Budapest
Megérkezésemkor még bő egy hét volt hátra a február 8-ára tervezett esküvőnkig – rengeteg teendővel. Beilleszkedés otthon, a munkahelyemen és a röplabdacsapatba, a szobánk kialakítása és berendezése, látogatás a budapesti testvéreimnél, Nellyéknél és Editéknél. Esküvő előtti eligazításon vettünk részt a fasori református templom lelkészénél. Egyik este elmentünk a Kárpátiába, meghívtuk Zaki bácsit is.
A családban bevett megszólításhoz (édesapa, édesanya) és a szülők magázásához már régebben hozzászoktam. Az ott lakó többi családtaggal is megismerkedtem. Emese testvéreivel, Jutkával és Andrással, valamint édesanya legidősebb testvérével, mindenki címzetes keresztanyujával.
Édesapában egy minden tekintetben nagyszerű embert ismertem meg. D. Dr. Nagy Barna teológus professzor 1937-től (mindössze 28 évesen) a sárospataki Református Kollégium tanára, igazgatója majd rektora. Az édesapja, dr. Nagy Béla is pataki teológia tanár volt. Miután a kommunista hatalom a „klerikális reakció elleni harc” (ez a megfogalmazás tőlük származik, ugyanis a III/3-as belső elhárítás egyik célszemélye volt) számukra ékes fegyvertényeként fölszámolta a kollégiumot, Budapestre költöztek. Előbb a Református Egyetemes Konvent tudományos kutatója volt, később a Budapesti Református Teológiai Akadémia rendszeres teológiai tanszékének vezetője. Tizenegy nyelven beszélt. 1956-ban atyai féltéssel óvta a teológus ifjúságot. Szívinfarktusa ellenére hónapokra bebörtönözték. A katedrára már nem mehetett vissza. Ismét kutató lett. Teológiai művein kívül a XVI. századi magyar irodalommal foglalkozott. Kálvin prédikációit ófranciából francia nyelvre fordította mintegy 2800 oldalon. Munkássága elismeréseként a Zürichi Egyetem díszdoktorává fogadta. A természettudományok területén is járatos volt – messze meghaladva az átlagot. Kiválóan sakkozott. Tudomásom szerint a sárospataki magasugró csúcsot még ma is ő tartja 186 centiméterrel. Emellett egy végtelenül szeretetre méltó, közvetlen ember, tele derűvel, humorral és optimizmussal.
A legénybúcsún sokat beszélgettünk apámról. Kegyetlenül fájt a hiánya, amit akkor és további életem jeles napjai körül minden alkalommal fokozottan éreztem. Kimondhatatlanul nagy segítséget kaptam ebben édesapától, aki azon az estén fiává fogadott.
Az esküvőnkre zsúfolásig megtelt a templom. Gyorsan terjedt, hogy ő fog esketni bennünket. Igehirdetése mindannyiunk számára emlékezetes maradt. Ismerőseink még sokáig emlegették, hogy ilyen lelki és szellemi útravalót csak nagyon kevesek kapnak.
Mikor az esküvőre igyekeztünk, még száraz és szürke volt az út. Amikor jöttünk kifelé a templomból, már minden fehér volt, és olyan nagy – nem is pelyhekben, hanem inkább – pamacsokban zuhogott a hó, hogy ilyet még a Bakonyban is csak nagy ritkán láttam. Csodálatosan szép volt. A fasori fák egy kicsit az Angliát idézték számomra. Vacsorázni a Gundel étterembe mentünk.
Nászút helyett nyárra terveztünk egy szép vízi túrát, édesapával hármasban. Föl a Dunán, egészen Ásványráróig. A szépet és kellemest a hasznossal: a gyönyörű táj egyben horgászparadicsom is. A Római-part Bíbic csónakházában volt a saját tulajdonú, Cimbora nevű kétpárevezős kielbootjuk. Ezzel vágtunk neki. De az eredeti elképzelésünket némiképpen módosítanunk kellett. Márciusban tudtam meg Emesétől az örömhírt, hogy hármasban is négyen hajóznánk. Emiatt változtattunk a terven. Emese vonattal utazott, míg mi az áradó folyón sok-sok viszontagság és kaland közepette négy nap alatt értük el célunkat, az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság egyik hajójának mentőakciója révén. Ugyanis a Cimborára szerelt segédmotor többször felmondta a szolgálatot. Első este elértük Tahitótfalut. Hurrá! Minden leálláskor azonnal sodródtunk visszafelé, küszködve időnként a nekünk csapódó farönkökkel. Nagyon kellett figyelnem a hullámokra is, mert a hajó oldalából csak egy tenyérnyi volt a víz szintje fölött. Gönyűnél a motor ismét leállt.
