Kende Sándor kulturális városfoglaló plakátjának avatása:
2010. november 20-án, Pécs, Király u. 5.
A Városfoglalás a pécsi Parti Galéria által kezdeményezett nagyszabású utcai kiállítás, amely a Pécs 2010. Európa Kulturális Fővárosa program keretében valósult meg. „Ez a program rólunk, városlakókról szól. Azokról, akik élettel töltik meg a köveket” – véli a pécsi Parti Galéria vezetője, Tátrai Annamária, az ötletgazda.
Amiért éppen itt állunk, amiről most akarok tanúbizonyságot tenni, az Kende Sándor író, könyvterjesztő (1918–1992) legendás munkahelye és igényes kultúrát szervező találkozóhelye: a Magyar Írók Könyvesboltja és a Libresszó volt, 1956. november 2-tól 1966 június végéig. Ezen a helyen létesült mindegyik.
Ennek a tíz évnek dokumentálására, a szemtanú, a feleség és a munkatárs szerepében vállalkoztam. Szavaim bizonyságául a többi, „kultúraépítő” szereplőket idézem meg. Forrásaim: az író Sorsom a könyv című szakmai önéletrajza (Gondolat 1986), a Libresszó vendégkönyve, és a Szólni még egyszer című emlékkötet (Pro Pannónia Kiadói Alapítvány 2007)
Elöljáróban: mielőtt Pécsre került, az itteni szellemi élet nagyjai közül csak Várkonyi Nándort ismerte, legendás könyve a Sziriát oszlopai alapján. Később rokoni szálak is kötötték őket egymáshoz, leánya volt második felesége, két gyermekének édesanyja. Mikor a sors úgy hozta, hogy ez a rokoni kapcsolat véget ért, a tudós irodalmár iránt akkor is, élete végéig szeretettel és tisztelettel viseltetett.
Maga Kende Sándor is élete második nagy esélyének tekintette ezt az életmű-részletet.
Nem alaptalanul: 1949 és 1955 között már volt egy könyvterjesztői korszaka Pécsett, tele üzleti sikerekkel és írói kudarccal. Sikeresen megteremtette magas igényű szakmai készségével a pécsi, és Baranya megyei állami könyvterjesztő hálózatot. Mint ennek a cégnek a munkatársa, itt kapta kézhez 1950-ben az indexjegyzéket, amelyben mindhárom addig írott regénye szerepelt.
Így ír erről Tüskés Tibor az emlékkötetben: „Első három regénye: Három Lázár (1943), Egymásra ítélve (1946), Lilith fiai (1947), még első pécsi terjesztői korszaka előtt jelent meg. Szerencsétlen pályakezdés”
Kende maga is így véli:” Három kötetemből az első kettőt a Horthy-ügyészség tette ártalmatlanná, majd ugyanezt a harmadikkal együtt, az 1950-ben érkezett index-jegyzék. Képtelenség úgy írni, hogy minden sor előtt mérlegre kelljen tenni: ha nem jó Horthynak, akkor jó Rákosinak, vagy fordítva. De hogy egyiknek sem?!” Azért bekapcsolódott az irodalmi életbe, 1952-ben az induló Dél-Magyarországi Írószövetséget szervező, és a Dunántúl című folyóiratot szerkesztő Szántó Tibor köréhez csatlakozott. A lap négy évfolyamában könyvkritikái és egy báb-darabja jelent meg mindössze. A szépírót egyelőre sikerült elhallgattatni.
Ilyen buktatók után is tette a dolgát a könyvterjesztési munkában, szakszerűen és hibátlanul. Egy személyi konfliktus miatt 1955 decemberében felmondott az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál, mert a cége, vétlensége ellenére nem védte meg. Mivel azonban Pécsett minden könyvesbolt ennek a vállalatnak a hatáskörébe tartozott, ezért került az egyetlen nem magyar állami felügyelet alatt működő boltba 1956 februárjában. Ide, Pécsre, az akkori Kossuth Lajos utca 5-ben működő Horizont könyvesboltba, amely a szovjet irodalom terjesztését oroszul, volt hivatva végrehajtani. Eladóként, orosz nyelvtudás és a cirill betűk ismerete nélkül is igyekezett magát hasznossá tenni, szakrendbe sorolta az állomány könyveit, de mielőtt további rendet teremthetett volna, a nagybetűs történelem közbejött, kitört Budapesten az 1956-os forradalom. A bolt vezetője orosz származású katonafeleség volt, akinek azt tanácsolták, a bezúzott ablakú pesti Horizont boltok híre hallatán, hogy maradjon néhány napig otthon. Ez alatt nyitvatartási időben kinyitottak, és az orosz nyelvű könyveket szorgalmasan felhordták a felső raktárba. Ott állt az üres, gyönyörű, tágas üzlet, fűtve. Világítással, és orosz nyelvű portállal.
