Videcz Ferenc | Pszichoanalízis

Szépirodalom - próza

Pszichoanalízis

Az alibinek kihozatott kávé már rég kihűlt az elegáns porceláncsészékben, de a két cimbora nem fogyott ki a szóból. Amikor az inkább kifutóra termett, s formás idomait nem is túlontúl rejtegető, huszonéves felszolgáló hölgy eléjük tette a megrendelt italt, éppen csak belekóstoltak. Mindketten elismerően biccentettek, mégsem folytatták a kortyolgatást. Mert bár még messze volt az ebédidő, az illatosan gőzölgő idegméreg már a sokadik volt számukra aznap.

A csinos lány rutinos udvariassággal kérdezte:

– Hozhatok még valamit az uraknak?

– Egyelőre köszönjük! – felelte kettőjük közül a fess, előrehaladott harmincasnak tűnő vendég. Macsós vonásai alapján abba a férfitípusba tartozott, akiktől könnyen olvadni kezdenek a nők. Szeme sarkában olyasféle lidércfény villant, amelyhez hasonlót követve régi idők babonás emberei könnyen az ingoványban lelték vesztüket. Szavaiban sem hazudtolta meg önmagát:

– Esetleg arra kérném, munkája közben időnként kanyarodjon felénk, hadd gyönyörködjünk valami rendkívüliben.

A lány tartózkodó mosollyal reagált a bókra. Négycsillagos helyen nem illik vihogni, flörtölni a vendégekkel, de gyakorlatlan szem is észrevehette rajta, hogy radarként sebtében igyekszik letapogatni a széptevő legfontosabb paramétereit: korát, egzisztenciáját, feltételezett anyagi kondícióit. Mindezt néhány másodperc alatt, miközben a megjegyzést válasz nélkül hagyva máris a szomszéd asztalnál helyet foglaló, idős, német házaspár felé fordult.

– Látom, semmit nem változtál – szólalt meg az imént lezajlottak hallgatag szemlélője –, továbbra is csupán két dolog fontos számodra: a delikvens csinos legyen és nő…

Társa elnevette magát:

– Edzésben kell lenni, pajtás, tudod, ezt szajkózta Lulu bácsi unos-untalan. S kínosan tartotta is magát a mondáshoz; ha hét közben csak egyetlen kétórás gatyarohasztót kihagytunk, vasárnap nem léphettünk pályára, bármennyire is evett bennünket a fene, mivel a gimiből az összes valamirevaló csaj ott lihegett, visított a lelátón.

Zotya és Dugó kisiskolás kora óta ismerte egymást. Igazi jó cimborákká váltak, bár jellemük és külsejük merőben különbözött egymástól. Zotya mokány, hízásra hajlamos, kissé visszahúzódó gyerek volt, akiből szinte teljesen hiányzott a természetes önbizalom. Dugó viszont nyurga, jóképű kölyöknek sikeredett, némi nyegleséggel vegyes magabiztossággal, s olyan beszélőkészséggel, hogy hatodikban Bolygó bácsi, a földrajztanár egy alkalommal megjegyezte:

– Fiacskám, te Afrikát is képes vagy ledumálni a földgömbről!

A két barátot a foci iránti rajongás tette elválaszthatatlanná, ami akkortájt – számítógép és videó nem lévén – még teljesen természetes jelenség volt a fiatalok körében. Bár hobbijukat is eltérő módon értelmezték: Zotya a sport révén kívánta kompenzálni egyéb hátrányait, Dugó viszont sztár akart lenni, a lányok bálványa. Mert utóbbiak nélkül úgy érezte magát, mint a kocsonyába dermedt béka. Korán jelentkező férfias hajlandóságai miatt támadt is számos kínos helyzete. Ugyanis a legtöbb kamaszlány hiúságát legyezgette a jóvágású srác dorombolása, kakaskodása, de a szóban forgó korosztály még nem képes lakatot tenni a csipogójára. Az egymással rivalizáló csitriktől a szülőkhöz is eljutottak az alaposan feltupírozott történetek, aminek következtében rövidesen az iskolában robbant a bomba. Mert ki más oldhatná meg az efféle problémákat, mint az osztályfőnök. Az már igazán totális pechnek bizonyult, hogy az exponált tanerő nem állt a pedagógiai, pszichológiai és egyéb éppen szükséges tudományok piramisának csúcsán. Ahelyett, hogy diszkréten kezelte volna az ügyet, a delikvenst kiállította az osztály felséges színe elé, ahol hangos dörgedelmeket zúdított rá. Szónoklatát azzal az elmés slusszpoénnal zárta:

– Ha így folytatod, édes fiam, akkor belőled sosem lesz normális ember csak egy nagy dugó!

Az osztály tele pofával, nyerítve röhögött, s kórusban kántálta:

– Du-gó! Du-gó! Du-gó!

