Suvácz író volt. No, nem afféle rivaldafényben álszerényen modoroskodó, díjaktól roskadozó, fővárosi sztár, akinek minden megnyilatkozását a sznobok kéjes lihegése kíséri. Ő csupán megszállott, vidéki firkászságig vitte, akinek – hogy fel ne kopjon az álla – hivatása mellett mindenféle megalázó tevékenységet el kellett vállalnia, s még így is napi tizenhat-tizenhét órát loholt a szűk huszonnégyből.
Egy alkalommal a megyeszékhelyen akadt dolga. Néhány olyan feladat, amelyet mindig örömmel végzett: könyvtár, kiadó… Egész úton vidáman fütyörészett, s a városba érve csak azért hagyta abba, mert az esztelenül kavargó forgalomra kellett koncentrálnia. A szűk utcák zsúfolt nyüzsgésére, ahol mindig a szabályosan közlekedőket éri baj, de legalábbis inzultus.
Már több mint félórája kóválygott a belvárosban, de nem lelt egyetlen parkolatnyi aszfaltra sem. S mivel nem nézett akciófilmeket, nem akarhatott autóstól rontani a házba. Tágította tehát a tiszteletköröket. Már a számára korábban ismeretlen hegyoldal meredek, szűk sikátorait rótta, amikor váratlanul úgy érezte: káprázik a szeme. A régi házak zárt sorában egy foghíjhoz ért. Néhány rozoga épületet lebontottak, a felszínt elegyengették. Most az üresen álló terecske – a kietlen, törmelékes talajon tengődő, néhány centiméteres gizgaztól borítottan – türelmesen várta, hogy egy multimilliomos felfedezze, megvásárolja és hattyúlábon (az stabilabb és előkelőbb, mint a mesebeli kacsáé) forgó csodapalotát építsen rá. Addig pedig a környékbeli lakók egyike-másika használta parkolóhelyül a gazdátlannak tűnő telket. Történetünk időpontjában is vagy hét-nyolc különböző típusú és állagú járgány vesztegelt a helyszínen, lezser szétszórtságban, de elfért volna ott akár ötször annyi is.
Suvácz törvénytisztelő ember volt. Elindult tehát parkolóórát keresni, mert a bliccelést lelke mélyéig mélységesen megvetette. Előbb nyugati irányban talpalt vagy kétszáz métert, de bebetonozott, némi nyomkodásra pénzt nyelő ufót nem talált. Folytatta a zarándoklatot kelet felé is, de nem járt eredménnyel. Tanácstalanul visszatért járművéhez. Közben diszkréten bekukucskált néhány kocsi ablakán, de parkolójegyet vagy bérletet egyikben sem látott. Úgy érezte magát, mint Aliz Csodaországban. Hitte is, nem is, hogy akad még hely, ahol a parkolásért nem kell harácsot fizetni. Igaz, elég sokáig kóválygott, de ennyi idő alatt mégsem tévedhetett át egy másik bolygóra!
Órájára pillantott. Döbbenten vette észre, hogy elrohant az idő. Iparkodnia kellett, ha minden ügyes-bajos dolgát el akarta intézni. Nem is késlekedett, loholt vissza – immár gyalogosan – a centrumba. Kétszeresen is szerencséje volt. Sikerült mindenütt mindennek végére járnia, mi több, kiadója némi pénzzel is meglepte, eladott könyveinek fejében. Arra gondolt, ha beülne valamelyik Király utcai étterembe, talán elég lenne az összegecske egy szolid ebédre. Már majdnem elkövette a szóban forgó ballépést, de végül mégis a józanabbik esze kerekedett felül. Kissé ugyan perlekedett önmagával, hogy miért ne érezhetné magát legalább öt-tízévente egyszer úriembernek, de a meredek utcába érve valamennyi energiáját légzésére kellett összpontosítania. Nem volt már olyan fitt és nett, mint öt évtizeddel korábban, amikor habókos kamaszként, lányok után loholva koptatta itt az azóta silány, szétfagyó, feltöredező aszfaltra cserélt macskaköveket.
Szuszogva ért kocsijához. Éppen az ajtónyitással foglalatoskodott, amikor észrevette az egyik ablaktörlővel a szélvédőhöz rögzített, nejlonba csomagolt borítékot. Meghatódott. „Lám, milyen kedvesek az emberek! Valaki elveszthette itt ezt a valamit, és a becsületes megtaláló arra gondolt, hogy biztosan a kocsi gazdája…”
Idáig jutott az eszmefuttatásban, miközben kihámozta a boríték tartalmát. Nem kis meglepetésére egy csekket és hozzá mellékelt kiokítást tartott kezében.
