Szóval, hogy is kezdjem? Mert a dolog korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Meglehetősen sokféle, felettébb zavaros gondolat kóvályog a fejemben, amiket papírra kéne vetnem. De ha csak spontán módon tenném, nagyra becsült olvasóim tábora két egymással alapvetően és ádázul szembenálló csoportra szakadna. Márpedig – egynémely politikusokat kivéve – e jelenségből mindenkinek elege van.
Az egyik tömörülés sajnálkozva, fejét csóválva konstatálná, hogy már nem a korábban teljesen ártalmatlan, csendes, szelíd őrült vagyok, hanem totálisan meghibbantam. A másik oldal üdvrivalgással fogadná pálfordulásomat, mondván, hogy végre valahára kitörtem átlagfirkászi, szürke jellegtelenségemből, és új utat – mi több, iskolát – nyitottam az egyre sematikusabbá váló irodalomban.
A választás lehetőségét mérlegelve arra a következtetésre jutottam, hogy köszönöm, de a vak, sánta és ráadásul szamármódra csökönyös Pegazus egyik oldalára sem áhítozom. Inkább megmaradok a hátán. Megfelel nekem az arany középút. Vagy mégis meg kellene próbálnom másmilyennek lenni? Legalább egyszer?
Sok évvel ezelőtt, századik vaddisznóm elejtését felelevenítő történetemmel sikerült szerényen besurrannom a természetirodalom előszobájába. Azóta ugyan megnyílt előttem a bálterem ajtaja is, mégis jobban érzem magam idekünn, a befelé bámészkodók között. Odabenn ugyanis – attól tartok – elkápráztatna a csillogás, mi több, a bódultan kavargó nagyságok valamelyike előbb-utóbb rátaposna a tyúkszememre.
Pillanatnyilag háromszázadik sertevadam sztorija lenne aktuális, de a közelmúltban alapjaiban változott meg a világ, s vele együtt új kánonok születtek. Minden időkben létező előírások, amelyekre vonatkozóan Moliére mester – egyik darabjában – elmésen megfogalmazza a használati utasítást, imígyen:
– És mi a legeslegelső és legfontosabb teendőnk?
– Betartani az előírásokat!
Igaz, a szereplők ott még hozzáteszik:
– A beteg legfeljebb belehal.
No, de a mi korunkban ilyesmi természetesen nem fordulhat elő, még átvitt értelemben sem! Szóval, a háromszázadik. Megírnám, de hogyan? Az egykori menetrend ma már nem menő trend. Legalább is amióta M. T. barátom márványba véste a legújabb kori vadászirodalom alapigazságait, amelyek a korábbi sablonosságot hivatottak gyökerestől kiirtani.
Mit csinált mindeddig a velejéig dekadens vadász? Mindenekelőtt tervezgetett, vágyódott, meghatározta az úti célt. Hát nem és nem! Csak azért sem fogok így cselekedni! Helyette ötletszerűen beülök a kocsimba, bekötöm a szemem, aztán padlóig nyomom a gázt. Száguldás közben a taóista filozófiáról elmélkedem, vagy kiötlöm a marcipános kuglóf receptjét. Még hogy én szeretném terítékre hozni a háromszázadik vaddisznómat?! Egy frászt! Pokolba a számmisztikával és a racionálisan megtervezett vadászattal, amely sekélyessé teszi a lelket!
Ha flúgos futamom végállomása nem egy útszéli fa, szakadék vagy egy szembe jövő kamion lesz, abszolút spontán módon, pillanatnyi elhatározásomtól vezérelve, ismeretlen helyen, például bikali vadász cimborám háza előtt kiszállok a járgányból. A kölcsönös üdvözlést követően azonnal kategorikusan leszögezem, hogy nem vadászni jöttem. Teljesen mindegy, mivel ütjük agyon az előttünk álló négy napot Karácsony és Szilveszter között. Megtanulok ultizni, műstoppolni, rakhatunk ki különféle puzzle-okat, gyönyörködhetem a csillaghullásban. (A meteorológia tartósan felhős, csapadékos időjárást jósolt.) De vadászházi tartózkodásunk idején vadászni, és főleg a háromszázadik disznómra… Pfuj!
