Rendezetlen csoportokban tülekedtek vissza a felazolóba, de a főcsatlós megelőzte őket. Lélekszakadva rohant a még ott beszélgető két vezetőhöz:
– Igazgató elvtárs! … akarom mondani úr … baj van! A felkelők lövik az aknatornyot! Úgy látom, a felvonó acélsodronyát célozzák, hogy a kasok a mélybe zuhanjanak, és az emberek ne tudjanak leszállni. De mi lesz, ha éppen emberekkel van tele a felvonó, vagy az emberek lenn rekednek?
Odabentről is lehetett hallani a gépfegyver ugatását, közben a műszakra menők is kezdtek visszaözönleni a nagyterembe. Jó néhányan ragacsosak lettek a sártól, amikor földre vetették magukat. Sokan káromkodtak, jobb híján szidtak mindent és mindenkit. Most az igazgató eresztette ki hangját:
– Emberek! Nyugodjanak meg, maguknak nem eshet bántódásuk!
– Azoknak magyarázza meg ezt, akik ott kint vannak, a hegyben! – kontrázott vissza valaki. Az igazgató nem jött ki a béketűrésből:
– Mondom, nem lehet bántódásuk, mert egyelőre itt maradnak! Üljenek le, ha akarják, hozzák ki az öltözőből a cigarettájukat, gyújtsanak rá, vagy mit tudom én! Mi addig a főmérnök munkatárssal felhívjuk a trösztigazgatóságot, megbeszéljük velük a további teendőket. Várjanak türelemmel! Vegyék úgy, hogy fizetett műszakon vannak.
A hangoskodók kissé elhalkultak. Ki-ki helyet keresett magának. Akinek nem jutott a padokon, a földre telepedett, hátát a falnak vetve. Hosszúnak tűnő félóra telt el, amikor a bányamester jelent meg az ajtóban:
– Kérem az aknászokat az igazgatói irodába! – Az emberekhez fordult: – Rövidesen maguk is mindent megtudnak!
A két szólított felállt a padról, sietősen indult a bányamester után. Ismét feszült percek következtek. A máskor beszédes emberek nagyokat hallgattak, vagy mélyeket slukkoltak cigarettájukból. Az ajtó nyikordulására valamennyien felkapták fejüket. Megint a bányamester érkezett. Hangja kissé remegett, arca kivörösödött. Parázs vita lehetett odabent.
– Emberek! Még kis türelmet kérünk. Rövidesen rendeződnek a dolgok. A trösztnél folyamatosan foglaltak a telefonok. Végül az igazgató munkatárs a városparancsnoksághoz fordult. Azt mondták, küldenek segítséget, minden rendben lesz. Egy órán belül itt lesznek.
– Ragyogó! – dohogott az egyik vájár. – Ütközet lesz, szétlövik fejünk felett az épületet, de mi legyünk nyugodtak!
Cifra káromkodással folytatta, néhányan nyugtatni próbálták:
– Nyugi! Ez az épület olyan, mint a bunker: csupa acél meg beton, különben a felvonógépek dübörgése már rég szétrepesztette volna a falait. Aztán nem is biztos, hogy harcra kerül sor. Hátha tárgyalni fognak, vagy a forradalmárok addigra visszavonulnak…
– Még hogy a ruszkik meg a felkelők leállnak egyezkedni! Tudod, mikor? Amikor én együtt sörözök a római pápával a Muki-kocsmában! Olyan cirkusz lesz itt, amilyent még nem láttál! – tromfolt vissza az iménti pánikkeltő.
A vitatkozók több pártra szakadtak. Mindenki a maga igazát próbálta elfogadtatni. Lett belőle akkora hangoskodás, hogy talán azt sem vették volna észre, ha valóban szétlövik felettük az épületet. Egy dologra mindenesetre jó volt a pörlekedés: gyorsabban telt az idő. És amíg idebenn megváltották a világot, odakünn zajlottak az események. Végül a két szál egy ponton találkozott:
– Emberek, jönnek a tankok! – robbant be a felazolóba a főcsatlós, aki a korábbi géppuskasorozatok ellenére is a felvonó mellett tartózkodott, mert mint mondta, ő arra esküdött föl, hogy fontos hivatali helyét a legnagyobb veszély esetén sem hagyja el.
Az elszántabbak vagy a kíváncsibbak kimerészkedtek az aknaház melletti térségre, ahonnan valóban hallani lehetett a bányához vezető szerpentinen közeledő T34-esek dübörgését, a lánctalpak csattogását. Az északi kapu – a gépjárművek bejárója – felől hamarosan fel is tűnt két lomha acélmonstrum. Válaszképpen az erdőből ismét kerepelni kezdett a már jó ideje hallgató géppuska. A páncélosok az aknaházzal párhuzamosan egymás mellé álltak, a belőlük kitóduló kipufogógáz ködfelhőbe borította őket. Az elsőként érkező harcjármű fedele felemelkedett, fiatal tiszt óvatoskodott körbe a nyílásból, váll-lapjai alapján főhadnagy. Az üzemvezető máris ott termett. Kézzel-lábbal, meg néhány fronton tanult orosz szóval magyarázta a lényeget. Az aknatoronyra és az erdő felé mutogatva ismételgette:
– Revoljucionyer, pulemjot, ratatatatata!
A parancsnok bólintott, hogy érti. Távcsövével egy ideig pásztázta a gyanús domboldalt, majd leszólt az acélmonstrum belsejébe. A lövegtorony kissé jobbra fordult, az ágyú csöve feljebb emelkedett. Fülsiketítő dörej hangzott fel, amit rövid periódusokként másik kettő követett. A géppuska elnémult.
A tiszt kedélyesen fordult a megszeppent igazgató felé:
– Mágyárszki sáhtyóri, uzsé mózsná rábótáty! Nu, dáváj, dáváj! Nádá úgolj! Mnógá úgolj! Te mehet dolgoz!
Nem várva a választ, jelt adott a vezetőnek, és a két géptömeg füstfelhőt okádva a kapu felé indult. Addigra már az egész műszak kinn állva bámulta a félelmetes szerkezeteket. Időközben a bányamester is megérkezett.
– No, emberek, munkára! Cigarettát vissza az öltözőbe, lámpát kézbe, irány a felvonó!
Maga is elcsodálkozott szokatlanul katonás vezényszavain. A munkások pedig szó nélkül engedelmeskedtek. Kifelé jövet már kissé lanyhult a lelkesedésük. Az ősz bányász, aki a munka folytatása mellett tette le voksát, keserűen dohogott:
– Jó! Melózni kell, mert kell a szén. De az alkut valahogy másképp képzeltem. A háború után reméltem, hogy az új rendszerben majd mindent tisztességesen, emberi módon lehet elintézni. Hogy a magunkfajták szava is számít valakinek. Aztán sokszor kellett csalódnom. Már-már azt hittem, egyik rendszer olyan, mint a másik. De hogy idáig fajuljanak a dolgok… A saját vérünk lő ránk, pedig érte gürcölünk, aztán idegenek jönnek, erőszakkal, fegyverrel osztani az igazságukat … Ki érti ezt?
Választ senkitől sem kapott. Az emberek komoran, elszántan indultak az aknaház felé. Elöl – példát mutatva – a két aknász haladt. Az első transzport beszállt a felvonóba. A főcsatlós jelt adott a gépháznak. A kas zuhanósebességgel indult a mélybe. A műszak elkezdődött. „Glück auf!” Szerencse fel!
Hozzászólások