– Ez nem robbanómotor, hanem lerobbanó motor! – fakadtam ki. – Többet csorgunk visszafelé, mint amennyit haladunk előre! A végén még Ásványráró helyett ismét Budapesten kötünk ki. Vagy Pakson. Emesének meg majd küldünk egy üdvözlőlapot.
Ahogy egyre inkább távolodtunk úti célunktól a nagy sodrásban, édesapa gyermeki naivitással javasolta, hogy keressünk már végre egy technikus embert.
– Itt, az áradó Duna kellős közepén?
De láss csodát! A lehorgonyzott kotróhajó gépésze éppen ott horgászott a hajójukhoz kötött ladikból. Percek alatt kiiktatta a gyertya zárlatos pipáját. Ettől kezdve az Istros segédmotor megtáltosodott.
A Gönyű utáni kanyarban kerülgettem a hullámtörő gátakat, amikor teljes gőzzel hirtelen elhúzott mellettünk föntről az Irkutszk nevű tolóhajó, ami ekkor szólóban közlekedett. Nem tudtam, hogy mi hiányzott eddig a boldogságunkhoz. A nagy hullámokkal szemben már nem lehetett manőverezni. A hajónk megtelt vízzel, de a süllyedés előtti pillanatban éppen ráfutottunk egy hullámtörő gátra. Már megfeneklettünk, de a motor csak járt és járt. (Ja kérem, a technikus ember! Azóta is emlegetjük.) Nagy nehezen kievickéltünk a partra, és ott táboroztunk. Másnap reggel fölvett bennünket a Vízügyi Igazgatóság hajója, aminek fedélzetén a ránk várók éljenzése közepette büszkén befutottunk Ásványráró kikötőjébe. A szerencsésen végződő küzdelmes négy nap miatt szabadságunk jó része is odalett. Ám a fokozott egymásrautaltság, a közösen megoldott veszélyes helyzetek és a félig átbeszélgetett éjszakák a csillagos éggel beborított Duna-parton, nagyon közel hoztak bennünket egymáshoz.
Visszafelé ketten együtt jöttünk Emesével. (Egészen pontosan: hárman.) Éjszakára Esztergomnál sátoroztunk. Másnap a Bíbic csónakház előtt értünk partot. Minden kaland ellenére – vagy tán éppen azért – nincs az a külföldi (és egyben méregdrága) nászút, ami felért volna ezzel a kirándulással.
Elkészültünk a szobánk átalakításával. A falikút helyére felrakattunk egy mosdókagylót. Ez kissé zavarón elütött az összképtől, de nagy szükség volt rá, mert a konyha és a fürdőszoba a lépcsőház túloldalán volt. Hirtelen támadt ötletemet azonnal tett követte: egy már nem használt szekrénynek leszedtem a hátulját, és a szekrényt rátoltam a mosdókagylóra.
Az egyetem elvégzése után Veszprémben újabb sorozás következett. Mivel engem azóta sem hívtak be, három évig kellett fizetnem a katonaadót. Akkoriban még a felénél sem tartottam. Akárhogy is számolgattuk, ha hárman leszünk szűkös lesz a pénzünk. Egyik távoli rokonuk az OTP központjában dolgozott. Tőle tudtuk meg, hogy egy dokumentátori csoportvezetői állás a következő tavasszal nyugdíjazás miatt megüresedik. Tárgyaltunk az osztályvezetővel, aki kilátásba helyezte, hogy odavesz. De jó lenne addig is fiókgyakorlatot szereznem. Szakmai és emberi szempontok miatt is fájó szívvel búcsúztam el a múzeumi kollégáktól. Idők során többször fölmerült, hogy visszamenjek, de az anyagiak miatt minden kísérlet megfeneklett.