Így ragadt barátunkra a termetére egyáltalán nem illő becenév, amit később mindenki átvett. Kezdetben borzasztóan cikizte a dolog, egyik-másik gúnyolódóval ölre is ment miatta, később azonban – amikor a vasárnapi meccseken az egész lelátó azt harsogta: „Hajrá, Dugó! Hajrá, Dugó!” – megbarátkozott az immáron megváltoztathatatlan tényekkel.

Barátságuk Zotyával olyan szilárd volt, hogy mindketten ugyanabba a gimnáziumba jelentkeztek, s a felvételt követően az ottani focicsapatot erősítették. S természetesen az ottani lányokat ostromolták, mert a hatás-ellenhatás elve alapján, no meg a hormonális reakciók következtében Zotyára is átplántálódott jó adag egészséges késztetés haverja hajlamaiból. S a sors igyekezett méltányosan mérni: a fociban Zotya bizonyult eredményesebbnek, a csajoknál meg természetesen Dugó.

Az aranykor az érettségiig tartott. Azt követően Zotya a jogi egyetemre iratkozott be, Dugó pedig Pesten lett bölcsészhallgató, pszichológia szakon. Egyik volt tanáruk tréfásan megjegyezte:

– Biztosan még alaposabban meg akarja ismerni a női lélek rejtelmeit!

Iskolai szünidőben kezdetben még hébe-hóba találkozgattak, néha egy-egy levelet is váltottak, idővel viszont ezek a szálak is meggyengültek. Végül – már nem tudni, kinek a mulasztása következtében – elszakadtak. Mivel egykori osztályuk nem jeleskedett az érettségi találkozók szervezésében, legfeljebb csak közvetve hallottak egymásról nagyritkán egyet és mást. Azóta eltelt több mint húsz esztendő.

Dr. Hertai Zoltán, a jó nevű ügyvéd éppen sikeres üzleti tárgyalásról igyekezett vissza irodájába, amikor váratlanul a nyakába esett egy szálas, kissé őszülő, elegáns úriember. Kétszer úgy hátba püfölte, hogy a lélegzete is elakadt, miközben harsányan mennydörögte:

– Szia, Zotya! Ne vágj már ilyen sült keszeg képet! Nem igaz, hogy nem ismersz meg!

– Dugó! Hát ez nem igaz! Az összes jó csaj egyszerre akarjon veled ledérkedni! Alaposan rám ijesztettél! – ropogtatta meg rég látott cimborája kezét az iménti letámadott.

Több mint húsz esztendő után az ember nem lehet smucig. Betértek az első útjukba akadó kávéházba, hogy megadják a módját véletlen találkozásuknak. Nem volt nehéz dolguk, mert az elegáns sétálóutcában egymást érték a zengzetesnél zengzetesebb nevű, és természetesen méregdrága de viszonylag elviselhető szolgáltatást nyújtó vendéglátó egységek. Csakhogy mindjárt az első percekben kiderült: valódi ünneplésről szó sem lehet, mert a nap folyamán még mindkettőjüknek volánhoz kell ülnie. Maradt tehát a nemszeretem, kompromisszum-kávé. No meg szerény kárpótlásul a szemrevaló felszolgáló hölgy.

A rutintémákból gyorsan kifogytak. Kinek van kedve még ilyenkor is munkáról, hétköznapi problémákról csevegni? Előkerültek tehát a megszépült múlt közös emlékképei, de egy idő után ez a téma sem bizonyult igazán vonzónak. Talán nehéz volt beismerniük, hogy ami akkor szuper-sztorinak tűnt, érett fejjel már nem is olyan érdekes. Mi több, egyik-másik kamaszos csíny miatt inkább restelkedni illenék. Ezért Dugó – akarom mondani dr. Csontos Gábor professzor, a pszichológiatudomány kandidátusa, a Tudományos Akadémia munkatársa – hogy megtörje a közéjük telepedett, kínos csöndet, visszakanyarodott a hús-vér jelenbe.

– Bitangul jól néz ki ez a kis pipi! Hiába próbálok másfelé figyelni, mágnesként vonzza a tekintetemet. És látom rajta, veszi az adásomat.

– Ugyan már! – dörmögött Zotya. – Hiszen jószerével a lányod lehetne! Ha már minden áron ki akarsz rúgni a hámból, meg akarod csalni a nejedet, legalább keress magadhoz valót!

Dugót felvillanyozta a válasz, a vita lehetősége. Képzeletbeli támadóállást vett fel:

– Látod, ez vagy te, az örök lelkiző! Ha a szó szoros értelmében öledbe hullana egy gyöngyszem, lesöpörnéd azzal, hogy nem a tiéd. Az ostoba emberek által szajkózott „megcsal” szó pedig egyszerűen emeletes baromság! A csaló megkárosít valakit, valakiket, valaki vagy valakik ellen cselekszik. Ha nekem bejönne ez a kis bombázó, ki károsodna általa? Mindketten nyernénk, ki lenne vesztes?

– Hát talán a barátja, férje, vagy mit tudom én! Meg a te feleséged.

