Videcz Ferenc | Ünnepelni jöjjetek! – Stekly Zsuzsa kétszázadik kiállítása

Kultúra, művészet

Ünnepelni jöjjetek! – Stekly Zsuzsa kétszázadik kiállítása

„Szállj messze felleg, éj, homály,
Tűnj el bánat, rút viszály!
Ti bízó szívű emberek,
Ma ünnepelni jöjjetek!”

E mottó jegyében megkülönböztetett tisztelettel és nagy-nagy szeretettel köszöntöm Önöket Stekly Zsuzsa – saját definiálása szerint „zománcműves” – kétszázadik, jubileumi kiállításának megnyitója alkalmából.

A modern kori emberek többsége nem hisz a misztikában. A kétszázas számjegy mégis gondolkodásra késztet, kérdéseket ébreszt bennünk: ki az alkotó, aki ennyiszer vállalta a megmérettetést, s mindannyiszor tisztán, számos tapasztalattal, elismeréssel gazdagodva került ki a művészi megformálás és a kényes, igényes, gyakorta gáncsoskodó befogadás, értékítélet kemény konfliktusából?

Mint említettem, Stekly Zsuzsa zománcművesnek tartja magát. Állítását beszélgetésünkkor így indokolta: „Tevékenységem mesterségen alapszik.” E mondatát el kellett fogadnom, de ismerve munkáit, mégis protestálok. Mert – bár mindkettő szükségét, hasznosságát elismerjük – ki tenne egyenlőségjelet az egyszerű patkolókovács és a szép iránt fogékony emberek csodálatát kiváltó, művészi kovácsoltvas-eszközök megalkotója, vagy akár szobafestő és festőművész közé? Pedig az eredet-rokonság mindkét esetben magától értetődő.

Bárdos Lajos professzor urat – Bartók és Kodály mellett a magyar zeneirodalom harmadik géniuszát – egykor állítólag megkérdezte valaki:

– Tanár úr, ön szerint mi a különbség karnagy és karmester között?

A sziporkázó humoráról is híres komponista és karnagy kapásból riposztozott:

– Ami az őrnagy és az őrmester között, kedves barátom!

E minőségi differencián alapuló kettősség számos területen, a művészetek más ágazataiban is tetten érhető. Például több-kevesebb sikerrel sokan próbálkoznak versírással, s hozzájuk képest a költők száma mégis kevés. Ellenben az Önök által itt ma megtekinthető műalkotások mindegyike – szimbolikus értelemben – egy-egy költemény, amely speciális létrejötte, kifejezőeszköz-tára mellett az őt anyagba, színekbe, formákba álmodó művész legbensőbb érzés- és gondolatvilágát juttatja el hozzánk.

Nemrég olvastam valahol, hogy a művészetek világában egyes egyedül a produktumnak van fajsúlya, minden más – az alkotó személye is – lényegtelen, elvonatkoztatható. Mert – hangzik az indoklás – verseiket olvasva kit érdekel, útonállóként hány embert ölt meg Francois Villon, vagy mennyi alkoholt fogyasztott Ady Endre!

Nem feladatom a cikkíró állítását megerősíteni vagy kétségbe vonni. Ehelyett vallom, hogy Stekly Zsuzsa munkáit mindenkor áthatja a „szülőanya” teljes személyisége, miáltal alkotó és alkotás életjelenségeket indukáló kölcsönhatásban közelít hozzánk. E különös „vérszerződés” varázsolja élővé, különbözteti meg képeit más alkotók hasonló vagy azonos műfajban létrehozott produktumaitól. Szinte érezzük a csendéleteiből áradó virágillatot, ember- és állatfigurái élnek, mozognak, éreznek és gondolkodnak, örülnek vagy szenvednek, nőalakjaiba bele lehet szeretni.

A költemény-párhuzamnál maradva képei között akad epigramma és eposz, dal és ballada, s e formai köntösökbe öltöztetve diszkrét vallomás, nehéz vagy felszabadult sóhaj, életigenlő ujjongás, döbbent fájdalom vagy kemény kiállás egyaránt.