Szeptember 1-jétől az OTP VI. kerületi fiókjában dolgoztam a Rákóczi úton. Már az első napon mélyvízbe dobtak, mert velem számoltatták ki a pénztári forgalom globális kamatát. (Olyan ez, mintha a pilótajelöltet fölküldenék egyedül, hogy előbb repdessen kicsit, aztán ha épségben leszáll, majd kiképezzük.) De ez a feladat még jól is jött nekem, mert a sikeres munka után azonnal maguk közé fogadtak a többiek. Beiratkoztam a közgazdasági egyetem felvételi előkészítőjére, követve az élet kunkorait, ha már így fog módosulni a pályám.
Közben összehoztam egy bomba üzletet. Eladtam a szakdolgozatom egy példányát az OSZK-nak. Többet kaptam érte, mint az egyhavi fizetésem. Ha egy üzlet beindul, szokták mondani; a sikeren fölbuzdulva másnap meg eladtam egy másik példányt az Egyetemi Könyvtárnak.
Szeptember 17-e délutánján a nagyteraszon javítottam a redőnyöket, mikor a kert felől jött édesapa jó barátja, dr. Bodoky György, az Uzsoki úti kórház osztályvezető sebész főorvosa. Elmondta, hogy sürgősen hívták a Ménesi úti kollégiumba, mert édesapa az MTA Irodalomtudományi Intézete gyűlésén rosszul lett. Ő ugyan perceken belül odaért, de addigra már édesapa meghalt. Az újraélesztési kísérlet nem járt sikerrel.
Földbegyökerezett a lábam. Hosszú ideig se szólni, se megmozdulni nem tudtam. Az agyam néhány pillanatra kikapcsolt. Csak néztem magam elé tompán, és suta makogás hagyta el a számat. A nagyszobába lépve Dödi bácsi ugyanazt megismételte édesanyának és
Emesének is. Lefekvés után majdnem egész éjszaka beszélgettünk. Felidéztük életútja sok-sok állomását, küzdelmeit és sikereit, komoly és vidám eseteket egyaránt. Új értelmet kapott az a júliusi délután, mikor a konyhaablakból néztük, hogyan játszik a kiscicával. Rongylabdát madzagra kötött, és önfeledten nevetett az akrobatikus mutatványokon. Szinte egyszerre kérdeztük tőle:
– Az unokával is fog majd játszani, édesapa?
Nem felelt a kérdésünkre. Tekintetét a távolba szegezte, és újra gondolataiba mélyedt. Akkor nem tudtuk mire vélni hallgatását. Vannak dolgok, amiknek értelme, jelentése és jelentősége csak később válik nyilvánvalóvá számunkra.
Sárospatakon volt a temetés. A halottas menet elején háromszáz palástos lelkész vonult. A koporsó mögött a rokonság, majd a hatalmas tömeg. Zsoltárokat és nagyon szép, régi pataki diákdalokat (Válásra int immár az óra…) énekeltek. Édesapát a szülei mellé helyezték örök nyugalomra.
Árván maradtunk. A didergető érzések közé azonban bele-beleszövődtek az új élettel kapcsolatos várakozás talányos pillanatai. A családból távozók utáni fájdalmat tompítani igyekeztek az érkezők okozta örömök.
Október 6-án volt egy orrsövény-műtétem. Kis korom óta nem tudtam levegőt venni az orromon keresztül. Ugyan némiképpen hozzászoktam már, de a sportban zavart egy kicsit. Dödi bácsi, a sebész főorvos előre figyelmeztetett, hogy jól készüljek föl, mert a fül-orr-gégész főorvos imádja a vicceket. Érdekesen alakult a műtét, mert amikor a segéd nem ütögette a vésőt a kalapáccsal, vicceket mondtam. A főorvos úr közben egy féltenyérnyi porcot szedett ki. A nyálkahártya visszazárása után lassan, óvatosan levegőt vehettem az orromon. Mintha kitették volna a tüdőmet egy fenyves erdő közepébe. Lyukanként 1–1 méter gézzel sámfázták ki az orromat.
December 8-án ismét bevonultunk a kórházba. De már nem miattam és nem ugyanoda. Másnap délelőtt megszületett első gyermekünk. A munkahelyemen kaptam a hírt, hogy mindketten jól vannak. Máris mehetek egy rövid látogatásra. Természetesen fiút vártam. Természetesen lány lett. Ez ugyan nekem semmiféle lelki törést nem okozott, de egy pillanatra elméláztam a világ folyásán. Nehogy úgy járjunk, mint apámék, hogy jött öt lány, és csak azután két fiú, mert mi annyit nem kísérletezhetünk.