– Zöldségeket hablatyolsz, cimbora! Először is, mindig kettőn áll a vásár. Ha két ember szimpatikusnak találja egymást és úgy dönt, hogy abból egy kellemes élmény kerekedhet, az csak a kettőjük dolga. Soha nem azért jöttem össze valakivel, hogy a férjét, barátját ezáltal legyőzzem, netán megalázzam. Ilyesmi eszembe se jutott. Az ember ne süllyedjen le az állatok szintjére, ahol a hímek vetélkedése dönti el a nőstények sorsát. Különben a szóban forgó férfitársaim zömét nem is ismertem. Természetesen akadt köztük olyan is, akivel nap mint nap találkoztam, mi több, tiszteltem és tisztelem ma is. Csakhogy szuverén lények vagyunk, férfiak, nők egyaránt. És olyan nővel sem volt még dolgom, aki a flörtünkkel az állandó partnerén, netán egy másik nőn akart bosszút állni. Hol van tehát a megcsalás?

– De ha kipattan az ügy? – tamáskodott Zotya.

– Látod, ebben áll a dolog lényege! – bólogatott a pszichológus. – Ezért nem lehet csak úgy fejest ugrani egy ilyen szituációba. Kellő intelligencia, körültekintés és diszkréció nélkül valóban kipattanhat a botrány, s akkor valakik – mert lelke mélyén minden ember hiú és önző – valóban veszteseknek vagy megalázottaknak érezhetik magukat. Ezért mindig csak intelligens nők adására reagáltam, vagy ilyenek reakcióit próbáltam kipuhatolni. Abból indultam ki, hogy aki – legyen akár férfi, akár nő – kérkedik legintimebb dolgaival, bajba sodorva másokat, az nemcsak aljas és ostoba, de bizonyos értelemben aberrált is. Soha nem is keveredtem slamasztikába.

– Nem gondolod, hogy álláspontod a Tartuffe-i álszentség köpönyegét viseli? Molière hőse hangoztatja: ha nincs botrány, nincs vétek sem. Bűnné csak akkor válik a tett, ha kitudódik.

– Egy alapvető dologról megfeledkezel, barátom! Tartuffe a csábítást a vagyonszerzés eszközeként alkalmazta. Egyedül a pénz volt vonzó számára, az ostromolt hölgyek legkevésbé érdekelték. Ha elérte volna célját, sikerét zsarolásra kívánta felhasználni. Én nem csábítok, nem tudok szépeket hazudni. Számomra a legvonzóbb nő is csak akkor fontos, ha én is fontos vagyok neki. Előnyt vagy hasznot pedig egyetlen kapcsolatomtól sem vártam, el sem fogadtam volna. A teljes diszkrécióra azért van szükség, hogy a miattam kockázatot vállaló ne kerüljön kínos helyzetbe. És természetesen én sem szívesen lennék ostoba, rosszindulatú pletykák céltáblája. Ezért mindenkor betartom az alapszabályokat.

– Kifejtenéd ezt bővebben?

– Természetesen, bár előrebocsátom, ne várj minden apró részletre kiterjedő analízist. Szóval, első szabály: kerüld a rajongó, romantikus libákat! Ez a típus nem flörtölni, kikapcsolódni akar, hanem azonnal beléd zúg, s aztán már nem tudsz szabadulni tőle. Otthagy érted csapot-papot, férjet, családot, s tőled is elvárná ugyanazt. Ha nem vagy hajlandó vele a kizárólagosságra, hisztizik, botrányt csinál. Aztán egy idő után belép az életébe egy másik nagy Ő, és akkor téged hagy faképnél, csakhogy addigra már sikerült tönkretennie. Második szabály: vigyázz a harminc és negyven közötti függetlenekre! Az ilyen korú, magányos nőkben tudatosul: dupla vagy semmit játszanak. Vagy megragadják a feltehetően utolsó esélyt, vagy végképp meg kell elégedniük alkalmi partnerekkel, netán egy okos, elektromos kütyüvel. Ha tehát az érdekszférájukba kerülsz, a kényeztetéstől a zsarolásig mindent bevetnek, hogy megtarthassanak. Mentségükre legyen mondva, többségük intelligens, magasan kvalifikált, jó egzisztenciával rendelkező, s korábban éppen mindezek megteremtése érdekében mondtak le magánéletükről. Ha le akarsz horgonyozni, velük nem jársz rosszul, bár később akadhatnak problémák. Többségük ugyanis – a nagy lamúrból felébredve – rádöbben, hogy valakivel osztozkodnia kell a légköbmétereken. Korábban megszokta, hogy minden az ő elképzelései szerint zajlik, s most képtelen alkalmazkodni, tolerálni az övétől eltérő véleményeket, a részben megváltozott életformát. Egyre gyakoribbakká válnak a konfliktusok, amelyek többnyire az évekig tartó válási procedúrába torkollanak. Harmadik szabály: a flörtből soha ne legyen viszony! Utóbbi ugyanis egy idő után – minden óvatosság ellenére – valóban nem marad titokban. Pedig sok nő – aki egyébként valami okból ragaszkodik férjéhez – ebben látja a megoldást: a jó egzisztenciális alapokon nyugvó, de elhidegült házasság harmadik személy közreműködésével fenntartható. Hisz tudod, mi férfiak is gyakran választjuk ezt a verziót, legalábbis átmenetileg. Ugyanis – mint említettem – ez a variáció meglehetősen ingoványos, állandóan fennáll a lebukás veszélye. És a másik fél többnyire akkor is kiabál, ha az ő háza legalább ugyanannyira ég.

A professzor úr abbahagyta lendületes és szuggesztív előadását. A gondolatrendezés perctöredékeit arra használta fel, hogy félreérthetetlenül tartósan mustrálta a bárpultnak támaszkodó felszolgáló hölgyet. A lány rezzenéstelen arccal állta tekintetét. Végül a férfi fordult barátja felé, aki elébe vágott az újabb eszmefuttatásnak:

– Tudod, hogy magam sem voltam soha prűd vagy álszent, mégis kimondom: ami két embernek jó, másoknak előbb vagy utóbb rossz lehet; valami meglazul, felbomlik, megszakad. Mert aki ma veled hetyeg, holnap igenis másnak látja a férjét, mint korábban. Nem hiszek a pillanat önállóságában.

– Javíthatatlan idealista vagy! – nevetett kissé csalódottan Dugó. – Most mégis megfogtalak, a saját szavaiddal, a saját gondolatmeneteddel, de ellenkező végkifejlettel. Elmesélek egy velem történt esetet, aztán gondolj, amit akarsz. A história arról szól, hogy egy rövid ideig tartó kapcsolattal hogyan lehet megmenteni egy lejtőre jutott házasságot.

Évekkel ezelőtt, a korábbi munkahelyemen volt egy velem nagyjából egykorú kolléganőm. Azonos beosztásban dolgoztunk, mindketten csoportvezetők voltunk. Mindennapi elfoglaltságom mellett akkor készültem a kandidatúrára. Gondolhatod, nem sok szabadidőm maradt. Még a csinos nőkön is keresztülnéztem. Ha kiszabadultam az aznapi robotból, rohantam haza a feleségemhez. Zizivel – így hívták a kolleginát – naponta találkoztunk. Kedves volt, mosolygós, elegáns, jól ápolt. Időről időre váltottunk néhány teljesen közömbös szót, szakmáról, napi aktuális dolgokról. A főnök névnapján össze is tegeződtünk. Bevett szokás volt ez az intézetben, csak mi korábban valahogyan kimaradtunk belőle.

Zotya váratlanul érdeklődni kezdett:

– Zizi? Érdekes név. A franciáknál gyakori, de nálunk meglehetősen ritka.

– Valójában neki sem ez volt a hivatalos neve, csak afféle becenév. Valamilyen Gizellának hívták, de kicsi korában Gizi helyett mindig Zizit mondott, és rajtaragadt a megszólítás. Amúgy jól hangzik, valóban nőies. Szóval egy napon észrevettem, hogy Zizinél valami nincs rendjén. A korábban megszokottnál erősebb sminkje ellenére látszott, hogy sírt. Később elhanyagolta külsejét is, arcáról eltűnt a kedves mosoly, ideges lett, agyonhajszolt és mimóza. Minden kis apróságért összekülönbözött munkatársaival. Akik korábban szinte kivétel nélkül kedvelték, most sorra elfordultak tőle.

Furdalt a kíváncsiság, mi történhetett vele? Mert hogy valami nem stimmel nála, az biztos. Amit azelőtt sosem tettem vele, munkaidő után meghívtam egy kávéra. Csodálkozva nézett rám, kissé zavarodottan valami kifogásba kezdett. Én azonban nem tágítottam. Kapóra jött, hogy két nappal korábban sikeresen védtem meg a disszertációmat. A többiek előtt eltitkoltam, akkorra terveztem a nagy banzájt, amikor a diplomát is meg tudom mutatni. Zizinek elárultam a dolgot, azzal, hogy nem szeretek magamban örvendezni, kell valaki, akinek dicsekedhetem. Szeme még inkább elkerekedett:

– Éppen velem akarsz ünnepelni? Egy ilyen kimustrált madárijesztővel?

E szavak hallatán már mindenképpen végére akartam járni a dolognak. Addig győzködtem, míg elfogadta meghívásomat. Meglepetésemre a presszóban konyakot kért, ő, aki a munkahelyi bulikon csak üdítőt fogyasztott, alkoholt soha. Nagy lehet a baj, gondoltam. De hogy ártatlan hazugságomat leplezzem, ellelkendeztem mindent, amit a kandidatúrával kapcsolatban lehetett. Láthatóan jólesett neki a kikapcsolódás, éreztem, nem csupán a konyaknak köszönhetően érzi kellemesen magát a társaságomban. Úgy véltem, eljött az idő. Nekiszegeztem a kérdést:

– És veled mi van? Mert egyértelmű, hogy valami zűr van körülötted, valamit eltitkolsz. Mi gyötör? Betegség? Megbántott valaki közülünk? Talán a nagyfőnök szállt rád? Róla köztudott, hogy…

Erőtlenül, zavartan tiltakozott, próbálta bizonygatni, hogy minden oké, csak éppen kissé rossz passzban van. Természetesen nem hagytam annyiban. Erősködtem, hogy nem fair, amit velem tesz. Én kikotyogtam magamból mindent, ami a szívemet nyomta, ő pedig bezárkózik, pedig segíteni szeretnék. Jobb lenne, ha könnyítene a lelkén. Némi töprengés után kért még egy konyakot. Egy korty után letette a poharat.

– Hát jó! Látom, másként nem szabadulok meg tőled. De magadat okold, ha untatlak. A házasságom van padlón, a sziklaszilárdnak tűnő magánéletem dőlt romba. A barátommal, aki most a férjem, bolondultunk egymásért. Mindegyikünk akár a világ végére is képes lett volna követni a másikat. A szerencse is mellénk szegődött; mindent megkaptunk, amit kívántunk: szép lakást, jó állást. A gyerekekkel – szerencsére – még vártunk. Így ment ez közel tíz esztendeig. Aztán észrevettem, hogy Zoli egyre kevesebbet van otthon. A munkájára hivatkozott, ami többé-kevésbé igaz is volt. De ha megjött, kitért előlem, vagy éppenséggel mindenbe belekötött. Rideggé, morózussá vált. Diszkrét közeledésemre, aggódó kérdéseimre gyakran gorombán válaszolt. Gyanakodni kezdtem, hogy harmadik személy van a dologban. Egy idő után viszont rájöttem, nem jó úton járok, máshol kell a probléma eredőjét kutatnom. Már nem bírtam tovább. Elébe álltam, mondja meg őszintén, mi a baja velem! Így nem élhetünk tovább; vagy megpróbáljuk helyrehozni, amit elrontottunk, vagy ne gyötörjük egymást.

Rám meredt és csak annyit mondott:

– Néztél te mostanában tükörbe?

– Természetesen, de miért kérded? – csodálkoztam.

Jól érezhető megvetéssel folytatta:

– Ha nem csal a tükör és nincsen szükséged szemüvegre, látnod kellene, mennyire megváltoztál. Úgy nézel ki (szó szerint így mondta), mint egy kimustrált madárijesztő! Vagy mint egy lestrapált tehén.

Szavai arculcsapásként értek. Tudom, egy évtized nem múlik el nyomtalanul, de mindig igyekeztem tartani magam, s tudtam, férfiismerőseim bókjai sem üresen kongó szavak. Vagy mégis? Elvonultam a gyerekszobának tervezett helyiségbe és végigbőgtem az éjszakát. Mire reggel kimentem a fürdőszobába, ő már elment. Csaknem egy órával korábban, mint máskor. Úgy-ahogy rendbe szedtem magam, hogy a munkahelyemen ne vegyék észre, ami velem történt.

Napokig egyetlen szót sem váltottunk egymással. Rettegve vártam, mikor jelenti be, hogy elköltözik, de erre – legalább is egyelőre – nem került sor. Jobb híján dacos önpusztításba kezdtem. Madárijesztő vagyok? Rendben! Legyen, ahogy kívánja! Elhanyagoltam magam, nem törődtem a külsőmmel. Egy idő után valóban nem volt tanácsos tükörbe néznem, mert úgy éreztem, a férjem igazat mondott. Ez az érzésem napról napra erősödött.

Valamelyik magányos késő délutánomon – mintha mágnes vonzott volna – odaléptem a bárszekrényhez. Kivettem az egyik vendégváró konyakot. Töltöttem egy pohárkával. Az első kortynál megrázkódtam, görcsös hányingerem támadt. Mélyet lélegeztem és – lesz, ami lesz – egy hajtóra lenyeltem a többit. Újból megborzongtam, de a hányinger lassan megszűnt, helyette kellemes zsibbadtságot éreztem. Aztán elkortyolgattam még egy pohárkával. Hihetetlenül könnyűnek, felszabadultnak éreztem magam. A fürdőszobába lépve belepillantottam a tükörbe. Egy kipirult arcú, csábosan mosolygó nő nézett velem szemközt. Ha akkor betoppan a férjem, bíz’ isten, nekiestem volna; majd én megmutatom neki, hogy tud szeretkezni egy madárijesztő! Vártam egy ideig, aztán elfogott az álmosság. Arra még emlékszem, hogy átöltöztem, a legszexisebb hálóruhámat vettem fel, amivel Zoli évekkel korábban lepett meg, a szülinapomon. Akkor először és utoljára viseltem, néhány percig… Valósággal letépte rólam… Csoda, hogy épen maradt…

Másnap az óra csipogására ébredtem. Kissé kába voltam, s nagyon szégyelltem magam. Ha a férjem így látott, biztosan azt gondolta, tűzzel-vassal vissza akarom hódítani. Aztán megint rádöbbentem: ebben is igaza van. Hát kimondatlanul is mindig övé az utolsó szó? Szerencsére minden arra utalt, hogy az éjszakát nem töltötte otthon. Azóta semmi nem változott közöttünk; élünk egy fedél alatt, mint két marakodó társbérlő. Úgy érzem, már nem bírom sokáig.

Elhallgatott, a poharat bámulta, de nem nyúlt hozzá. Tudod, haver, nem vagyok érzelgős típus, de története valóban felzaklatott. Nehezen találtam meg önmagamat. Szavaimat még kevésbé:

– Nézd, Zizi, nincs jogom ítélkezni, mégis kimondom: a férjed egy vadbarom. De te is az vagy, ha ezen kiborulsz, és tönkreteszed az életedet, az egzisztenciádat. Hagyd a dilis pasidat a fenébe, kaphatsz helyette sokkal különbeket, amilyeneket megérdemelsz! Kedvedre válogathatsz közöttük!

Kényszeredetten felnevetett, egy hajtóra kiitta a konyakját:

– Én? Így? Még egy jobb érzésű hajléktalan is elfordulna tőlem! És nem bánom, ha vadbaromnak nevezel, de még mindig őt szeretem, a történtek ellenére is. Tudom, zsákutcában vagyok, ahonnan nincs hova tovább. De nem érdekel, mi lesz, vállalom!

Hiába voltam abban a pillanatban a pszichológiatudomány újsütetű kandidátusa, hülyén bámultam magam elé. Úgy éreztem, sokévi munkám, a tanulmányaim, kutatásaim semmit nem érnek, becsődöltem. Aztán hirtelen világosság gyulladt a fejemben:

– Zsákutcáról ne beszélj! Van megoldás, de akarnod kell, nagyon, erősen! Ha elhagyod magad, kikészülsz, összeroppansz. Igaza lesz a hibbant férjednek, akinek mellesleg szeretnék a bőrében lenni, kizárólag az iránta táplált érzéseid miatt. Figyelj! Szedd össze magad! Még ma menj fodrászhoz, kozmetikushoz! Vásárolj új ruhákat, menőket, szexiseket! Tégy úgy, mintha a férjed nem is lenne a lakásban, nézz keresztül rajta! A bárszekrényt viszont kerüld el! Ha rászoksz az italra, valóban lehúzhatod a rolót, mert átmenetileg lehet, hogy fellazít, de hosszabb távon gúzsba köt. Fogadd meg a tanácsomat, és néhány nap vagy hét múlva ismét az leszel, aki nemrég voltál: kedves, csinos, mi több, dögös nő, akin vitustáncot jár a férfiak szeme. Ez a változás a férjed figyelmét sem kerülheti el, de ha mégis, még mindig ráérsz törni a fejed a továbbot illetően.

Zizi felcsillanó szemmel itta szavaimat, aztán megint elborult az arca:

– Köszönöm a bíztatást. Mindig tudtam, hogy rendes fej vagy. Most, a bajban sem fordulsz el tőlem. De én már soha nem leszek a régi. Miért is lennék, hiszen Zolinak úgy sem voltam jó. Én már valóban csak egy madárijesztő vagyok…

– Kötözni való bolond vagy! – riposztoztam kíméletlen őszinteséggel. – Odadobom a mentőövet, te pedig közlöd, hogy inkább megfulladsz. Úgy látszik igaz a mondás, hogy a szép nők mind ostobák!

Elhallgattam, mert úgy éreztem, kissé elvetettem a sulykot. Csodálkoztam magamon, ilyen gorombaságot korábban egy nőnek sem vágtam a fejéhez. Éppen bocsánatot akartam kérni, amikor Zizi a duzzogás legkisebb jele nélkül nekem szegezte a kérdést:

– Valóban komolyan gondoltad, amit mondtál? Nem csak szánalomból vagy szolidaritásból tetted? Tényleg azt hiszed, hogy én is kellhetek még valakinek? A férjemnek is?

Magam sem tudom, hogy szaladt ki számon a szó:

– Akár be is bizonyíthatom!

Amint kimondtam, már vissza is szívtam volna, legszívesebben leharaptam volna a nyelvem. Mert mondtam én már sok mindent a nőknek, igazat is, blődséget is, és soha nem éreztem lelkiismeret-furdalást. Most azonban aljasnak tartottam magam, aki visszaélt egy tisztességes ember kétségbeejtő helyzetével. Szerettem volna valami oktalansággal elütni iménti kijelentésemet, de az asszony megelőzött:

– Te valóban hajlandó volnál eljönni velem? Nem viszolyogsz tőlem? Hiszen úgy nézek ki, mint egy csavargó, vagy inkább mint egy kivénhedt utcalány!

Most már végképp nem táncolhattam vissza:

– Mindent komolyan gondoltam.

Felállt az asztaltól.