A változatos kollekciót megtekintve először arra gondoltam, tematikus „skatulyákba” gyűjtve adom Zsuzsa műveit az Önök kezébe. Rövidesen rádöbbentem: balga módon, lehetetlen feladatra vállalkoznék. Nem csupán a rendkívüli tartalom- és formagazdagság szabott gátat döntésemnek, hanem az egyes kategóriák átjárhatósága, számos átfedése is. Például a szakrális alkotásokból teljes egészében hiányzik a tradicionális merevség; az évezredes kánonokat elegánsan félretessékelve az égi személyeket mélységesen emberiekké bűvöli. A „Szent Anna Máriával” című kép bájos kisleány-figurájával – annak hasonmásával – bárhol, bármikor (utcán, autóbuszon, iskolapadban) szembetalálhatjuk magunkat, vagy azon töprenghetünk, korábban hol találkoztunk már vele?

Bonyolult, sokszorosan összetett kompozíció a „Karácsonyi oltár”; a keresztény hitvilág betlehemi misztérium-sorozata, szigorú, szárnyas oltár keretbe sűrítve. De a fegyelmezett merevség érzete ez esetben is nyomban feloldódik bennünk, amikor felfedezzük, hogy Szent József alakja igencsak eltér a sablonosan méltóságteljes vagy idealizált szentábrázolásoktól. Szakállas arcán mosoly bujkál, szeme sarkában minden idők hús-vér férfijainak huncut büszkesége vibrál: „Látjátok? Fiam van!” A bal oldali szárnyon riadt nyájként összezsúfolódott pásztorok tekintetéből az egyszerű emberek leplezetlen kíváncsisága, ugyanakkor némi zavart megilletődöttség tükröződik, míg a jobb oltárszárnyon sorakozó királyok maguk is csodálkoznak, hogy – életükben talán először – ajándékozva hódolnak valaki előtt, aki ráadásul újszülött gyermek. Mária arca komoly, mint a gondterhelt asszonyoké. S e hangulat oka aligha lehet az anyaság nemrég megélt, boldogsággal vegyes fájdalma. Távolba révedő pillantása a jövőbe tekint, ahol a képzeletbeli látóhatár szélén talán már felsejlik a Golgota. A legkisebb, látszólag jelentéktelen figura a gyermek Jézus, valódi arányokkal illeszkedik a képbe. Majdani szerepére csak a mértani középpontban történt elhelyezése utal.

De lássunk egy ellenpéldát is, amikor brutális emberi problémák lényegülnek szakrálissá! A „Koszovó” látványa – a közelmúlt eseményeinek ismeretében – pörölycsapásként éri a nézőt. A komor, sötét tónusok, a segélykiáltásra torzult asszonyi száj elemi erővel mondatja velünk: „Soha többé háborút!” Aztán újabb megdöbbenés következik: annak felismerése, hogy a fekete, kvázi biblikus öltözéket viselő nő akár apokrif madonna is lehetne, karján kisdedével, bár – előrerohanva az időben – fájdalmas anyaként, fia keresztfája mellett is jelen van.

Stekly Zsuzsa jártassága a zenében és az irodalomban közismert. E vonzalom természetesen munkásságát is motiválja. Az „Örömóda” szimbolikus hidat képez képzőművészet és zene, múlt és jelen között. Az előtérben kedves, fiatal lány ismerkedik a gitármuzsika örömeivel, szépségével, távolabbról a klasszikus géniusz, Beethoven figyeli, szigorú, de atyáskodó tekintettel. Kettejük között a dalolásba feledkezett női arcok alkotnak élő, összekötő láncot.

A kiállítás anyagában számos irodalmi ihletettségű kompozícióval szembesülhetünk: Gárdonyi Géza, Sütő András, Wass Albert, Csingiz Ajtmatov egy-egy hősét öltözteti csillogó köntösbe az Isten-áldotta alkotói kéz. Közülük bennem a legutóbbi, a Gülszári-adaptáció keltette a legmélyebb visszhangot, de hiszem, hogy szép számmal akadnak majd Önök között, akik az „Atilla temetése”, az „Anyám könnyű álmot ígér” vagy éppenséggel a „Nuca, a funtineli boszorkány” című képről fogják állítani ugyanezt. S még nem szóltam az ugyanebbe a nagy családba tartozó „Momo” esendőségében is megejtően bájos figurájáról.