Elindítottam egy 200 forintos takarékbetétet Hernádi Réka nevére, és mire visszaért hozzám a könyv, a kedves kollégáim meglepetésként kiegészítették a betét összegét 2000 forintra. (Ez kicsivel több volt, mint egyhavi fizetésem.) Ebédszünetben a Rákóczi úttól a Péterfy Sándor utcai kórházig megjavítottam egyéni csúcsomat száz méteren.
A lányom az első találkozásunk alkalmával édesdeden aludt. Hogy produkáljon valamit az apjának, a nővér finoman megkocogtatta az arcát. Aranyos fintor és kézmozdulat volt a válasz. Ez minden látogatás alkalmával megismétlődött. Bálint Ferenc és Koblinger Jenő sógoraimmal ittunk egyet a nagy ijedtségre. A hölgyek hat nap múlva jöhettek haza. Már indulni készültünk, mikor Emesének vissza kellett mennie az irodára. Édesanya is ment vele. Rékát a kezembe nyomták azzal, hogy mindjárt jönnek. Ahogy eltűntek a folyosó kanyarulatában, Réka a háromszögletű orrlyukai alatt négyszögletesre nyitotta a száját, és ami a torkán kifért, vigasztalhatatlan zokogásba kezdett. Szerencsétlenkedtem én össze-vissza mindent, meg bohóckodtam, hogy lecsitítsam, ám törekvésem csúfos kudarcba fulladt, sőt olaj volt a tűzre. Éppen akkor jött arra Sinkovits Imre színművész, és a groteszk, sikertelen apai igyekezet láttán hangosan elnevette magát. Hiába, apának lenni sem mindig könnyű. Ahogy Emese visszavette a gyereket, abban a pillanatban csönd lett. (Ja, ha ez így megy. Ez is megoldás.)
Még aznap kiköszörülhettem az apai csorbát. Emese kijelentette, hogy nem meri megfürdetni Rékát, mert attól tart, hogy kiugrik a kezéből.
– Add oda nekem, innen biztosan nem ugrik ki – mutattam széttárt tenyeremet. – Gyere kisasszony, fürdés következik!
Először összehúzta magát, meg sem mozdult, majd nagyszerű lubickolás következett. (Apropó: hogy megy a gyerekek fürdetése? Az első gyereknél pelenka a kád aljára, ellenőrzés hőmérővel, tehát mindent az előírás szerint. A másodiknál már nincs pelenka, nincs hőmérő, ellenőrzés az alkar bőrével. A harmadik gyereknél se pelenka, se hőmérő, se alkaros ellenőrzés, csak becsapják a vízbe, oszt kész. Egy aranyos klasszikus: Megy haza a feleség, és a gőzfüggönyön keresztül rémülten látja, hogy a férj a gyereket a fülénél fogva le-föl húzkodja a kádban. Anyu felvisít:
– Rezső, mit csinálsz?
– Nem látod? Fürdetem Rezsőkét.
– De miért így?
– Mert olyan … forró a víz, hogy nem bírja a kezem.)
Fürdés után az ölembe vettem a lányomat, és néhányszor elmondtam neki az ABC-t, és számoltam tízig. Ezt majdnem minden nap többször megismételtem a tornáztatással együtt. Teljesen átalakult a menetrendünk. A napi bevásárlás is rám maradt. (Aranyos anekdota: A történelemprofesszor előadás alatt egy apró cédulát tart a kezében, és sűrűn rápillant, miközben garmadával sorolja a neveket, a dátumokat és az eseményeket. A diákok el nem tudják képzelni, hogy ennyi mindent hogy lehet egy ilyen kis fecnire ráírni. Az előadás végén a prof köszöni szíves figyelmüket, a cédulát zsebre teszi és elsiet. Így ment ez sokáig, míg egyszer a cédulát ottfelejtette az asztalon. A hallgatók rohannak oda, abban a reményben, hogy most megoldódik a rejtély. A cédulán ez állt: 1 kg kenyér, 1 liter tej…) Sohasem írtam föl, hogy mit kell hozni.
