Oszkáréknál meghibásodott a fürdőszobai mosdó csaptelepje. Úgy hullatta könnyeit éjszaka és nappal, mint fénykorában egy hajdani kegyszobor. Bezzeg a háziasszony nem érte be ennyivel. Rövid ideig ugyan ő is siránkozott, de ahogy telt-múlt az idő, s egyre több víz folyt le a csatornába, mind hangosabban szidta hites párját, aki csak a rohadt irományaival törődik, ahelyett hogy saját környezetére is odafigyelne. Oszkár (ez volt a keresztneve is) ugyanis professzor volt, méghozzá nem is akármilyen! Egészen pontosan „környezetvédelmi tudományos kutató munkatárs”.
Dupla Oszkár – munkahelyén a háta mögött így emlegették – néhány hét után beleunva a szakadatlan perpatvarba, amely a folyamatos csöpögésből kifolyólag támadt, töprengeni kezdett. Tavaly, hétvégi házuknál a kerti csapot saját kezűleg cserélte ki, mert őszi távozásukkor felesége – tévedésből – ismét nyomás alá helyezte a korábban víztelenített vezetéket, s a fránya szerelvény tavaszra totálisan szétfagyott. (A telekszomszédok átmenetileg boldogok voltak abban a tudatban, hogy udvarukon forrás fakadt, csak később eszméltek rá, hogy a professzorék bungalója mellett alighanem csőtörés van.) De egy elegáns, modern vonalú, csillogó-villogó, fürdőszobai alkalmatosság mégis más. Különben is, lehet, hogy csupán tömítést kell cserélni benne. Oszkár tehát elhatározta, hogy szakembert hív.
A telefonkönyv arany oldalain hemzsegtek a különféle szakmák tudorainak csábos felajánlkozásai. Csak rá kell böknie egyre és… Nos, hát itt kezdődtek a nehézségek. Mert a derék szakik egy részét el sem tudta érni: telefonjuk vagy állandóan foglaltat jelzett (ez akár jó előjel is lehetett volna), vagy a központ közölte, hogy a hívott számon előfizető nem kapcsolható, vagy…
Természetesen elvétve olyan is akadt, aki hosszas csöngetés után belehallózott a készülékbe. De miután végighallgatta, hogy miről van szó, a felesleges bemutatkozást mellőzve közölte, hogy sajnálja, de nyakig ül a munkában, Tunéziában nyaral, vagy éppenséggel kiújult a lumbágója. Egyikük felháborodott:
– No de uram! Egy vacak csöpögés miatt van képe zaklatni? Azért a szerszámos ládát sem érdemes betennem a kocsiba! Ha összeszámolom a kiszállást, a munkafelmérést, az áfát, a tréfát… jut eszembe, kutya van?
– Van, de végtelenül jámbor jószág…
– Mindenki ezt mondja! Szóval, kutya esetén veszélyességi pótlékot is felszámolok, és mégsem keresek szinte semmit, mert egy nyavalyás tömítéscsere legfeljebb másfél óráig tart. Akkor inkább itthon nézem a Győzikét vagy a Baywatchot! Mert tudja, kérem (hangja e szavaknál kissé ellágyult), foglalkozásomból eredően kedvelem a vizet. Igaz, a feleségem gyakran balhézik, mert féltékeny a Pamela Andersonra.
– Férfisors! – sóhajtotta Oszkár, majd letette a kagylót. Be kellett látnia, hogy ha manapság valaki meg akar élni, nem szabad meggondolatlanul minden munkát elvállalnia.
Jobb híján ismét töprengeni kezdett. Végül arra a megmásíthatatlan elhatározásra jutott, hogy tesz még egy utolsó próbát, s ha az sem jön össze, holnap hirdetést ad fel: elcseréli a lakást egy kevésbé – vagy ha mellé szegődik a szerencse, egy egyáltalán nem – csöpögősre. És lám, milyen igaz a mondás: „A bátrakat a szerencse segíti.”! A végső elszántság meghozta gyümölcsét. Jelentkezett egy mester, aki hajlandó volt elvégezni a bonyolult feladatot. Mi több, még be is mutatkozott! Elmondta, hogy ő Szelenczey (kihangsúlyozta, hogy „cézéipszilonnal”!) Edgár, aranykoszorús mester. Igaz, hogy ortopéd gyógyeszköz-készítő, de mellékesen vállal még ezt-azt, mert jól jön a kis plusz pénz, amiről az asszony nem tud.