– Mehetünk. Természetesen hozzám. A férjem csak késő este jár haza. Addig még rengeteg időnk van. Jól fog esni némi gyengédség, amiben már hónapok óta nem volt részem. De nem haragszom meg, ha útközben mégis meggondolod magad. Különben jó, ha tudod: nem várok tőled semmi komolyat… folytatást, meg ilyesmit…

Nem akarlak untatni, pajtás, a lényegre térek. Cirka két hét alatt négy alkalommal találkoztunk. A változás mindenkit meglepett, bár senki nem sejtette az okát. Zizi kivirult, ha lehet, még szebb lett, mint korábban. Sikerült elhitetnem vele, hogy valóban szép, értékes, és a szexben is remek nő. Meg akart felelni az elvárásaimnak, és ez a vártnál is jobban sikerült neki. Egy nap azzal állított oda hozzám:

– Képzeld, Zoli megütötte magát! Tegnapelőtt megdicsérte az új frizurámat, tegnap pedig virággal állított haza. Ilyesmi évek óta nem fordult elő vele. Majd kiugrottam a bőrömből, de persze uralkodtam magamon. Nem akartam, hogy észrevegye, milyen kevéssel is beérem. Úgy gondoltam, hadd főjön még egy darabig a saját levében. Persze, sokáig nem fogom megállni, hogy meg ne bocsássak neki, hiszen tudod, még mindig szeretem. Mi a véleményed? Helyesen cselekszem?

– Feltétlenül! – válaszoltam. – Most már tiéd az irányítás lehetősége. Valóban ne gyötörd sokáig, mert az ilyesmi visszájára is elsülhet. De a gyeplőt soha többé ne add ki a kezedből.

Ezek után nem beszéltünk többet a magánéletéről. Természetesen intim kapcsolatunknak is vége szakadt. Pár hónap múlva táppénzre ment, megtudtuk, gyermeket vár. Kislánya születését követően már nem járt be az intézetbe, a gyes lejárta után pedig máshol helyezkedett el. Közben engem előléptettek, professzor lettem, osztályvezető.

Nemrég véletlenül összefutottunk az utcán. Kiskamasz leányával éppen bevásárlásból igyekeztek hazafelé. Régi jóbarátokként üdvözöltük egymást. Örömmel újságolta, hogy boldog, harmonikus családi életet élnek, férje imádja mindkettőjüket, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen Inez letagadhatatlanul hasonlít az apjára.

Látatlanban igazat kellett adnom neki, mert a lányka valóban nem az ő bájos babaarcát, filigrán termetét örökölte, ugyanakkor mégis nagyon emlékeztetett valakire, a régi időkből. Magamban mosolyogtam, amiért ilyen finom diszkrécióval meg akart nyugtatni, hogy semmi közöm a gyerekhez, hiszen – óvatos ember lévén – erről megfelelő módon gondoskodtam, így biztos lehettem a dolgomban.

– Nem fordult meg a fejedben, hogy felmelegítsd vele a korábbi kapcsolatot? – kérdezte fürkésző pillantással Zotya.

– Eszem ágában sincs! Az én mandátumom arra a két hétre szólt. Megtettem, amit tehettem, elértem célomat: Zizi azóta boldog és elégedett. Az ilyen nő megérdemli, aki a férje minden silányságát képes volt megbocsátani, elfelejteni.

– Gondolod, hogy valóban fátylat borított a múltra? Vagy csak a megfelelő alkalomra vár, hogy kiborítsa a bilit! – tamáskodott tovább a cimbora.

– Életem legnagyobb csalódása lenne! – kontrázott meggyőződéssel Dugó. – De térjünk vissza a rideg jelenbe: ez a csinibaba nem hagy nyugodni.

Zotya döcögve nevetett:

– Látom, mostanában te sem néztél tükörbe!

– Miért? Olyan rossz bőrben vagyok? – fortyant fel sértődötten Gábor, majd így folytatta, miközben szemét egyetlen pillanatra sem fordította el a beszélgetés tárgyától: – Hát jól figyelj! Előtted, itt és most teszek neki egy nem lebecsülendő ajánlatot. Egy valódi francia pezsgőm van rá, hogy igent mond!

– Tartom, és kíváncsian várom a fejleményeket! – hangzott a válasz.

Dugó intett a felszolgáló hölgynek, aki újabb rendelés reményében készségesen lépdelt hozzájuk. Könnyed, harmonikus, ringó járásán érződött a két férfi előtt aratott siker tudata.

– Parancsolnak valamit az urak?

– Köszönjük, inkább fizetni szeretnék.

– Máris hozom a számlát!

– Várjon, ne siessen annyira! Hadd kérdezzem meg, hajókázott-e már a Földközi-tengeren, mondjuk Haifa és Gibraltár között?

A lány kissé csodálkozva válaszolt:

– Sajnos, ilyesmire még nem volt lehetőségem, és nagy valószínűséggel soha nem is lesz. Legfeljebb ha megnyerem az éppen aktuális Lottó ötöst.

A férfi a zuhanó sólyom precízségével közelített kiszemelt prédájához:

– Nos, én éppen most tervezek egy ilyen utazást. Nincs kedve velem tartani?