A megszaporodott teendők miatt átmentem az NB II-be, a KÖZGÁZ[1] csapatába röplabdázni, heti két edzéssel. Közben az előző munkahelyemen, a múzeumban vállaltam havonta 1000–1200, többnyire idegen nyelvű különnyomat címleírását. Mire megüresedett az OTP központjában az elmúlt nyáron kilátásba helyezett állás, addigra azt magasabb pártfogók révén elhappolták előlem. Így vált számomra zsákutcává a pénzügyi vonal, és keresnem kellett a kilábalás útját-módját. Sokszor gondoltam arra, hogy akiket három éven belül veszítettem el, ők vajon hogyan döntenének az én helyemben? Nagyon hiányzott a bölcsességük. Milyen kár, hogy életükben nem ismerhették meg egymást. És a lelkük?
Apáink
Édesapát, ki bölcs hívását hallva
annak, aki mindent alkotott,
s rendszerbe fogta a világegyetem
irdatlan tömegét s a végtelen időt,
ki hallva ezt, már indult is felé,
apám várhatta félúton.
Találkozott a két rokon.
Budapest, 1970. február 20.
Az 1970-es tavaszi árvíz idején a honvédségnél mozgósították a tartalékot. Így adódott, hogy április 1-jén elmehettem helyettesként tanítani az Üllői út 118. sz. Általános Iskolába. Talán az Ecseri, a Ceglédi és a Bihari út és környéke hozta magával, hogy a tanulók nagyobb hányada erősen hátrányos helyzetű volt. Egy, már apátiába süllyedt kolléga ezzel fogadott:
– Te nem tudsz olyan keveset tanítani, hogy ezeknek sok ne lenne.
Szerencsére nem hittem neki. (Pedig más szempontból az a vélemény is megalapozott volt, amit keserűségében mondott. Az áldatlan állapotok ecseteléséhez leginkább a rémregény műfaját kellene választani. Egyébként a nyugdíjaztatását már nagyon váró Tóni bácsi mondta azt is, ha neki úgy jönne ki, hogy valamelyik napon tíz órakor jár le a munkaviszonya, tíz óra öt perckor már nem lesz bent az iskolában.)
A tanári kar viszont nagyon jó, összetartó testületet alkotott. A szünetekben és a lyukasórákon ádáz sakkpartit vívtunk – fűszerezve egymás kíméletes ugratásával. A tanáriban közös íróasztalunk volt Cseh Tamással. Egy hajókirándulás keretében együtt vittük el az osztályainkat Esztergomba. Az úton felváltva gitároztunk.
A tanév vége felé szóltak, hogy leszerel, és jön vissza az elődöm, akit még az egyetemről ismertem. Fölöttem járt két évfolyammal. Egyúttal azt is megkérdezték, hogy vállalnám-e a matematika oktatását egy másik, szintén X. kerületi iskolában. Vállaltam, és egyben beiratkoztam a szegedi egyetem matematika szakára. Újabb alkalmazkodás az újabb kunkorhoz.
Úgy adódott, hogy egy híres cigányprímás kisebbik fia a tanév végén megbukott magyarból. Győző ezt a nyarat biztos megemlegeti. Ugyan vért izzadtunk mind a ketten, de közös erőfeszítésünk sikerrel járt.
– Mondd el a Szózatot.
Győző elkezdte, majd az első versszak végén elakadt.
– Őseinket felhozád… – mondtam segítőkészen.
– Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, … de tanár úr, hiszen ez a Himnusz!
– Szép, hogy észrevetted.
A pótvizsga sikerült. Kálmánt és Győzőt vállaltam a következő tanévre is. Mindketten igen tehetségesen játszottak több hangszeren.
A nyári szünetben az egész kerület általános iskolás diákjai számára napközis tábort szerveztek. Egy kiserdő szélén, dimbes-dombos helyen voltunk. Itt egy érdekes és rokonszenves tanárral hozott össze a sors. A közös érdeklődési körünk révén összebarátkoztunk. Sokat sportoltunk a diákokkal együtt. A csöndespihenő alatt beszélgettünk, vagy sakkoztunk. Két parti között, ahogy fölnéztem, a látottak alapján kicsúszott a számon:
– Lacikám, nehogy elcsüggedjünk egy percre is! Nézd csak, micsoda perspektívánk van! Balról a Gyűjtőfogház, jobbról a Köztemető.