Kende Sándor ekkor kapta kézhez a következő leiratot 1956. november 2-i keltezéssel: „Baranya Megyei Munkások Nemzeti Tanácsától: A volt Horizont könyvesbolt üzleti helyiségét (Kossuth Lajos u. 5.) ideiglenesen kiutaljuk a Magyar Írószövetség pécsi csoportjának, hogy ott létrehozzák a Magyar Írók Könyvesboltját. A kiutalás a legutóbbi leltár alapján történik.” Aláírás, körbélyegző „Pécs Város Tanácsának Végrehajtó Bizottsága.” A határozatot a pécsi írócsoport titkára, Szántó Tibor adta át, azzal a kikötéssel, hogy Kende Sándort bízza meg a leendő könyvesbolt kialakításával, berendezésével, majd az üzlet vezetésével. Ő lelkiismeretes könyves lévén, megkereste az orosz boltvezetőt, és kérte, hogy vegye leltárba a szovjet könyvállományt. Erre ígéretet is kapott. Két nap múlva orosz katonai teherautó állt meg az oldalsó, raktári bejáratnál. Rajta egy mázsálómérleg, két ruháskosár, és egy tiszt, valamint két orosz katona, meg a boltvezető. Kosaranként lemérték, és a teherautóra rakták a könyveket, erről keltezéssel, aláírásokkal és pecséttel ellátott „leltárt” adtak át Kendének, aki szerint ezzel a teherautóval tűnt el Pécsről volt boltvezetője is. Ennek a leltárnak köszönhetően kerülte aztán Ő el Szántó Tibor sorsát. Nem került ugyanis vádlottként számonkérésre, mert hamisnak bizonyult az az állítás, hogy elégette az orosz könyveket.
A magyar irodalom terjesztésének lehetőségével azonban élni kívánt. Mivel a központtal hetekig nem tudtak kapcsolatot teremteni, a szomszédos Széchenyi téri boltból ruháskosarakban, napi elszámolással, 10%-os terjesztési árréssel, magyar nyelvű ifjúsági, gyermek és szépirodalmi könyveket hordtak át munkatársával, Perjés Zsuzsával, aki adminisztrátor volt a Horizontnál, a kiürített, szép terű boltba. Hogy lett aztán tényleg Magyar Írók Könyvesboltja, erről idézem őt:
„Amíg a csomagolópapírral letakart felirat le nem ázott, nem is jelentett gondot, hogy kerül oda az új: Magyar Írók Könyvesboltja. Sikerült összeügyeskednünk egy lepedővászonra festett, nagybetűs feliratot. Kiálltam az üvegajtóba, abban a biztos hitben, hogy csoda fog történni, és a cégjelzésünk perceken belül felrepül a magasba. A közvetlen szomszéd, a Pannónia Szálló főportása fedezett fel, kezemben az óriási lepedőtekerccsel. Két boyszolgálatos legény hozott egy duplaszárú létrát. Nekirugaszkodtam: kúszás az ég felé! Ahogy visszanéztem, ketten már fogták a lepedőtekercset, aztán még hárman… Nem emlékszem, hogy mikor visszakerültem a földre, kinek köszöntem meg a segítséget. De mikor visszaléptem a boltba: szótlanul, közbekiabálások nélkül, fölviharzott a taps. Nem vezényelte senki, álltak az úttesten mindenféle emberek, néztek a magasba, és tapsoltak. Vitathatatlanul a festett feliratnak szólt: – hogy magyar írók…”
Újabb készletet úgy szerzett a boltnak, hiszen felettes vállalatvezetésük még nem volt, hogy a Moziüzemi Vállalat filmtekercseket szállító teherautójával felutazott Pestre, a Kiadói Főigazgatóságon elmondta, hogy „üzemel” Pécsett egy csak magyar irodalmat terjesztő könyvesbolt, készlet nélkül, tekintettel az előzményekre. Ezután a Magvető Kiadó úgynevezett kiadói készletéből felvehetett annyi könyvet, amennyi a teherautóra fért a filmtekercsek mellé. Terjesztési feltételek, mint az ÁKV bolté: 10%, de már kétszer, mert az áru két helyről jött. Három hónapig tartott ez az állapot, amelyből már új, üveg cégtáblára is futotta, az üzletbérre, fűtésre, világításra és szerény saját bérükre