Puskát is csak azért vittünk magunkkal, nehogy konzervatív vagy információ-hiányban szenvedő egyének meggyanúsítsanak bennünket: hurkolni vagy gödörcsapdázni indultunk. Bár manapság a hosszú távon előre tekintő, nagy szakértelemmel gazdálkodó társaságoknál utóbbiak is legális, környezetkímélő vadászati módnak számítanak.
Már második estémet töltöttem a magaslesen csendes meditálással, önvizsgálattal. Gyűjtöttem, gyűjtögettem gondolat-morzsáimat a következő évi tematikus pályázathoz. Mert a tematikus pályázat köztudottan a sablonosság, az egyhangúság leghatékonyabb ellenszere. Ha előírják, miről, mennyit lehet papírra vetni, máris csírájában hal el a sematizmus, a monotónia. A leendő szerzők lelke, fantáziája szabadon szárnyalhat, mint a büszke szirti sas, hogy azután az éteri magasságokból összecsukott szárnyakkal vesse rá magát a kiválasztandó – pardon, kategorikusan kijelölt – témára. Hogy egyikük-másikuk netán nem éppen zökkenőmentesen landol? Ki törődik az efféle pitiáner apróságokkal! Hulljon a férgese! Mert mi a legeslegelső és legfontosabb teendőnk? A választ, ugyebár, Önök már tudják: „Betartani az…”
Az édes semmittevést – mert korábbi vadászélményeinket feleleveníteni is olyan snassz! – követően eljött az a bizonyos harmadik este. Ne! Kérlek, Barátom, ne tedd! Hagyd békén dús üstöködet! Igazán, kár lenne megtépned! Különben sem volt gyönyörű az este. Kifejezetten ronda este volt. Helyenként hó-olvadékos, latyakos, csizmamarasztaló, másutt az ónos eső emlékeként borda- és lábszártörő. A magasles felé igyekezve hol az eső szemerkélt, hol a havat fújta szemünkbe a komisz északi szél. Úgy kell nekünk! Meditálni a kályha mellett kényelmesebb, de ott nincsen csillaghullás.
Viszont én köztudottan elvetemült dekadens vagyok. Legrejtettebb bensőmben égi sziporkák helyett újabb vadászélményekre vágyom, amelyekből netán néhány sablonos sztorit is kiizzadhatok. Tudom, bölcsebben tenném, ha inkább szponzorokat gyűjtenék, akik finanszírozzák legközelebbi, immáron az új trend szellemében születő könyvemet. Kedvcsinálónak annyit elárulhatok: két vad elejtése és egy hibázás szerepel majd benne, de garantáltan legalább kétszáz oldalas lesz. Ehhez kell ám tehetség! Sok száz egyhangú, azonos dramaturgiájú esetből gondosan kiválogatni néhány tucatnyi nem egészen hétköznapit (már a döbbenetesen ellentmondásos megfogalmazás is svindlit sejtet) a hülye is tud. Bezzeg semmiből feltupírozott valamit produkálni: ott kezdődik az irodalom!
Szóval, a harmadik ocsmány, pocsék, ordenáré estén nagy üggyel-bajjal feltornáztam magam a jégtől csillogó-villogó, kegyelet-teljes nyaktörést ígérő létrán a magaslesre. Az idegességtől – nehogy valami szerencsétlen öngyilkos-jelölt vad odatévedjen – heveny hascsikarást kaptam, ezért valamivel gyorsabban meg kellett ismételnem a mutatványt, immáron lefelé.
Miután zsigeri vívódásaim odalenn elcsitultak, ismét elindultam a számomra oly kívánatos magasságok felé. Jószerével még el sem helyezkedtem. Éppen azon törtem a kobakom, mivel üssem agyon az időmet, aminek semmi köze a vadászathoz, amikor nehezen leplezett undorral a szóró felé fordultam. S azon nyomban meghűlt bennem a vér. A kis tisztás közepén egy vaddisznó állt. Tökéletesen keresztben, átkozottul maga-kelletően, csábos mozdulatlanságban. Bár a „disznó” titulus oly mértékben sem illett rá, mint Trabantra az „autó”, arcátlanul mégis minden áron háromszázadik akart lenni. Minő nagyképűség!