László barátom halvány, némileg elnéző mosollyal nyugtázta morbid humoromat, majd a Gyűjtőfogház felé bökve (majdnem azt írtam: pökve, de utólag azon sem csodálkoztam volna) halkan megszólalt:
– Ezt az épületet volt szerencsém belülről is megismerni. Rohadt hely! Ha csak lehet, kerüld el! Igaz, én sem jószántamból mentem oda, hanem vittek.
Azután elmesélte az egész históriát. Történelem, magyar és francia szakon végzett az egyetemen. Rajk László egyik személyi titkáraként dolgozott. Egyik este érte jöttek. A rögtönzött házkutatás is megtette a hatását. A Rodolfót is lepipáló trükk: egy ököl eltűnik a vázában, kisvártatva előbukkan és a széttárt tenyérben ott fénylik egy puskagolyó. (Talán hetente szidolozták a háziak?) Máris megvan a corpus delicti[2] (ahogy tréfásan mondogattuk: a corpus delicatesse, de most nincs ideje a tréfálkozásnak, mert bizony annakidején sem babra ment a játék). Annyira nem, hogy ebbe többen belehaltak. A szokásos út következett: lefüggönyözött fekete autó, ÁVO (Andrássy út 60.; a nyilasok idejében a Hűség Háza, a kommunisták idejében az ÁVO és az ÁVH központi székháza. Kíváncsi vagyok, hány testvér–elvtárs szolgált ebben is, abban is, azaz hű testvérként, majd hű elvtársként is ugyanabban az épületben.). Még az állathoz is méltatlan körülmények, vallatások és verőlegények. Döbbent csend az ítélethirdetéskor, közönyösen kopogó szavak: kötél általi halál. A bíró nyugodt (mitől is lenne ideges, hiszen nem rá mondták ki a halálos ítéletet!), különben is, ő csak a munkáját végzi, a többiek meg arra gondolnak, amire akarnak.
Megszabadult ugyan az ÁVO-tól, de következett a Gyűjtőfogház siralomházi zárkasora. (Csöbörből vödörbe.) Ki lenne képes az érzéseket szavakba önteni, és értelmes mondatokká formálni, ha valaki kilenc hónapig minden hajnalban várja a saját kivégzését? Feszülten figyelni, hogy a pribék-alakzat dübörgő csizmái hol állnak meg? Melyik zárkaajtót nyitják a börtönőrök, hogy kis idő múlva az élettelen testet belehajítsák a Köztemető végén egy jeltelen sírgödörbe? Volt, nincs.
Egy következő ítélet után már szinte vidáman fellélegezhetett; csak életfogytiglan. De még hat rettenetes évig semmit nem tudott a családjáról, és a család se róla. Él-e, meghalt-e? Semmit.
Mikor befejezte a történetet, csönd ült közénk, amit kis idő múlva én törtem meg.
– Bocsáss meg, de nem tudhattam.
– Nem baj. Hát, ennyivel szolgálhatok személyes adalékul a Gyűjtőfogházhoz. Viszont a másik, a Köztemető még hátravan.
– Csak nehogy elkapkodjuk! Tudod, mit válaszolt a paraszt bácsi, mikor kérdezték tőle, hogy mi a hosszú élet titka? Az öreg megvakarta a fejét, aztán kisvártatva kibökte: hát, nem kő meghaanyi. Egyébként a testvér–elvtárs kapcsolathoz is van néhány jó történet. Két veterán beszélget a partizánszövetségben: – Emlékszel még a régi szép időkre, ahogyan együtt lőttük a pártházat? – Mikor? Melyiket? – Mikor, melyiket. Két veterán ugyanott: – 1936-ban te is a spanyol brigádban? – Nem, de már intézik! Részlet egy partizán naplójából. Hétfő: a németek kizavartak bennünket az erdőből. Kedd: kizavartuk a németeket az erdőből. Szerda: az erdész mindenkit kizavart az erdőből.
A következő tanévben együtt tanítottunk. Remek könyveket kaptam tőle. Olyanokat, amiket még a nagykönyvtárak zárolt dokumentumok tárában sem mindig lehetett megtalálni. Megkapni meg pláne nem, persze – már akinek.
A tanévnyitó előtt odajött hozzám az egyik nyolcadikos diák, és rákezdte:
– Tanár pajtás…
Micsoda? Már itt tartunk? Ebben az iskolában ez a hivatalos megszólítás, vagy csak a fiú egyéni buzgalma? Tegyük helyre a dolgokat! Közelebb intettem, és átfogtam a vállát.