is. Boltvezetői fizetése 1400 forint volt. Némi átszervezés után aztán, 1957. március 1-jén megalakult és működni kezdett a Magyar Könyvkereskedelmi Vállalat, a volt Horizont hálózat helyén, egyértelműen, azért hogy magyar szerzők könyveit terjessze. Hamarabb volt tehát a pécsi bolt, mint a cég maga, amely rést ütött az ÁKV monopólum-falán. Konkurrencia-harc nem lehetett, mert kivel is? Állam az állammal? Csak lassanként érezhetővé vált, hogy szeretik a magyar könyvet terjesztő üzleteket. Ezt a pécsit, különösen. Már négyen dolgoztak itt: Siklósi Lászlóné, írói nevén Leszkó Margit, és Csicsók Ilona, később Kisnagy Gyuláné, a „Tücsök”. Mindketten a bányász-vidékről kerültek ide, Margit bányászfeleségként és íróként, Tücsök is Pécsbányatelepről, érettségi után, azonnal. Nem szabadpolcos rendszerben dolgoztak, hanem foglalkoztak a vevőkkel, ajánlották az újdonságot. Idézem Kendét: „Írók és más kulturális személyiségek találkozóhelye lett a boltunk, a frissen érkezett újdonságcsomagok felbontása – csoportnyi könyvéhes szemlélődő félkörében – vissza-visszatérő látványos eseménnyé vált. Ezután ment az ajánló példány, vagy a levél a szerkesztőségekbe, egyetemi, főiskolai könyvtárba.”
Következő népszerűsítő lépés volt, hogy felvállalták a rendezvényekre, a városi művelődési ház irodalmi estjeire, TIT tematikus előadásaira, a vasárnapi koncertekre az elővételi jegyek árusítását, és a hirdetéseiket plakáton itt tették közzé. Így lett rendszeres látogatóvá a művelt és érdeklődő közönség jelentős része: hangverseny-látogatók, szavalóversenyek vetélkedő fiataljai, tárlatok iránt érdeklődők és később maguk a művészek is.
Részlet az Esti Pécsi Napló 1959. november 27-i számának Bertha Bulcsú által jegyzett cikkéből: „Mi a hivatása a Magyar Írók Könyvesboltjának? A Pannónia Szállodával együtt a Magyar Írók Könyvesboltja is kibontakozott a kőművesállványok öleléséből. Belül is szép az üzlet, modern vonalú bútorok, polcok és falak között színesednek, és a hosszú pulton szinte kínálkoznak a könyvek… Közben két diák is érkezik, és a Jelenkor című folyóiratból vesznek egy-egy példányt. Ez a könyvesbolt elsősorban az élő magyar irodalmat terjeszti. Feladatuknak tartják, hogy a párforintos verseskötetekkel is megkülönböztetett szeretettel bíbelődjenek… Szép hivatást tölt be a Magyar Írók Könyvesboltja. Ha élne Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső vagy Nagy Lajos, bizony nagy örömmel köszöntenék ezt a vállalkozást. Szenvedélyesen ünnepelnék a gondolatot, amely létrehozta!”
Essék szó a Jelenkorról is. Az 1958 ősze óta megjelenő Jelenkorban szerepelt újra hangsúlyos íróként is Kende Sándor. Elsősorban novellákkal jelentkezett, melyek később regényei vázát képezik. Kivéve a katonanovellákat, amelyek önálló alkotások maradtak, ahogy a megélt háborús élmény előhozta őket az emlékezés mélyéről. Ha elfelejtené a világháború lövészárok-élményeit, figyelmeztetnék rá a koponyájában, gerincében, jobb felkarjában élete végéig bennrekedt aknaszilánkok. Élénk szerkesztőségi értekezletek, viták, találkozók színhelyévé vált a folyóirat szerkesztősége a Széchenyi téri házban, különösen Tüskés Tibor szerkesztősége idején vált pezsgővé itt az élet. Akkor szokott rá az írók-költők pécsi csoportja, hogy a beszélgetéseket a Nádor Kávéház asztalánál folytassák. Törzsasztallá nőtte ki magát a kezdeményezés. Tízévnyi hallgatás után ettől kezdve kezdett ismét regényeket is publikálni napi terjesztői munkája mellett.
Ismét Bertha Bulcsúnak adnám át a szót: „Azt hiszem, a Nádor Kávéházban ismertem meg Kende Sándort. Vagy talán a Magyar Írók Könyvesboltja vezetőjeként? … Klubszerű hangulat jellemezte az üzletet. A lemezjátszón halk dallamok szálltak, le lehetett ülni, várni, beszélgetni. Mindenki betért ide néhány szóra, akinek valami köze volt az irodalomhoz. Kende csak akkor komorult el, ha új áru érkezett. Az írók, újságírók persze továbbra is kíváncsian bukdácsoltak az újdonságcsomagok között. „Papa” jómodora ilyenkor általában kiapadt. Ezt az egyet nem bírta. Nem tudom, ki nevezte el Papának. Ez az elnevezés persze nem jellemző. Tizenöt éve ismerem Kende Sándort, azóta semmit sem változott, mindig negyvenesnek látszott, ma is. Nyitás előtt, vagy zárás után rendszeresen beült a kávéházba, és órákon át, szorgalmasan írt. Rugós füzetbe, ceruzával regényt… A kávéház zöld márványasztalán teljesítette a napi penzumot, aztán átült valamelyik zajosabb társasághoz. A régi Nádor valóságos kultúrtanya volt. Legalábbis mi úgy éreztük.”
A könyvterjesztés és írói igényesség hozta létre a Libresszót is. Addigra az igaztalanul meghurcolt Szántó Tibor helyett, az Írócsoport pécsi titkára a Paksról idetelepült Pákolitz István lett, és a Jelenkorban élettelivé vált kulturális pezsgés, a megszaporodó író-olvasótalálkozók, fővárosból ideérkező alkotók fogadásának lehetősége sugallta a gondolatot, hogy szükség lenne egy olyan nyugalmas, kulturált helyiségre, ahol a várakozás óráit kellemesen lehet tölteni.
Idézném a Nők Lapja 1959. évi 53. számát, illetve Galsai Pongrác gondolatsorának ide kívánkozó részleteit: Címe: Van itt egy jó kis libresszó.
„A helyiség neve: libresszó. Meghatározása: olyan eszpresszó, ahol könyvet is lehet olvasni és venni. Születési éve: 1959. október. Címe: Pécs, Kossuth Lajos u. 5. A libresszó gyámja: a Magyar Írók Könyvesboltja – boltvezető Kende Sándor író – és a Pannónia Szálló Igazgatósága. Megközelítésének módja: a bolton át, üzletzárás után, az utcáról. A libresszó berendezése: mint egy eszpresszóé és egy könyvtáré. Kávéfőzőgép, bárpult, kis székek, asztalok. Könyvespolc legújabb kiadványokkal, albumok, folyóiratok. Képek a falon. A könyvállomány naponta változik, az új könyvekből ide is hoznak egy-egy példányt. A képeket havonta cserélik: minden hónapban más pécsi képzőművész festményei láthatók. A libresszó látogatói: bibliofil emberek. Írók, olvasók, vevők és eladók. A látogatók tevékenysége: különféle. Az írók itt találkoznak az olvasókkal, olykor dedikálási ügyeletet is tartanak. Az olvasók itt böngészik át a legújabb termést. S ha valami megtetszik nekik, nyomban el is olvashatják. Vételkényszer nélkül. Erkölcsi haszna: A könyv iránti érdeklődés növelése. Az írók és az olvasók kapcsolatának megkönnyítése. Az előnyösebb és közvetlenebb kereskedelem. Tehát 1959-ben legelsőül az országban.”
Mivel itt esett szó először a képekről, Kende könyve alapján hadd soroljam fel azoknak a festőknek a nevét, akiknek alkotói mustráit egy-egy hónapig láthatta itt a közönség mintegy fél évtizedig: Bizse János, Kelle Sándor, Platthy György, Simon Béla, Vincze Győző, Zsámár Tibor, Erdős János, Remecz Béla, Thury Nagy Sándor, a bányász-festő Érdi Győző, Pásztor György Pestről, Zágon Gyula, Grain András. Némelyikük az új alkotásait többször is kölcsön adta. Ilyenkor Nagy István „nista” jelzésű karikatúrái is elkészültek az illetőről, és a libresszóba bejáró írókról is. A kis grafikák díszítették a libresszó meghitt, kisebb falfelületeit. A libresszó vendégkönyvében is szép számmal: összesen húszan sorakoznak a pécsi kulturális rendezvények mementójaként. A 84 oldalas vendégkönyv első bejegyzésének keltezése: 1959. XI. 16., az utolsóé: 1966. V. 16.
Essék szó végül, de nem utolsó sorban Kende Sándor egy másik míves terjesztési ötletéről is. Idézem Sorsom a könyv című művéből: „A Versbarátok Köre, amely Pécsett működik, az alkotók és olvasók közötti szorosabb kapcsolat kialakítása céljából jött létre. Ezt kedvezmények is szolgálják, amit minden tag igénybe vehet. A kötelezettség csupán annyi, hogy aki vállalja idetartozását, évente legalább 120 forint értékben vásárol verseskötetet. (Egy korabeli verseskönyv ára: 8-12 forint.) Ajándékba évente egy reprezentatív kiállítású, számozott, vagy dedikált kötetet kap. 15%-os kedvezménnyel vásárolhat régebbi verseskötetet, és kedvezményesen látogathatja az irodalmi színpad előadásait és más rendezvényeket. A Magvető Kiadó támogatja kezdeményezésünket, a költségtérítéses terheket átvállalva. Az irodalmi rendezvényeket, pedig azért „bírtuk ki” anyagilag, mert a Versbarátok Köre Versmondó Színpadának tagjai szó szerint is amatőr szinten tanultak, próbáltak, de profi módon szerepelek.
Csak két rendezvényre hivatkozom: az 1964-es pécsi író-olvasótalálkozóra, mikor Pilinszky Jánost és Nyerges Andrást köszönthettük író vendégként, majd a versmondók tizenhét budapesti és Pécsett élő költő műveit szólaltatták meg a Városi Művelődési Ház színpadán, zsúfolásig megtelt terem hallgatói előtt, nagy sikerrel.
Kassák-est. 1965. január 31. Az idős művész részvételével legújabb verseskötetét mutattuk be (A tölgyfa levelei). Bevezette dr. Gyergyai Albert egyetemi tanár, majd a pécsi írók nevében Bárdosi Németh János köszöntötte verssel Kassák Lajost. Előzetesen híre járt, hogy Kassák haragszik minden versmondóra, a rutinos színészekre is, mert méltatlannak tartja őket művei értelmezésére. Ezt a nemtetszését ki is szokta fejezni. A „színpadosok” tehát kellően halálra váltan várták az estét. Kende itt a Dunántúli Napló cikkét idézi: „A Versbarátok Köre irodalmi színpadának tagjai a költemények lényegét megértve, igényes mértéktartással tolmácsolták a hetvenhét éves mester alkotásait.” Majd így folytatja a könyv szerzője:
„Közkívánatra fölvezettem az idős mestert a színpadra. Halkan azt kérte, hogy az est versmondói jöjjenek elő mind. S amint szegények reszketve kibizonytalankodtak a függöny elé: ott, a reflektorfényben, szép sorban, mind kaptak egy-egy puszit. És kifordulva a közönség felé ez hangzott: – Köszönöm nekik…”
Itt és most, hadd soroljam fel ennek a színpadnak a versmondó szereplőit név és foglalkozás szerint is: Kőháti Attila és Káposzta József, mérnökök az Uránbánya Vállalattól, Kóródi Katalin, Kablár János, Somoskői Ervin, Tér István geológus-technikusok, Balatonyi Györgyi és Fodor János orvostanhallgatók, Liszkay Teréz író, Sződy Szilárdné nyomdai korrektor, Regényi Ildikó magyar-történelem szakos főiskolai hallgató.
Ennek a kultúrában felívelő korszaknak 1966 júniusában egy újabb átszervezés vetett véget, megpecsételve Kende Sándor ilyen színtű terjesztői tevékenységét és a Libresszó sorsát. Megszűnt a Magyar Könyvkereskedelmi Vállalat, és helyette alakult a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat. A Magyar Írók Könyvesboltját az Állami Könyvterjesztő Vállalat egységei közé sorolták, 102. számú boltként, nevének fenntartása mellett. A Libresszót azonnal megszüntették, helyiségéből részben raktár, részben iroda lett. Kende Sándort területi instruktorként a Művelt Nép foglalkoztatta tovább.
Kende Sándor író és kultúraszervező 30 kötetes magyar íróként hunyt el Budapesten, 1992. november 17-én. Őrizze tevékenységét a méltó emlékezés!
Budapest, 2010. november 15.
Hozzászólások