Húsvéti gondolatok
(Csekő Sándornak)
Sándorom, elvonulóban vannak a téli zimankók.
Vedlik a föld, nedves ragyogással fénylik a napban,
Tükröt tartva magának az új nász készületében.
Mint vén medve a vackából, ki-kipillogok én is;
Loncsos bundám, vaksi szemem restellve az ünnep
Szélhárfás, konfetti-szirom-dús forgatagában.
Elfáradtam. Végre pihenni meg élni kívánnék,
Nem evezőpadhoz láncoltan húzni a sorsom,
Lesve a korbácsot, mire készül, hogyha lazítok.
Minden jót becsülettel megszolgálni! – a célom
Ez volt, csak kissé bővé sikerült az a „minden”;
Szétszórtam seregét tetteknek, gondolatoknak,
S nincs se erőm se időm már haddá gyűjteni ismét.
Elköszönök pályámtól – lám, négy évtized elmúlt –,
Mit szívvel s akarattal választott hivatásként
Műveltem naiv álmodozóként ott, a katedrán,
Hol most is kértek maradásra, baráti szavakkal.
Döntöttem. A közönség tapsol, itt az idő, még
Visszavonulnom nem késő, hogy messze kerüljek
Rongy ripacsoktól, kik hajlongva elém tolakodnak;
Prostituáltjuk az érdem, nem társuk a tehetség.
Hallom, úgy véled, tüskét hordok tenyeremben;
Sértődésem okát kutatod. Oly ostoba volnék,
Hogy ki baráti kezet nyújt, fricskával viszonoznám?
Nem megbántottság, mi emészt, csak a lelkesedéssel
Bánt el a fáradtság, ez törte le régi kedélyem.
Sok tervem van még, de az írás egykori méze
Gyakran vackorrá savanyít, epe-ízt ad a tinta.
Régebben szépet, jót láttam, bárhova néztem,
Most meg a torzóját festem csak tűnt gyönyöröknek.
Itt van a pályázat. Hogy mondjam meg, mi a gondom?
Sokszor bámultam ragyogó lovait Lipicának;
Mily nemesek, okosak, hogy lejtenek ott, a porondon,
Bólogató fejükön strucctollak, s hogyha az ostor
Jelt ád, mind egyszerre dobog kecsesen piruettet.
Lám, testvérük, a zebra, szavannák ostoba vadja
Semmire nem képes, legfeljebb fut, legelészik.
Mozgásában nem gátolja se fal, se kötőfék,
Nincs idomár, aki drága időt, pénzt rá pazarolna.
Én is, tudd, ez utóbbi vagyok: elemem a szabadság;
Rács-keretek közt nem, vagy csak torzót tudok írni.
Próbálkoztam nálatok új, eleven anyagokkal;
Az volt mindig a válasz: „Sok! Csak egy oldal a kvótád!”
Senki se sütheti rám vádját az egyoldalúságnak,
Hogy lelném helyemet az „egyoldalasok” csapatában?
Hogy bírnám magam ennyi emésztő önfegyelemre?
Vén, süket eb vagyok én már, sípra hogyan reagálnék?
Néha ugathatnékom támad (őrzöm a „házat”).
Sornyi kiszolgált évvel várhatom: el ne csitítson
Gazdám, hisz talpunkat az út egyaránt kisebezte…
Zebra-agyam nem tűr korlátot, bármi kötelmet.
Még a koporsómat sem bízom méretezőkre;
Készítsék csak másnak a díszes por-skatulyákat,
Én a szabad szeleket hívom társnak nagy utamra.
Ejnye, de messzire mentem! Szóval, drága barátom,
Semmi okod ne legyen bármint aggódni miattam!
Készséggel szolgálok, ahogy még bírom erővel,
S míg várnak tőlem valamit, kik a tiszteletükkel
Késztetnek újabb munkára. (Bőven akadnak!)
Mindig üzen pár „balga lapos”, ki „vevő” soraimra;
Főleg a vers keresett, ami nem bagatell ez idő-tájt.
Nem búcsúzom, elköszönök csak: Istenem áldjon,
Téged s mindenkit, ki barátom nálad a lapnál!
Lesz még sok csevelyünk, bízom (vakként) a jövőben,
Csendül még poharunk, nevetésünk, asztali áldás.
Mit bánom, a jövő mint tesz mérlegre a végén!
S hogyha Vadászat-urunk elhuny, mint egykor Atilla,
Holtában magam is követem hű szolga gyanánt majd;
Lábainál lesz nyughelyem, egy hű krónika-szerző
Elfér ott a vadőrök, vérebesek csapatában.
„Hívei”, kik hangoztatták, mire képesek érte,
Elsomfordálnak, ha az áldozat őket is érné;
Patkányként, bujkálva lesik, hol az új potya-asztal,
Melynél majd belüket repedésig tömhetik ismét,
Nyálas alázattal szolgálva a Mammon urának.
Ily mergás a világ, de te küzdj ügyeink igazáért!
Fegyverül ott a lapod, a Lapunk, bízunk mi tebenned.
Bár nemigen lesz már reneszánsza a tisztes időknek.
Nyugtasson tudatunk: Maderspach, Széchenyi álmát
Munkánkkal megerősítettük, hittel, igazként.
Ők, a nagyok, tovatűnt eleink várnak odaátról.
Egy napon asztalukat felajánlják, ünnepi körbe
Hívnak. Íme, barátom, ezért még érdemes élni.
Jól tudom, untatlak, de bocsáss meg! Tiszta kezemmel
Nyújtom együtt e selejtes, néhány hexametert is.
Körtefa-tündér
Babrálgatja kamasz szél körtefa könnyű ruháját,
Leskedik itt-ott, minden titkát bírni szeretné.
Elhessenti a csitri, próbálgatja, mi illik:
Ágcombját szorosan zárja s száz karral is óvja
Hajlékony, fiatal testét. Bimbói fakadnak,
S bár ingerli a vágy már, csak kuncog sihederjén.
Izzik a nyár, légszomjtól terhes a zöld, laza köntös,
Mégis válogat ifjak közt rátartin a lányka.
Borzas eső, suta égzengés mind érte vetekszik,
S ő frivolan, susogó kacajával alázza meg őket.
Érett férfi az ősz; ha ölelgeti forgatagában,
Hamvas, drága gyümölcsök ringnak a tánc ütemére.
Bárha szabódik még, ám mindene pírba borult már,
Nyári ruhája lehullt, bódultan dobta a földre,
Pőrén áll, kívánja a szél-fi mohó ölelését.
Csakhogy a hím-türelem sem végtelen, elszakad egyszer;
Sértetten vagy kedveszegetten másfele fordul.
Ostoba ő is, nem veszi észre: a célja közel volt.
Körtefa-tündér, játék vesztese, súlyos a számla:
Törzse kiszáradt, ágai törtek, kérge göcsörtös,
Hajlatait csak a vén kéjenc tél csontkeze járja.
Bár borzadva riad, megadóan tűri a sorsát;
Elherdált tavaszok járnak még néha eszében.
Rossz lelkiismeretűeknek
Egy vesszőt lőttem ki csupán, s lám, bő a találat:
Áljaj, átok-eső hull rám százszorosan.
Hulla a tisztesség, hol az ingért ekkora harc dúl;
Balgán pőre marad mind, ki magára veszi.
Hozzászólások