Számvetés
(2006. január 1-jének hajnalán)
Görnyedten szántottam sok nap-rögöt;
Egymásra fordult tucat hó-barázda.
Vetésem jobb fele szárba szökött,
Más részt süket jég s gyom fojtott a sárba.
Mit sors-ekénk lábunk elé kivet,
Gyakran hamisgyöngy, ígéret-özön.
Ki mohón kap felé, nem érti meg,
Mért ostoba; mért nincs hozzá közöm.
Hegygörgető szavuk csak sanda látszat,
Holt tornádó, mely csigaházon vágtat;
Két dimenzióval járnak a térben.
Ünnepgyártóknak pezsgősortűz, fétis,
Nekem a Szilveszter meg az Újév is
Hétköznap, mit – hál’ Istennek – megértem.
Felismerés
(Antal Mariskának)
Ifjú koromban sokszor vágytam: lennék
Óceánt sebző vulkáni sziget;
Mélyből kelve tűz- s fénycsóvát lövellnék…
Az ember érett ésszel érti meg:
A bölcs talaj lassan forgatja vissza
Humusszá a kiszórt értékeket,
A gyökér mégis az ő nedvét issza;
Nem kövekből sarjadnak életek.
Ősz fejjel nem balga tüzekre vágyom,
Csak szolgálni, tisztes takarék-lángon,
Élet-levesét főzni mindazoknak,
Kik földbe markolnak, nem szöknek égig,
Kiknek szívét csak remény-szirmok védik,
De mégis fontos számukra a holnap.
Napforduló
Álomcsúcsra kapaszkodsz, mert sajátod?
Nekem sorsom szerény dombot adott,
De alacsonyról is messzebbre látok,
Mert nem követek hamis csillagot.
Cifraságok zajos forgatagában
Elnyűtt köpenyem tisztesség-fehér,
Versem szófaragványok templomában
Apró, imádságra kulcsolt tenyér.
Egy dolog van, mi inspirál, mi éltet:
Itt-ott barátság-rőzsetüzek égnek;
Lángjuk dölyfös kandallókkal felér.
Szökő időmben mért idéznék múltat?
Órámban homokként hópihék hullnak,
Ködös távolom belepi a dér.
Doromboló
Szép kedvesem hogyha ölel
Dinn-donn diridonn, fatányér,
A pap soha el nem földel
Dinn-donn diridonn, fatányér.
Szép kedvesem hogyha csókol
Dinn-donn diridonn, fatányér,
Bódít, mint a finom óbor
Dinn-donn diridonn, fatányér.
Szép kedvesem ha haragszik
Dinn-donn diridonn, fatányér,
Kertek alá elhallatszik
Dinn-donn diridonn, fatányér.
Szép kedvesem míg kibékül
Dinn-donn diridonn, fatányér,
Kezem-lábam, hátam kékül
Dinn-donn diridonn, fatányér.
Mégis jó párosan élni
Dinn-donn diridonn, fatányér,
Nagyokat lehet… beszélni
Dinn-donn diridonn, fatányér!
Születésnapi köszöntő
(Wass Alberthez)
Vérzik a szíved, mert zászlóra tűzték;
Szittya fegyverrel hamis lobogóra.
Pogány istenek önképükre szabtak:
Káin-áldozatnál légy oltárszolga.
Petőfit, Adyt vagy József Attilát
Hányszor pingálták át, hogy képüket
Pajzsként hordja, cégérként mutogassa
Pünkösdi király, ország-épület?
Mást papol szánk és mást kotyvaszt az elménk,
S megint mást tesznek önvesztő kezek.
Sírodból későn váj ki tíz körömmel
Méltatlan, „nagypéntekes nemzeted”.
Mikor ébred fel drogos kábulatból
Süket fülünk, kettéhasadt agyunk?
Érdek-csatáknak tapossuk el üszkét;
Szétszaggatott, mégis egy nép vagyunk!
Vízcseppként felold magában a tenger.
Legyünk mi gyöngy, mely kemény és örök!
Búzát teremjetek, blőd sárdobálás
Ellen mozduljatok, szikár rögök!
Állj közénk láthatatlan lobogóddal!
Ne legyünk Júdás, hitetlen Tamás!
Nagypéntekek után jöjjön már Húsvét:
Szürke de bölcs, magyar föltámadás!
Utazás
Felkészültem az útra,
Itt állok, naprakészen.
Eltűnök téli éjek
Csillagpor-tengerében.
Lábam előtt az ösvény:
Könyvlapok surranása.
Gondolatok cikáznak:
Suhanó fecske szárnya.
Csomagot mért cipelnék?
Mindenem nektek adtam;
Ajándék-énem könnyű,
Emel a forgatagban.
Haza későn találtam,
Napom sápadva pirkad,
Áttetsző alabástrom-
Kezed álomba ringat.
Szemem szorosra zártam,
Nem nézek vaksi fénybe.
Sorsomban útitársam
Őszi bogár zenéje.
Barátság csöppnyi méze
Elbír sok gáncs-epével.
Hízelgés tört üvegje
Ne szaggasd szürke képem!
Sok szétszórt ötletmorzsa;
Kár lehajolnom érte.
Nagytakarítás jön majd,
Együtt jutunk szemétre.
Eltűnök téli éjek
Csillagpor-tengerében,
Felkészültem az útra,
Itt állok, naprakészen.
Fennkölt (a)déli gondolatok
Való igaz, óh, drága jó Adél,
Hogy azt kutatja, mily forró a Dél?
Nem érdekli Észak, Nyugat, Kelet?
Bedugult, kedves, egyik agyszelep?
Ötlet-légszomjra szívjon, kérem, mentát,
Hogy tiszta legyen, mit fejébe ment át.
Bámulom tornyát, mit ködökből ácsolt,
De hadd súgjak Önnek egy bölcs tanácsot:
Délen nem flúgra vár a lenge pálma,
Ne legyen hát több ilyen kerge álma,
Fejét ne törje faunán se flórán!
Kis csacsim, efféle dél-kutató
Azt lesse csak: a két fél-mutató
Mikor áll felfelé a vekkerórán!
Epilógus:
Miközben Ön oly éterien fennkölt,
Barátja, ím, az út porában, lenn költ.
S bár elválaszt bennünket öt-hat árok,
Lám, nincsenek lelkeink közt határok.
Hozzászólások