A tömény dekadencia ördöge brutálisan sarkantyúzni kezdett:
– Lődd meg! Lődd már meg! Mire vársz?!
Esztelen csinnadrattájával szinte teljesen hallhatatlanná tette a jobbik énemből elősejlő neoavantgárd harmóniákat:
– Ugyan már! Fordítsd el tekintetedet, s gondolj inkább az amőbák násztáncára! Hiszen ha meglövöd ezt a természet által végelgyengülésre szánt jószágot, akkor örülnöd illik, netán elégedett leszel, agyadra rózsaszín ködök ereszkednek, el kell mesélned társaidnak a sztorit, és mindez olyan közönséges, méltatlan hozzád!
Megrázkódtam a gondolattól, hogy kis híján engedtem a kísértésnek, csaknem szabadjára bocsátottam alantas ösztöneimet. Mit tegyek? A malac úgy állt ott, mintha kitömték volna. Lélekben bizonyosan a Természettudományi Múzeumba képzelte magát.
– Lőnöm kell! Édes Istenem, add, hogy elhibázzam! Vagy legalább rosszul lőjem meg! Hogy legyen benne egy kis mérgelődés, egy kis diszharmónia, vagyis ÉLET, így csupa nagybetűvel! Ki törődik vele, hogy giccsesen hangzik? De negyven méterről mafláskodjam el? Nappali fényviszonyoknál? Tökéletesen belőtt és alátámasztott puskával? 7×50-es céltávcsővel? (A márkát az esetleges következményeket elkerülendő nem írom ide.) Talán ha behunynám a szemem… De még akkor is teljesíthetetlennek tűnik a feladat! Esetleg fel kéne állnom, és nyolcszor-tízszer gyorsan megpördülnöm saját tengelyem körül… Miért is nem maradtam inkább otthon, tematikus pályázatot írni a gőzölős vasaló vadászatra gyakorolt pszichoanalitikus hatásairól! Most nem lennék ekkora slamasztikában!
– Menj már innen, te szerencsétlen perszóna! Mire vársz még? Hogy elénekeljek egy koloratúr-szoprán áriát valamelyik Mozart-operából, vagy eltáncoljam a laskásfalvi betyárost? Hát azt várhatod!
Puskám eközben, görcsösen ragaszkodva a korábbi hagyományos eseménysorokhoz, önállósította magát: a szálkereszt rátapadt kiszemelt zsákmányom füle-tövére, és máris dörrent a lövés. A vad tűzben rogyott.
– Úristen, mit tettem, de főleg mit írtam!!! Még hogy „tűzben rogyott”! Az ószövetségi időkben ilyen istenkáromló mondásért mindössze megköveztek volna. Manapság viszont ennél sokkalta súlyosabb büntetés vár rám: olvasóim soha többet nem veszik kezükbe egyetlen írásomat sem. Érthető! Melyik jó ízlésű ember olvasna giccset, tömény banalitást? Kálmán bácsi, Zsiga bácsi, s a magyar vadászat minden szentjei és félistenei – kik még leírhattatok efféléket – a boldog vadászmezőkön könyörögjetek szerencsétlen lelkem üdvéért! Kérjétek a vadászati irodalom esztéta-ideológusának bocsánatát romlásnak indult fejemre! Tekintsen régóta tartó barátságunkra, s legyen elnéző velem az Utolsó Ítélet napján!
A nehéz pillanatokban üstökös csóvájaként villant meg bennem a felismerés: van megoldás! Egyik író-géniuszunk mondta anno: „Az nem hír, hogy a kutya megharapta a postást. Bezzeg ha a postás a kutyát, az már igen!” Az utóbbi időkben mi is egyre gyakrabban írhatjuk le: „A vadász tűzben rogyott.” (E téren is folyik a megújulás a vadászatban?) De nem! Mégsem lenne jó, ha minden sztori így végződne! Többek között azért sem, mert – tartok tőle – előbb-utóbb ez a fordulat is monotonná tenné a vadászirodalmat.