Ha a mai est minden látnivalójáról beszélni kívánnék, próbára tenném az Önök türelmét és elrabolnám műélvezetre fordítandó idejüket. Mégsem hallgathatom el a csendéletekhez és a tájképekhez kapcsolódó észrevételeimet. Előbbiek között akadnak, amelyek elférnek egy átlagos emberi tenyérben, mégis képesek egész lényünkbe melegséget sugározni. Utóbbiak az alkotó egyéniségébe engednek újabb bepillantást, aki soha nem elégedett meg elért eredményeivel, hanem kutatott, felfedezett, új utakat keresett. A tájképek – bármennyire hihetetlen – hagyományos festői eszközökkel és technikával készültek. S most már el kell fecsegnem a titkot: Zsuzsa festőművész is; akvarellek, olajképek avatott megteremtője. Számos műve akvarell-köntösben látott napvilágot, s csak később született meg 800 Celsius fok felett végleges alakot öltött változata.

A Tisztelt Hallgatóság körében joggal vetődik fel a kérdés: „Aki ecsettel is sikereket arathatna, miért jár sokszorta nehezebb, rögösebb utakon?” A válasz látszólag egyszerű: ha valaki számára kedves a cél, nem érzi fárasztónak a hozzá vezető utat. Stekly Zsuzsa munkássága felülkerekedik az efféle banalitásokon. Számára a cél ennél sokkal bonyolultabb, nemesebb. Idézzük őt, magát: „A tűzzománc sokkal többre hivatott annál, hogy ötvös remekek betétjéül szolgáljon, ha mégoly művészi is az. A szakma igazán még ma sem fogadta el a zománcot olyan önálló anyagként, amivel táblaképek készíthetők, pedig alig vetekedhet más nemes színeivel, fényével, időtállóságával. A vörösréz-lemezre tűzzománccal készített képek szabad téren is maradandóak.”

S mivel hitvallása, elkötelezettsége mellett a bölcs közmondással is képes azonosulni – „Egy fecske nem hozza meg a tavaszt” – feladatának beteljesítéséhez fegyvertársakat keres. Megalkotta iskoláját. Öt év óta minden esztendőben néhány hétre saját otthonában látja vendégül tűzzománc iránt fogékony, útkereső művésztársait, rendelkezésükre bocsátva műtermét, értékes eszközeit és mindennél értékesebb tapasztalatait, felfedezéseit. A kurzus végén pedig valamennyien együtt örvendenek egymás eredményeinek. Állításom ékes bizonyítéka a Bonyhádon nemrég nagy elismerést aratott „Tűzimádók” című kiállítás, ahol a mester és 13 tanítványa, művésztársa mutatta be alkotásait a műkedvelő közönségnek. Őszintén sajnálom, hogy a tárlat címadó kompozíciója nem szerepel jelen bemutató anyagában.

Az évtizedek alatt felgyülemlett sikerek, elismerések, az emberekből áradó szeretet megerősítette, de nem változtatta meg az alkotóművész Stekly Zsuzsa egyéniségét. A talmi csábítások ellenében megőrizte kedvességét, szerénységét, művészet iránti alázatát. S tudnunk kell, e három tulajdonság számára nem ügyesen szabott, alkalmi öltözék, hanem a mindennapok sok gyűrődésének, megpróbáltatásának kitett, mégsem fakuló, avuló viselete. Tartósságának titka, hogy abban a bizonyos 800 fok feletti kemencében eggyé olvadt gazdájával.

Napjainkban az „ünnep” szó jelentése, tartalma átértékelődött. A történések zűrzavarában gyakorta megcsömörlünk az ünnepléstől, máskor különféle okokból gyomorszorító érzéssel várunk egy-egy ünnepet, vagy a felszabadult öröm érzése helyett keserű szájízzel, szorongással emlékezünk a jeles napon történtekre. Meg kell ragadnunk tehát a tiszta, nemes, valódi ünnepek nyújtotta lehetőségeket. S ilyen alkalom a mai: a szépség, a tisztesség, a makulátlan értékek és hagyományok ünnepe. Próbáljunk megszabadulni szürke, hétköznapi problémáink kötelékeitől! Az itt látható műalkotások hivalkodástól mentes, érdekek nélküli csillogása költözzön tekintetünkbe, egész lényünkbe! Merítkezzünk meg e szépségekben, s a tűzzománc alkotások lelket gazdagító fényét vigyük magunkkal otthonunkba, családunk, szeretteink körébe! Kérem Önöket, vegyék birtokukba, tekintsék meg a kiállítást!

Elhangzott a pécsi Gyöngyszem Galériában 2006. december 1-jén

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Ünnepelni jöjjetek! – Stekly Zsuzsa kétszázadik kiállítása”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés