Emily Dickinson
Egy apró ház titokkal terhes kertjében,
Mit az isteni láng életre lehelt,
Egy fehérbe öltözött hölgy
Lelkében bíborvörös rózsát nevelt.
Alászállt a lélek mélységes kútjába,
Kacéran kihívva az inkvizítor Halált,
S a képzelet végtelen, gyönyörű szárnyán
Bolyongott Apollón óceáni kolostorában.
Egyszerű öröm
Ültem a padon a Giessen-i ótemetőben,
A Nap szivárványt vetett a virágokon,
Arcomat melengette a fény,
S én élveztem a tavaszi Létet
E pogány Természet ölén.
Nyár
Lábnyomodban érkezem
Forró csókok nyomán,
Tündöklő csillagokkal szórom
A virágok lágy illatát.
Hevülök szüntelen, s néha
Enyhülést hozok záporok
Száz csodájának érintésével.
Az Édenben almát érlelek,
S benne nevelem a tudást.
Kacéran, lustán ráülök
A város magasba törő tornyaira,
Széthintem bársony éjszakáim
Az andalító hárs illat nyomán.
Nyári játék
Izzó pipacsokkal bújócskázó
Szellőtündérek lejtenek
Messzeséget kacagtató,
Örömteli táncot.
Lábuk nyomán
A forróság
Enyhül.
Meseszövés
Mese búvik a világ végén,
Hol feljönnek a csillagok,
Hold játszik ezüst lanton
Fülbemászó, édes dallamot.
Mese búvik a világ végén,
Hol a folyók összefutnak,
Kerekerdőben manók
Pajkos kézzel nektárt lopnak.
Mese búvik a világ végén,
Hol a határa mindennek,
S barangolhatsz a végtelenben
Mert a csodák ott születnek.
Új Kolombusz
Távoli a cél és végtelen a tér,
Nem tudni honnan térsz meg a messzeségből.
Ismeretlen a világ, az idő rohan,
S ki tudja, hol tudsz majd megpihenni.
Felnézel az égre, kémleled a messzeséget.
Látják-e majd mit a ködben találtál?
S milyen értelmet adsz új világodnak,
Ha majd kihűlt vulkánok peremén tekintesz a múltba?
Hozzászólások