– Lám, hát ő is! – szakadt ki Oszkárból egy újabb, tornádószerű, együttérző sóhaj. – Ismeretlenül is milyen szimpatikus ez a derék, szorgos ember!
Eldöntötte, hogy rábízza a munkát. Nem is kellett csalódnia. Edgár alig másfél óra múlva már a bejárati ajtó előtt állt. Udvarias kézfogást és ismételt bemutatkozást követően (melynek során nem győzte kidomborítani, hogy szigorúan „cézéipszilonnal”!) rugalmas manökenléptekkel bevonult a nappaliba, alumínium szerszámtáskáját elegánsan a dohányzóasztal brüsszeli csipketerítőjére helyezte. Kínálás nélkül elhelyezkedett az egyik bőrfotelben, s várakozásteli pillantással fordult a házigazda felé. Miután észrevette a professzor tanácstalanságát, rutinosan kisegítette őt zavarából:
– Beszéljük meg a munkát! Tessék nyugodtan helyet foglalni! – Poénkodva hozzátette: – Mintha otthon lenne!
– Nem lenne jobb talán a helyszínen… – próbálkozott Oszkár, de a mester közbevágott:
– Ugyan, kérem, pontosan tudom, miről van szó! Ön elmondta, én pedig értek a szóból. Nos, ezeket a mai csapokat elvileg lehet, de nem érdemes javítani. Egy-két nap vagy hét után a hiba ismét jelentkezik. Akkor megint néhány ezer forint. Fél éves távlatban már olyan összeg, amennyiért beszerelhetünk egy vadi újat! Nem akarom győzködni, hiszen maga okos ember, láttam a „dr”-t a névtábláján. Szóval?
A „dr” habozott, mint Herakles a válaszúton, időközben előkerült neje pedig – kivételesen kissé megszeppenve – azt próbálta fejtegetni, hogy a szóban forgó alkalmatosságot alig egy esztendeje vásárolták, talán korai lenne még a csere. Edgár azonban máris kész volt a magyarázattal:
– Jaj, kezicsókolom, biztosan valami bóvlit sóztak a nagyságos asszonyékra! Tetszik tudni, milyen zsiványok a kereskedők?! Mindegyik a gyanútlan, tisztességes vevőkből akar egyik napról a másikra meggazdagodni! Legtöbbnek rács mögött volna a helye, de hát ne szólj szám…
– Nem kellene mégis megnéznünk azt a csapot? – próbált visszakanyarodni az egyenes útra a házigazda.
A mester úr kissé csalódottan, neheztelve kászálódott fel kényelmes pozíciójából. A vértanúságba beletörődöttek ábrázatával indult Oszkár és felesége nyomába. Amikor meglátta a vigasztalhatatlanul könnyező corpus delictit, magabiztosan közölte:
– Megmondtam. Ez egy bóvli kacat. És volt képük elkérni érte legalább tizenötezer forintot.
– Harmincat – kottyantotta el magát a háziasszony, de rögtön el is hallgatott, mert férjének anno csak húszat vallott be.
– No, látják! – diadalmaskodott Czézéipszilon úr. – Hát nem megmondtam?
Majd miután jobbról is, balról is akkurátusan megszemlélte a csöpögő szerkentyűt, egészen közel is hajolt hozzá, végigsimította, meg is szaglászta, jelentőségteljesen megszólalt:
– Kellene egy csavarhúzó.
A professzor készségeskedett:
– Máris hozom a szerszámos táskáját!
Edgár válasza félúton érte:
– Ne fáradjon, kérem, én nem hordok a kényes műszereim között ilyen ósdi, primitív eszközöket. De gondoltam, önöknél netán még akad elfekvőben…
Most az asszony vette fürgébben az adást:
– Talán a papa megmaradt kacatjai között… a kamrában, a sarokban álló ládában… mintha láttam volna ilyesmiket…
Oszkár alázatosan engedelmeskedett a kimondatlan vezényszónak. Loholt a kamrába, és néhány perc múlva visszatért három különféle méretű csavarhúzóval. Edgár pókerarccal vette kézbe az ütött-kopott szerszámokat, majd egyikkel nekiesett a szerencsétlen csaptelepnek.
Tekergette, feszegette, ahol lehetett, melynek következtében fél perc múlva üde permet borította be a szeánsz résztvevőit és természetesen a fürdőszobát. A nagyságos asszony visított, a professzor úr félúton visszanyelt egy cifra káromkodást, csak a mester volt a megdicsőült magabiztosság szobra, amikor zengő Memnonként közölte:
– Láthatják, kérem, ezen nincs mit megjavítani. De nem kell kétségbe esniük, mert számítottam erre az eshetőségre is: hoztam magammal néhány első osztályú, spéci darabot. Máris megmutatom, természetesen önökre bízva a választást.
E szavak közben meglepő fürgeséggel átloholt a nappaliba, felnyitotta táskáját, és kipakolta a korábban már említett csipketerítőre a nem éppen steril kollekciót. Szerencsére a háziasszony a fürdőszobában próbálta törölközőkkel átmenetileg lokalizálni az imént támadt gejzírt. Így nem kellett hozzá mentőt hívni, élesztési eljárást alkalmazni a nagymamájától örökölt, becses textília pusztulásának látványa miatt.
A „dr.” úr szemrevételezte a nem túl bizalomgerjesztő kínálatot, s bátorkodott hangot adni abbéli aggályának, hogy ezeket a csapokat netán… esetleg… véletlenül, pusztán tévedésből, korábban nem használták-e már valahol. A mester mélységesen felháborodott:
– Csak nem képzeli rólam, uram, hogy… Vegye tudomásul, egy Szelenczey – így, cézéipszilonnal – soha nem csapja be a kuncsaftjait! Különben, ha úgy gondolja, már itt sem vagyok!
A nyomaték kedvéért kezdte elcsomagolni az asztalon lévő limlomot, de Oszkár a lassacskán úszómedencévé avanzsáló fürdőszoba víziójától indíttatva élénken tiltakozott:
– Jaj, dehogy is, ne tessék… Csak azért mondtam, mert…
– Tudom – biggyesztette le ajkát egy sértett arisztokrata gőgjével Edgár –, mert nem csillognak-villognak, mint a TV-reklámokban. Nos, kérem, ezek az úri házba való ékességek egy illusztris bemutató szalon mintadarabjai voltak. Ott, ugyebár nem subickolják őket nap mint nap. Tetszik tudni, lehetetlen manapság tisztességes takarítót találni. Nekem – hangja itt sokatmondóan sejtelmessé változott – jó haverom a cég tulajdonosa. Időről időre jutányos áron megkapom tőle ezeket a válogatott, kiváló példányokat. Mert hát ő kénytelen cserélni a kollekciót. Tudja, a divat, az egyre újabb hóbortok miatt! Én pedig hülyén becsületes vagyok; soha egyetlen petákot sem számolok rá a tisztelt ügyfeleimnek, csupán a szolid munkadíjat toldom hozzá. Ez az épületgépészeti műszer például – emelte fel az egyik csapot, kezével gondosan elfedve a krómozáson lévő karcolást – potom húszezerbe kerül. Ingyen van ahhoz a szeméthez képest, amit a nagyságos asszonyra egy vagyonért rásóztak. Nos, megegyeztünk?
Szegény Oszkár mit válaszolhatott volna? Neje – halálra váltan – épp az imént jelent meg az ajtóban, víztől rátapadt ruhában, csepegő hajjal. Harminc évvel korábban roppant szexis látványt nyújtott volna, de ebben a büdös életben minden mulandó…
– Nem bánom, csak csináljon már valamit!
Edgár egy rajtakapott macska fürgeségével surrant a fürdőszobába. Gyakorlott mozdulattal elzárta a mosdó mögötti sarokszelepeket, gátját szabva a trópusi eső okozta további áradásnak. Megvakarta a kobakját, majd már szinte családiasan kérdezte:
– Nincs egy tizenhetes villáskulcsuk? Esetleg csőfogó is megfelel.
– Talán a ládában… a kamrában… – vacogta lúdbőrösen, kékülő szájjal az asszony. Férje elloholt, majd kisvártatva visszajött. Tehetetlenül tárta szét karját:
– Nem találtam. Nincsen. Nem tartunk ilyesmit…
A mester szánakozva, szinte együttérzően csóválta fejét:
– Látják, kérem, ennyit ér az önök tudománya! Mindketten diplomások, aztán még egy vacak tizenhetes villáskulcsuk sincsen. Egyáltalán tudják, mi az a villáskulcs? Nincsenek hozzászoktatva a mindennapi élet dolgaihoz. Bezzeg a magunkfajtának mindenért keményen meg kell küzdenie!
A házigazda ezen okfejtés hallatán – szolidaritás vagy szánalom helyett – felettébb erős késztetést érzett, hogy a bölcselkedőt teljesen hétköznapi módon, kiadósan orrba vágja, de még időben felülkerekedett agresszív ösztönein. Valami olyasmit dörmögött, hogy átszalad a szomszéd házba. Ott egy lakatos ismerőse lakik, aki biztosan rendelkezik a szükséges szerszámokkal. Az utcára nyíló kapuban megtorpant:
– Tényleg, miért nem azonnal Lalihoz fordultam? Közel húsz éve élünk egymás mellett, rendes fickó, jó haver, mindig mondja, hogy csak szóljak, ha valamiben segítségre van szükségem. Biztosan a megszokás miatt feledkeztem meg róla.
Mire a szükséges eszközökkel visszatért, a maestro ismét a fotelben terpeszkedett. Elegánsan kavargatta a romokban heverő háziasszony által elővarázsolt kávét, miközben cigarettája hamuját lezseren a perzsaszőnyegre szórta. Derűsen fordult a belépő felé:
– Nocsak, látom, minden megvan! Időközben én sem tétlenkedtem, mert az idő pénz! Fejben elkészítettem a költségvetést, remélem, tökéletesen meg lesznek velem elégedve. A csap, ugyebár, mint mondottam volt, egy húszas. Jutányosan. A munkadíj, kiszállás és egyéb járulékok tizenháromezer-nyolcszázhuszonnégy jó magyar forintot tesznek ki. De mivel Szelenczey Edgár talpig úriember (erre kötelez a név becsülete), kedves kuncsaftjaimnak kedvezményt adok. Így a teljes cech mindössze harmincezret kóstál. Kérem, ne hálálkodjanak, mert kínos számomra, ha zavarba hoznak!
Egy spanyol infáns lépteivel és tartásával vonult a fürdőszobába. A két csaptelep rövid időn belül helyet cserélt. Az első kísérletet követően a tömítés ugyan kissé kilógott, de ezt az apróságot egy újabb beavatkozással sikerült korrigálni, melynek során a szerelvény másik oldala is megkarcolódott, s ezáltal a „ráadás-gravírozás” szimmetrikussá vált.
Elérkezett a beüzemelés ünnepélyes pillanata. A mester kinyitotta a sarokszelepeket, és a csaptelep – talán a meghatódottságtól, talán a fogó iménti szorításának következtében – könnyezni kezdett.
– De hiszen ez ugyanúgy csöpög, mint a korábbi! – fakadt ki méltatlankodva az asszony.
Az önérzetében súlyosan megalázott mester lesújtóan kioktató hangsúllyal felelte:
– De kérem, hölgyem! Hogy állíthat ilyen csacsiságot? A másik csap azért csepegett, mert elromlott, hibás volt, már újkorában is bóvli. Ebben viszont még nem dolgozódtak össze az alkatrészek. Az a csöpögés egyre erősödött volna, ez viszont napokon belül megszűnik. Nem szabad türelmetlenkedni! Egy vacak autónak is be kell járódnia, egy ilyen minőségi, kerámiabetétes csaptelepnek még inkább! Ékesszólása kísérő mozzanataként maszatos kezét beletörölte a háziasszony ott függő patyolatfehér frottír-köntösébe, majd elégedetten közölte:
– Ezzel megvagyunk. Mint bátorkodtam említeni, harminc lepedőt kapok a szakszerű beavatkozásért. Ezt a szemetet pedig – szólt a régi csapot pókerjátékos mozdulattal táskájába téve – elviszem, hogy ne legyen rá gondjuk.
A pénzt szemérmesen, kommentár nélkül zsebre gyűrte, majd harsány köszönéssel, arcán egy kedélyes, nílusi krokodil mosolyával elviharzott.
A háziak még nem tértek teljesen magukhoz. Hol egymást bámulták, hol a kitartóan, ritmikusan csepegő csapot. Úgy álltak ott, mint Lót és felesége a szodomai úton. Nem lett volna csoda, ha mindketten sóbálvánnyá változnak.
Hozzászólások