Ideje visszakanyarodnom lövésemtől jobblétre szenderült, lelkét kilehelt (így már elfogadhatóbb) vaddisznómhoz. (Elvetemült, érzéketlen, cinikus kocapuskás emígyen fogalmazna: „Lövésemtől a disznó ott helyben egy életre megutálta a kukoricát”. A poénkodó meg valahogy így: „…elküldtem neki a lábizom-lankasztót”. Tőlem viszont távol áll minden efféle perverz gondolat!)
Hogy könnyítsek a lelkemre zuhant hatalmas terhen, máris belefogtam a vezeklésbe: nem örvendeztem. Juszt sem! A háromszázadik? No és! Az is csak olyan szám, mint a többi! Erősen fogadtam, hogy az alkalomra tartogatott, márkás pezsgőt este a vadászházban vendéglátóimmal a hősiesen harcoló tuszi felkelők egészségére fogom felhörpinteni.
Miután némileg sikerült megnyugodnom, már azért sem háborogtam, hogy lövésemet követően egy másik disznó is beszaladt a tisztásra, átvéve jobblétre szenderült társától korábbi szobor-szerepét. Bugyután bámultam a semmibe, ahelyett, hogy jól irányzott lövéssel leterítettem volna. De – mivel elejtése pillanatának majdani leírására nem jutott eszembe egyetlen elfogadható kifejezés sem – inkább hagytam, menjen Isten hírével! Nem tudom, etikusan cselekedtem-e? Legfeljebb utólag számon kérik tőlem, hogy nem tartottam magam a már jogerőre emelkedett, modern változat betűihez: „Lődd a vadat, ahol éred, ezzel is az erdőt véded!”
Időközben megérkezett Zoli barátom. Hagyományos módon, boldogan, őszinte örömmel gratulált:
– Nagyszerű, Feri bátyám, megvan a háromszázadik! Minden az eredeti elképzelésem szerint alakult. Ezt az ülőkét direkt erre az ünnepi alkalomra építettem Milán fiam segítségével, néhány héttel ezelőtt. Reménykedtem, hogy te fogod felavatni a kerek számú vaddal!
Tartózkodásom láttán kissé elkomorulva kérdezte:
– Talán már tudod Pistitől, hogy mi történt? Telefonon értesített, hogy…
– Semmit sem tudok, de beszélj érthetőbben! Csak nincsen valami baj?
– Bajnak szerencsére nem nevezhető, bár könnyen megtörténhetett volna… Inkább kellemetlenség…
– Most már valóban kíváncsivá tettél. Hallgatlak.
– Leshelyemnél váratlanul feltűnt egyik helybéli lakos vadász kollégánk. Ugyanoda akart ülni, ahol én tartózkodtam. Egyre emeltebb hangon folytatott szóváltásunkból kiderült, hogy otthon maradt társunk eltévesztette a beírás dátumát. Helyfoglalásunk a tegnapi napra szólt. Próbáltam megértetni a kárvallottal a sajnálatos félreértés okát, de nem hallgatott meg. Felajánlottam neki, hogy rögvest távozunk, de kijelentette:
– Két hónapja nem jártam a területen, és most egy jó ideig megint nem jövök ki! Mert már minden szarházi itt vadászik!
Zoli szavai hallatán nem tudtam, nevessek-e vagy bosszankodjam. Mindenesetre csomagolni kezdtem. Lám, nem kell megerőszakolnom önmagam, hogy ne felhőtlenül örüljek sikeremnek. Ugyanakkor az ismeretlenül rám ragasztott titulust inkább komikusnak éreztem, mint sértőnek. Hiszen annyi minden voltam már világéletemben! Elekes Pali és Nyilas Misi a néhai diák színjátszó-körben, ministráns fiú és öreg nénikék papjelöltje a templomban, zenekari koncertmester, kóruskarnagy, elvtárs, úr, öcsi, bácsi, nívódíjas, utóbb nyugdíjas, és most, legfrissebben címzetes szarházi. Csak éppen akasztott ember nem, bár a sors útjai kifürkészhetetlenek.
Ha alaposan meggondolom, az ötlet nem rossz. Nem kifejezetten magyaros hangzású nevemet megváltoztathatnám, hiszen a veretes kifejezés akár elegánsan, ipszilonnal is írható, bár jobban kedvelem a kevésbé hivalkodó, polgárosabb sima „i”-t. Ezen még hezitálok. Micsoda huszárvágás lenne: modern, új stílusú írásaimat új névvel publikálhatnám. Bár az engedélyeztetés procedúrájában támadhatnak nehézségeim. Kis hazánkban ugyanis annyi ilyen néven nevezhető személy akad, hogy a hatóságok valószínűleg nem engedélyeznék számuk gyarapítását.
Időközben két másik házigazdám, Pisti és Jani is megérkezett. Ügyesen leplezték a történtek árnyoldalát. Talán azt hitték, semmiről sem tudok. Boldogok voltak, lelkesek. Olyan igaz vadászok, akik szívből örvendenek mások sikerének. Jó érzésük rám is átragadt. A mini-disznót diadalmenetben vittük a vadászházhoz. Töret, fotózás, pezsgőpukkanás. Íme, a háromszázadik! S már az első pohár ital után megfeledkeztem a tuszi szeparatistákról. Helyette felfedeztem, korábbi kötelezően hivatalos véleményemmel ellentétben milyen gyönyörű az este: hatalmas pelyhekben hullani kezdett a hó, pótolva karácsonyi lemaradását. A Szilveszter és az Újév olyan lesz, mint nagyanyáink képeslapjain: hamisítatlan téli hangulatú.
A serpenyőben sistergő vaddisznómáj ínycsiklandó illata egybeolvadt a barátságosan duruzsoló, időnként nagyokat pattanó kályha melegével. És mi – szégyen ide, sematizmus oda, tervezgettünk: régi barátságokon alapuló, új vadászatokat. Vacsora után pedig – ahogy ürültek az emlékcsalogató poharak – mesélni kezdtünk. Régi, talán sokszor hallott, általam megírt, barátaim által olvasott, mégsem elcsépelt históriák elevenedtek meg, évekkel korábban az Örök Vadászmezőkre költözött mentoraink, cimboráink telepedtek le titokban közénk, néhány röpke percre, negyedórára. Mire a Pisti által készített, remek vacsora utolsó morzsái is elfogytak, úgy éreztük, nagyon sokan egybegyűltünk a kedves, kicsi házikóban, pedig csak négyen ültünk az asztal mellett, emlékeinkkel körülvéve.
Barátaim egyike faggatni kezdett:
– Írsz valamit a 2006. évi pályázatra? Jövőre „A vadászat és a dohányzás” lesz az előírt téma.
Nem akartam elrontani a meghitt hangulatot, ezért tréfával ütöttem el a dolgot:
– Nem tehetem. Mindössze egyetlen jó cím jutott eszembe, azt viszont Petőfi Sándor bő másfél évszázada elhappolta előlem.
– És mi lett volna az a cím? – kíváncsiskodott tovább az iménti kérdező.
– „Füstbe ment Terv”. Csak Petőfi idejében még nem szabályozták a márkanevek helyesírását.
Hallgatóim hálás közönségnek bizonyultak: sovány poénomon is jót nevettek. Közben arra gondoltam, egyhangúság ide, modernség oda, én már nem térek le az általam korábban járt ösvényről. Az új szeleket használják ki a fiatalok és a minden áron érvényesülni akarók! Én az maradok, aki voltam. A siker érdekében nem fordítok hátat sem önmagamnak, sem Kedves Olvasóimnak. Mert ha ezt tenném, valóban nagy „szarházi” volnék. Csak így simán és egyszerűen, közönséges „i” betűvel.
Hozzászólások