„Tisztelt Uram (Hölgyem)! Ezúton bátorkodunk tájékoztatni Önt, hogy többrendbeli súlyos kihágást követett el, amelyek következményeit vállalnia kell.
1. Mivel ön gépjárművével tiltott helyen parkol, megsértette a Városi Képviselőtestület …sz. …-én kelt, a város területén való parkolás rendjéről hozott határozatának alábbi pontjait: (felsorolás, dörgedelmek, stb.) Továbbá
2. A szóban forgó illetéktelen helyfoglalással súlyosan károsította a környezetet (talaj, levegő, stb.), figyelmen kívül hagyva itt élő embertársai egészséges életmód iránti jogos igényét.
Mindezért első fokon ötezer forint pénzbírság megfizetésére kötelezem, amit a mellékelt csekk segítségével foganatosíthat. Figyelmeztetem, hogy három napon túl az összeg tíz-, nyolc napon túl huszonöt ezer forintra növekedik. További késlekedés pedig bírósági eljárás foganatosítását teszi indokolttá. Dátum, cégszerű aláírás.”
Suváczban megállt az ütő. A pénz éppen annyi, amennyit alig félórája elégedetten gyömöszölt a zsebébe. Még szerencse, hogy nem engedett a gasztronómia ördögi csábításának! Körbeszédelegte a többi ott porosodó kocsit, de egyik sem ékeskedett szélvédőjére biggyesztett mikuláscsomaggal.
Megpróbálta végiggondolni lehetőségeit. Amikor a bírósági eljárásig jutott, tovább folytatta az eszmefuttatást. Megtehette. Mint már említettem, író volt, és minden efféle csökkent szellemi képességű köztudottan rendelkezik némi fantáziával.
„A legrosszabbra is számítanom kell! Ha valamelyik párt – a választási kampányban való népszerűségi rátája javítása céljából – netán javasolja és végighajszolja a halálbüntetés visszaállítását, kis hazánkban a magamfajta csóró embert a szóban forgó vétségért akár fel is akaszthatják, de megesik, hogy előtte fel is négyelik. Akkor már inkább vesszen a honorárium!”
Fogcsikorgatva vette elő ajándékba kapott, nevével ékesített és kizárólag dedikálásra használt tollát, hogy kitöltse a csekket.
Eltelt néhány dolgos hét, és Suvácz már rég elfelejtette a hatékony és jótékony megleckéztetést. Álmában ugyan néha még szenvedett, mert súlyosan veszélyezteti a levegőt, a földet és az elrozsdásodott városi vezetékekben lagymatagon csörgedező vizet. Ébredését követően ilyenkor szégyenkezéssel vegyes lelkiismeret-furdalást érzett, mert elkötelezett természet- és környezetvédő volt, de egyéb teendői hamarosan másfelé terelték gondolatait.
Kis idő múlva egy vidéki városba invitálták, ahol a könyvtár szerzői estet szervezett számára. Mint minden hasonló alkalommal, most is derűs hangulatban készült az eseményre. Némi kóválygás után rátalált a jeles intézményre. Biztos akart lenni a dolgában, ezért kiszállt kocsijából, hogy meggyőződjék, valóban oda érkezett-e, ahová szándékozott. Miután az épület előcsarnokában megnyugtató választ kapott, mi több, bemutatkozását követően látható örömmel üdvözölték, visszatért táskájáért és az ilyen esetekben elmaradhatatlan szatyráért. Utóbbiban eladásra szánt könyveit hordozta, ha netán valahol olyan szerencsétlenre akad, aki manapság ablakon akarja kiszórni a pénzét.
Mindössze két-három percig lehetett távol, de járgányához közeledve már messziről észrevette a szélvédőn virító, ciklámen-lila nejlontasakot. Egy gyanúsan távolodó, egyenruhás, emberszabású lényre is felfigyelt. Ösztönösen a nyomába eredt.
– Uram, Ön tette a kocsimra ezt a valamit?
A megszólított hátrafordult. Arckifejezése az Uborka vagy a Sztárvár gumimaszkjaira emlékeztetett. Talán csak annyiban különbözött tőlük, hogy nem hasonlított egyetlen ismerős személyiségre sem. Suvácz megismételte a kérdést.
Az atyafi azon töprengett, jöjjön-e vagy menjen, hallgasson-e vagy válaszoljon, végül utóbbi mellett döntött:
–Mi… Me… Ja…
A kíváncsiskodó nem várt cicerói szónoklatot, a felelet tömörsége mégis megdöbbentette. És mivel a dolog pénztárcájába vágónak sejlett, nem hagyta annyiban:
– Uram, tudni szeretném, mit jelentsen ez a boríték!