– Nézz körül! Akiken vörös nyakkendőt látsz, azoknak továbbra is nyugodtan mondd azt, hogy pajtás. Nekem meg mostantól nyugodtan mondd azt, hogy tanár úr. Rendben?
– Igen.
– Örülök, hogy egyetértünk – nyújtottam parolára a kezemet.
Még aznap ért a következő meglepetés. A délutáni értekezleten az igazgató osztotta ki a különféle posztokat. Ahogy ment sorjában, egyszer csak rám mutatott:
– Te leszel az úttörővezető.
– Én ugyan nem – szaladt ki a számon azonnal, míg arra gondoltam hirtelen, hogy a délelőtti pajtás vajon már tudva tudott valamit előre, vagy csak ösztönös váteszként pajtásozott le.
Azonnal megdermedt a levegő a tanáriban. A vihar előtti csöndet egy nagy csattanás szakította félbe. Az igazgató ökle csapott le az íróasztalra. („Oda üt, ahova köll” – de hol volt itt a munkásököl? Az ugyan sehol. Hanem az öntudat, az annál inkább!)
– Édes kiskomám, vedd tudomásul, ha én azt mondom neked… – aztán következett a vértolulásos, harsogó tiráda, meg feltételesen cigánygyerekek potyogtak az égből. Úgy emlékszem rá, hogy elég sokan és elég sokszor potyogtak. A tantestület megszeppenve figyelte a jelenetet. Sztoikus nyugalommal megvártam, míg befejezi, majd válaszoltam.
– Én is szeretnék valamit tisztázni. Nem vagyok a kiskomád. Nem leszek úttörővezető. A másik szakom a könyvtár. Miért nem kaphatom meg azt a területet, amihez értek, és szívesen művelném? Úgy tudom, körünkben rajtam kívül nincs más könyvtáros.
Az eset után a tanárok közül többen gratuláltak nekem, miután meggyőződtek arról, hogy senki sem látja.
– Ez igen! Öregem, nem emlékszem rá, hogy valaki ellent mert volna mondani neki. Teljes mértékben igazad van.
Fölmértem az iskolai könyvtár helyzetét is. Siralmas volt. Csak egy könyvkupac. Sehol egy vásárlási bizonylat, leltárkönyv és katalógus. Fölmérésemről beszámoltam az igazgatónak, és elmondtam, hogy meg kell írni az egyedi leltárkönyvet (nem ártana csoportos leltárkönyv sem), és mindenféleképpen kell legalább egy katalógus.
– Helyes.
– Ez a munka persze sok időt vesz igény…
– Határidő november elseje – vágott a szavamba élesen.
– Teljes képtelenség. Ha valaki éjjel-nappal ezen dolgozna, akkor sem készülne el vele addigra. 4000 könyvről van szó és a felsorolt munkákról.
Megint jött a szokásos kirohanás – ezúttal már édes kiskomám nélkül. Vegyem tudomásul, ha ő valamire azt mondja, hogy határidő ennyi és ennyi, akkor ott nem tűr ellentmondást.
– Ne haragudj, de ehhez én értek jobban. Legalább egy tanév kell hozzá. Idáig semmi nem volt, úgy is jó volt. Most, hogy felmértem a teendőket, azonnal kell minden? Hát ez biztos nem fog menni. (Lehet, hogy november 7-ére szerette volna fölavatni a könyvtárat? Nagy divat volt ez akkoriban: „jeles” határidőkre teljesíteni az abnormát.)
Az első óráim egyikén írattam egy felmérő dolgozatot az osztályommal, hogy lássam, hogyan is állnak a matematikával. Meglehetősen vegyes képet kaptam. A javításkor ölembe vettem az akkor kilenc hónapos lányomat, és neki dödögtem el (természetesen szelídített formában) a véleményemet egy-egy sajátos megoldásról. Réka érdeklődéssel figyelte hogyan váltogatom a tollakat, hol a pirosat, hol a feketét, majd váratlanul, ám teljesen szabályosan megfogott egy tollat, és húzta vele a girbegörbe vonalakat az egyik dolgozaton.
– Úgy is van kislányom, írd csak alá! Látta Hernádi Réka. Jövőre talán már osztályozni is fogsz.
(folytatjuk)
Hozzászólások