzőnek.

Teltek az órák, hullámzott a vidáman tereferélő tömeg, főként a kitelepült büfék, kocsmák, vásárosok környékén. A Vadászati Kulturális Egyesület szomszédságomban lévő könyves pavilonját – ahol két alkalmi korsó sör áráért már színvonalas kiadványok között tallózhatott volna a nagyérdemű – és engem viszont széles ívben elkerültek. Néhányan – időről időre – tisztes távolságból, kriglivel a kezükben meg-megálltak, rám mutogattak. Biztosan nagyon vidám dolgokról csevegtek, mert mielőtt hátat fordítva továbbálltak volna, az urak röhögtek, a hölgyek visítva kacarásztak. Végül is ünnepen vigadni szokás, nem szomorkodni! És még pellengéren sem érezhettem magam, hiszen nem szidalmaztak, nem köpködtek le, kővel sem dobáltak. Én pedig csak azért is hasznossá tettem magam! Időközben ugyanis feltámadt a szél, és többször is szanaszét fújta a másik asztalon hagyott okleveleket, miegymást. Jólesett utánuk loholni. Megalázónak sem éreztem, hiszen negyven esztendeig voltam tanár, a nemzet napszámosa.

Disztingvályúnk!

Imádom az okos embereket. Az okoskodó sznobokat kevésbé. Társaságban főként a meteorként röpködő, nem megfelelő helyen és formában alkalmazott idegen szavak verik ki nálam a biztosítékot. Olyankor ráteszek egy lapáttal.

Zenéről folyt a magasröptű csevely. Kollégámmal nem tudtuk eldönteni, nevessünk (nem illik) vagy bosszankodjunk. A pillanatnyi csendet kihasználva közbeszóltam:

– Végtelenül sajnálom, hogy nem lehettem ott Placebo Domino pécsi koncertjén!

– Pedig állítólag csodálatos volt! – válaszolta egy negyvenes úr. Mindenki helyeselt, senkinek nem tűnt fel a provokáció.

Egy másik hasonló helyzetben az aktuális témától teljesen eltérve jegyeztem meg:

– Mennyire igaz a szállóige: „Coito ergo sum”!

– Valóban! – csicseregte a házigazda neje. – Ugye, ezt Descartes mondta?

– Nem, hölgyem, ezt cselekedte. Amit mondott, az árnyalatilag másképp hangzik.

Mellettem álló hölgyismerősöm a bokámat rugdosva fülembe sziszegte:

– Kötözni való ökör vagy! Mi történik, ha egyszer félremagyarázzák a poénjaidat, és attól fogva tősgyökeres bunkónak tartanak?

Visszakézből válaszoltam:

– Akik nem ismerik a disztingvályút, legfeljebb levonják rólam a konferenciát!

Kettő – egy

A neves traumatológus sebész – önhibáján kívül – közúti balesetet szenvedett. Saját osztályára szállították, ahol munkatársai mindent megtettek felgyógyulásáért. Egy hét után a főorvos – különösen, amikor megtudta, hogy az ambulancián hosszú sorban várakoznak a betegek – már nem tudott nyugton maradni betegágyában. Mivel mindkét lába eltört, tolószéken vitette le magát földszinti rendelőjébe.

Első páciensként egy hölgyet toltak be, felpolcolt lábbal. A főorvos rápillantott a röntgenfelvételre, majd így szólt:

– Ez bizony törés. Várjon, megnézem közelebbről!

Amikor „járművével” kigördült íróasztala mögül, a nő szeme kiugrott, mint a marslakóké:

– Ugye, ez nem igaz? Ugye csak poénból…

– Van is nekem arra időm! Különben is, messze még a farsang! Vihetik a gipszelőbe! De ne nyugtalankodjék, kettő – egy a javamra!

Ezek után senki ne merje jelenlétemben szidni az orvosokat!

Attrakció

Szokásos havi szerkesztőségi összejövetelünkön, egy hangulatos, pécsi kisvendéglőben új tollforgató társunk nem éppen hétköznapi élettörténetét hallgattuk. Az országot elhagyva, két társával hosszú időn keresztül artistaként kereste kenyerét, élte a porondművészek hagyományos hétköznapjait: egyszer hopp, másszor kopp.

Energikus, szuggesztív előadása valamennyiünket magával ragadott. Amikor arról beszélt, hogy egy gyanús körülmények között vásárolt személygépkocsival hogyan járták be Európát, papírok, jogosítvány és egyetlen percnyi autóvezetői gyakorlat nélkül, elkerülve balesetet, lebukást, már valamennyien könnyeztünk, csuklottunk a nevetéstől.

Amilyen elvetemült vagyok, ahelyett hogy utolsó morzsájáig végigélveztem volna a remek, Rejtő-regénybe kívánkozó sztorit, deviáns agyam önhatalmúlag más hullámhosszra kapcsolt: Garay János sorait juttatta eszembe:

„Elhiszi azt az élő és elhinné a holt:
Nincs oly vitéz e földön, mint Háry bátya volt!”

Már napok óta töröm fejem, keresve a fordulat okát, de nem lelem a magyarázatot.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Lesifotók – 3. rész”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés