Amikor karácsony előtt Budapesten jártam, a Nimród szerkesztőségében, reménykedtem, hogy találkozunk, és elcsevegünk az elmúlt hónapok (esztendők?) érdekesebb eseményeiről, amelyekről korábban – ha egyáltalán belefértek egy-egy levélbe, telefonbeszélgetésbe – csak címszavakban tájékoztattuk egymást. A díjátadási ceremónia kissé emelkedett hangulatában elfelejtettem tudakozódni István barátom hollétéről, mulasztásom már csak a hazafelé kattogó Intercity mobiltelefonos zűrzavarában jutott eszembe.
Február vége felé kemény tarkón-ütésként ért a hír: Pista gyógyíthatatlan beteg. Hosszú időn keresztül családja előtt is titkolta a könyörtelen valóságot; már csak akkor árulta el, amikor az alattomos kór egyre inkább felemésztette korábban törhetetlennek hitt erejét.
Dénes István nevét sokan ismerik, tisztelik határainkon innen és túl; olyan emberek, akik számára a természet nem csupán valós érintésében, hanem olvasmányélményként is kedves. A XX. sz. második felében a magyar könyvkiadás igencsak szűkölködött természeti és vadászirodalmi munkákban. Az okok többnyire közismertek. Egy-egy kötet megjelenésekor a témakör szerelmeseinek valóságos zarándoklata indult el, hogy ki-ki megszerezhesse az adott művet.
E sanyarú állapoton kívánt változtatni Dénes István, amikor 1993-ban – akkor még dr. Zoltán Attilával és a Nimród Alapítvánnyal közösen – létrehozta a Dénes Natur Műhely Kiadót. Az eredmény a korábbi adatokhoz képest elképesztő: szűk tizenöt esztendő alatt közel kétszáz kötetnyi könyv és számos videofilm jelent meg a kiadó gondozásában. A könyvek küllemére és belső tartalmára egyaránt az igényesség jellemző. A válogatás sokrétűségét igazolja, hogy a közismert vagy már-már elfeledett klasszikusok újbóli megjelentetése mellett új szerzők is lehetőséget kaptak a bemutatkozásra. Újabb sorozatok indítását is tervezte, de a fukar Sors ezt már irigyelte tőle.
Dénes István mindössze 58 évet élt, de munkássága ennél sokkal távolabbra mutat. Távozása a Természet végzetes tévedése. Márok Tamás szavait idézve: „Az ezredforduló legnagyobb vadászkönyv-kiadóját veszítettük el vele.” Emlékét kegyelettel megőrizzük, s tovább élő szellemébe vetett hittel valljuk: az általa megalapozott és kibontakoztatott életmű nem marad befejezetlenül; lesz folytatása!
Márciusi requiem
(In memoriam Dénes István)
Nem szerzetes, pápa lehettél volna,
Kinek szava kánon, sorsa hozsánna,
Maradtál mégis szorgos templomszolga.
Pogány idők könyv-katedrálisába
Lépve csöndben oszlop mellé húzódtál,
Követve hited legbensőbb parancsát;
Nem bántad, másoké tömjén és oltár,
Hagytad, föl a Szentséget mások tartsák.
Üstököst sem vártál cellád fölébe;
Besurrant erdők illata, nap fénye;
Körmölted szentírásodat, a Könyvet.
Szalonka rebbent lelkeddel magasba,
Hamvad Természet-Anyánk elringatja;
Döbbent betűkről hullnak rád a könnyek.
Erdei ösvény
Konok barátként baktatsz ma is szembe.
Figyeled árnyék-szarvasok szökését.
Smaragd-gyíkot, rigót juttatsz eszembe,
Lesed vén remete-kan ősz sörényét.
Mesélsz ibolyaszemű tavaszokról,
Cserepes ajkú, porba tikkadt nyárról,
Szélkéz avarmezt rajtad ki-be gombol,
Fölötted játékos hó-méhraj táncol.
A tél béklyója majd ismét felenged,
Lelkes mogyoró sárga zászlót lenget,
Kamasz-testeden friss, zöldszín brokát.
Nem tudom, a tavaszt kivel köszöntöd,
De mindörökké rögeidben őrzöd
Lábam szétolvadt, elomlott nyomát.
Vadászbúcsú
Míg élt, a repülést másoknak hagyta:
Madárnak, pillangónak. Sose vágyott
Poros ösvényről csáb-kékű magasba,
Honnan nem látni vadcsapát, virágot.
Egy napon elment. Végső rendelése:
Kívül járja tűz, mi rég benne égett,
S hogy mindörökre hamvaiba vésse,
Fentről ölelje a kedves vidéket.
Nyílik az urna; ónos pelyhek hullnak.
Gyászillatú virágok megfakulnak,
Megtört szél hajlik őszkönnyes bokorra.
Natura napja ismét körbefordult;
Triumfuszában kis csillámok voltunk:
Sors-szél kavart, de megtérünk a porba.
Hozzászólások