A válasz a korábbihoz hasonlóan indult:
– Ja… Hogy… Me… – majd egy elszánt, erőösszpontosító sóhaj után így folytatódott: – Me… hogy.. nem fizetett!
Suvácz érezte, hogy megint besétált a bürokraták csapdájába. Tett még egy kétségbeesett kísérletet:
– Csak meggyőződtem, hogy jó helyen járok-e? Azért jöttem vissza, hogy rendezzem a dolgaimat!
Észre sem vette, hogy ösztönös önvédelemből hazudott. Hiszen korábban nem is sejtette, hogy már itt is fizetni kell a parkolásért. A gumiagyúban azonban éledezni kezdett a korábban szunnyadó öntudat. Egyre emelkedőbb hangon folytatta:
– Me… má… má nem lehet! A csekk! Ott a csekk!
A kárvallott agya komputer-sebességre váltott: „Milyen rendesek ennek a városnak a vezetői! Nem csak papíron harsogják a csökkent képességűek foglalkoztatását!” Ugyanakkor felelevenedtek benne néhai pszichológiai tanulmányainak morzsái is: „A szellemi fogyatékosokat nem tanácsos ingerelni, mert agresszívekké válhatnak, s olyankor kiszámíthatatlan cselekedetekre is képesek.” S bár a tárgyalópartnere felől érkező aromák felvetették annak lehetőségét, hogy az illető nem debil, csupán csont-részeg, Suvácz bölcsebbnek tartotta, ha a kérdésben nem vállal döntőbírói szerepet. Faképnél hagyta az egyre krucifixesebbé váló, csápolva ágáló, egyenruhás, hivatalos közeget, s cókmókjaitól roskadozva visszatért a könyvtárba.
A jól sikerült rendezvényt követően a boríték tartalmát csak másnap, odahaza fogta vallatóra. A jogi bikkfanyelvet is kerékbe törő dörgedelem elolvasása után harsány nevetésre fakadt:
– Első fokon kettőezer-ötszáz forint… micsoda szerencse! Kisváros, kis bírság! Pontosan ennyi térítést kaptam az oda-vissza utamért.
Honoráriumot, tiszteletdíjat közművelődési intézményektől – ismerve ramaty anyagi helyzetüket – soha nem fogadott el, csak a hivatalosan adható „benzinpénzt”. Ha mégis rá-erőszakoltak valamennyit, annak ellenértékét könyv formájában kisorsolta a megjelentek között, vagy az intézménynek ajándékozta.
A következő nyáron egy másik megyeszékhelyen akadt dolga. Mivel feleségének nem volt egyéb teendője, ő is vele tartott. Az asszony vásárolni akart néhány holmit, hagyta, hadd menjen. Suvácz azon férfiak gyér számát gyarapította, akik szeretnek vásárolni, de csupán bámészkodni, másokra várakozni nem. Különben is, egy alkalommal alaposan benne maradt a pácban. Akkor is nejét várta, gondolatai tudj’ Isten hol jártak, nem figyelt a körülötte zajló eseményekre. Egészen addig, amíg valamelyik fülkében visítozni nem kezdett egy hisztérikus nő: micsoda disznóság, hogy valaki leselkedik, amikor éppen bugyit próbál.
Először nem is sejtette, hogy ő a felháborodás célpontja. Később eszmélt rá, hogy a kb. húszlépésnyire, mindössze félig behúzott függöny mögött pucéran aerobikozó, harminc év körüli hölgy szidalmai neki szólnak. Miután magában higgadtan megállapította, hogy a delikvens kóros exhibicionista, bár küllemét tekintve semmi oka nincs a magamutogatásra, hátat fordítva, szó nélkül távozott az üzletből. Szerencsére felesége nem volt szem- és fül-tanúja a történteknek, mert ő is minden bizonnyal férjét gyanúsította volna, lévén a „sértett” nála több évtizeddel fiatalabb. Ennyit a nőkről.
A hőség miatt teljesen letekert ablakok mellet üldögélő Suvácz idáig jutott gondolataiban, amikor a parkolóban vesztegelő kocsik között fiatal párt vett észre. Váll váll mellett andalogtak a viszonylag kellemes árnyékot nyújtó, terebélyes fák alatt, élénken beszélgetve, gyakorta egymásra mosolyogva. Időnként meg-megálltak egy-egy autó mellett, alaposabban szemrevételezték, közelebb is hajoltak, talán hogy jobban lássák a műszerfalat. A lány nyakában fényképezőgép lógott, a fiú könnyű válltáskát viselt. Biztosan ifjú szerelmesek, akik álmaik autótípusát igyekeznek megtalálni…
Az egyik jármű mellett tovább időztek, beszélgetésük odahallatszott az üldögélőhöz.
– Már csak két perce van – szólt álmodozó hangon a lány.
– Ugyan, ne légy olyan szőröző! Hagyjunk neki ötöt! Akkor éppen kerek lesz az óra állása.
– Oké, fene a nagy jó szívedbe! De fogadjunk, hogy úgysem ér vissza! Szerintem készítheted a csekket! Én meg mindjárt csinálom melléje a sztárfotót.
Mintha csak végszóra történne, futólépésben megérkezett a kocsi gazdája, ötvenes éveiben járó, kissé pocakosodó úr. Miközben beszállt BMW-jébe, tekintetét végigjártatta a „sehol semmi” stílusú, ráadásul áttetsző nyári ruhát viselő lányon, majd elhajtott.
A hölgyet nem hatotta meg a küllemére vonatkozó, egyértelműen elismerő bólogatás, mert dühösen kifakadt:
– Hogy rohadna le a dagadt sörhasa! Nem tudott volna pár perccel később jönni? Most ugrott a lebuktatás és a vele járó bírság! Ha nem vagy ilyen balfék, ma már a huszonharmadik szarházinak tűzhettem volna a szélvédőjére a diliflepnit! Aztán onnan, a túloldalról röhöghettünk volna, hogy eszi a kefét a pasi!
Észrevették, hogy szóváltásuknak fültanúja van, ezért halkabbra fogták a csevelyt és sürgősen odébbálltak. Suvácz magában morfondírozva megállapította:
– A régi mondás szerint „Úrnak születni kell”. Manapság az urat ellenőrrel lehetne behelyettesíteni. Bár utóbbi kategória több fényévnyire van az úrtól. Hallottam már a szexnek számos, betegesen perverz módjáról, de ennyire aberrált változatával most találkoztam először.
S a történetnek ezzel még koránt sincs vége. Eljött az ősz, hősünk pedig ismét saját megyeszékhelyére készült, hogy rég nem látott, kedves barátaival, kollégáival találkozzék. Csodák csodája, az étterem előtt akadt szabad parkolóhely. Hosszas tereferére számított, ezért négy darab százas pénzérmét dobott az automatába. Igencsak meglepődött, amikor kiderült, hogy az összeg mindössze félórányi parkolás költségeit fedezi. Mivel soha sehová nem szeretett késve érkezni – meghagyva e kiváltságot az előkelőségeknek – rájött, hogy legjobb esetben is alig negyedórás eszmecserére lesz lehetősége. Parkolójegyét alaposabban szemügyre véve azt is felfedezte, hogy a masina az elnyelt érmékből mindössze egyet regisztrált. Suvácz kétségbeesett. Gondolatai összezavarodtak. Azzal tisztában volt, hogy az emberek többsége rendszeresen és következetesen lop. De hogy már a gép is…? Olyat is hallott és tapasztalt, mi több maga is írt róla, hogy a világ elgépiesedik. Jelen esetben viszont a gép vett fel kórosan deviáns emberi tulajdonságokat! Agyára iszonyatos nyomás nehezedett. Úgy érezte, rögvest szétrobban a feje. Kocsijába vágta magát, és nem törődve a kötelező elsőbbségadással, belerohant a délutáni csúcsforgalomba, rá sem hederítve a dudáló, káromkodó, öklét rázó hangyatömegre.
A történtek óta Suváczról zavaros, kósza hírek keringenek. Állítólag elvált feleségétől. A közös vagyonukból neki ítélt részt pénzzé tette, s megvásárolt egy rég nem üzemelő homokbányát. Ott lakik, az egykori ügyintézői fabódéban. A környékbeliek messzire elkerülik a helyet. Ha a teljesen elvadult külsejű ember néhanapján bevetődik a faluba, a lakosok mindenütt előre engedik, kitérnek az útjából, nehogy beléjük kössön. Hiszen sosem lehet tudni, mit hord magánál. Azt rebesgetik, bombákkal kísérletezik. Őrült, mert százforintos pénzérme formájú és méretű pokolgépeket akar előállítani, amelyekkel felrobbanthatja az összes parkoló-automatát. Éjjel-nappal dolgozik, versenyt futva az idővel, hogy életműve még az euró bevezetése előtt elkészüljön. Akkor ugyanis az automatákat az új pénznemre állítják át. Jól értesültek szerint a kísérletsorozat már befejezéséhez közeledik, s akkor a feltaláló elkezdi a gyakorlati alkalmazást. Sokan szurkolnak neki, hogy sikerüljön.
Hozzászólások