Úgy tűnt, a kérdezett számított erre a fordulatra, mert kissé felhúzott szemöldökkel, incselkedve válaszolt:

– Hármasban a barátommal? Furcsa együttes lennénk! Bár ha jól sejtem, Ön csak két főre gondolt. De akárhogy is variálok, nem áll össze a kép. Én sehová nem megyek a barátom nélkül. Akkora nagylelkűséget pedig nem érdemeltem meg, hogy Ön bennünket fizessen be egy ilyen luxusútra. Ön és a barátom sem jöhet számításba, hiszen minden jel arra utal, hogy mindketten normális férfiak. Tekintsük tehát tárgytalannak a kérdést! Különben az ajánlatát bóknak veszem, köszönöm, csöppet sem haragszom érte. Kis türelmüket kérem, máris hozom a számlát.

– Az ördögbe is, ekkora kosarat életemben nem kaptam! – nevetett félig bosszúsan, félig őszintén a hoppon maradt Don Juan. – Nem is tudom szárazon elviselni! Megveszem a pezsgőt, aztán pokolba a mai nappal! Felugrunk hozzád, tudtommal még itt laksz a közelben, csapunk egy görbe délutánt! Engem úgysem vár haza senki!

Zotya elcsodálkozott:

– Hogyan? És a feleséged?

– Néhány éve elváltunk – legyintett Dugó -, pontosabban faképnél hagyott, mert belezúgott egyik munkatársába. Tudod, első szabály! Nála bejött, azóta már azon a pasin is túl van. Nekem meg több eszem volt, semhogy újból megnősüljek! Szóval akkor mehetünk hozzád?

A kérdezett megvakarta kissé ritkuló feje búbját:

– Őszintén szólva nem tartom jó ötletnek…

Most a másikon volt a csodálkozás sora:

– De miért?

– Háááát… – nyújtotta meg a szót Zotya – csak mert meg szeretnélek kímélni egy kínos találkozástól… Zizi ugyanis a feleségem. A jelenlegi felállásban nem hiszem, hogy túlságosan örvendene érkezésünknek.

Gábor szeretett volna felébredni ebből a rossz álomból. Arca többször is színt váltott, esetlenül hebegte:

– Bocsáss meg, én igazán nem tudtam… nem akartam… szóval én egy vadbarom vagyok…

Barátja elnéző mosollyal verte hátba:

– Nem, cimbora, a vadbarom én vagyok, ahogy korábban a feleségemnek mondtad. Pontosabban én voltam, amikor olyan kutyául bántam vele. Tökéletesen igazad volt, megérdemeltem, amit kaptam. Nem is haragszom, mert jó ideje valóban elégedett vagyok a sorsommal, és Ziziben sem kell kételkednem. Ígérem, soha nem árulom el neki, hogy mindent tudok. De ugye, azt is megbocsátod, ha most nincs kedvem pezsgőzni? Alkalomadtán majd bepótoljuk! Remélem, a következő találkozásunkig nem kell újabb évtizedeket várnunk!

Barátsággal váltak el. A pincérnő a háttérből, diszkréten figyelte búcsúkézfogásukat, s csak akkor lépett az asztalhoz, amikor az alacsony, kissé köpcös, kopaszodó férfi eltávozott. A professzor megkérdezte a lánytól:

– Mondja, kedves, van valódi francia pezsgőjük? Ostoba kérdés; miért is ne lenne? Kérek egy félszárazat, de ne bontsa fel, magammal vinném!

Az utcán sétalépésben haladva eltöprengett:

– Hogy lehettem ekkora ökör? Hogy nem jöttem rá, kinek a múltbéli vonásait örökölte a kislány! Remélem, Zotya állja a szavát, semmit nem árul el mai beszélgetésünkből, azt sem, hogy ismerjük egymást. Nem szeretnék bekavarni az életükbe, most, hogy minden olyan jól alakult közöttük…

Választékos ízléssel berendezett lakásába lépve felvette a telefont, tárcsázott. Amikor a vonal végén megszólalt az ismerős női hang, egyenesen a tárgyra tért:

– Csók, csók, Böbice! Ha nem tévedek, Pali még két hétig Brüsszelben sínylődik, te pedig a plafont bámulva azon meditálsz, milyen undorítóan rémunalmas elhanyagolt professzorfeleségnek lenni. Nincs kedved megosztani velem a magányodat? Támadt néhány pajzán ötletem, ami csak kettesben valósítható meg. Különben is, nélküled olyan egyedül vagyok, mint az elvesztett bugylibicska a rozsvetésben! Van egy üveg szupi pezsgőm, készítek melléje valami harapnivalót is, tudod, amolyan facér legényeset, érzékit!… Helyes! Tünci vagy! Várlak!

Miután letette a kagylót előbb jót röhögött az iménti, ördög tudja, honnét támadt, ostoba hasonlatán, majd kezében a palackkal fütyörészve indult a kombi bárszekrény felé, hogy mire a vendég megérkezik, jéghideggé szelídüljön a pezsgő. S hogy rég látott barátjának tartott délelőtti, alkalmi kiselőadását követően e logikai svédcsavarról mit gondolna Freud professzor? Nos, az legyen az ő – az utókornak már soha meg nem magyarázható – problémája!

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Pszichoanalízis”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés