A két vadász szuszogva ért fel a dombtetőre. Az idősebb zubbonya ujjával megtörölte verejtékcseppes homlokát, aztán fáradtságáról megfeledkezve körbejártatta tekintetét. Kedvtelve szemlélte az elébe táruló karneváli tarkaságot, az ősz ecsetjétől színpompás fák, bokrok szemet-lelket pihentető egyvelegét. Fiatalabb társa ésszerűbb megoldást választott, előbb megszabadult nem csekély terhétől, s csak utána adta át magát az esztétikai élvezetnek.
– Hát itt volnánk, Feri bátyám!
– Hál’ Istennek! Tudod, az utóbbi időben már nem megy úgy a terepezés, mint egykor; mosolyogva néztem, amint izzadva igyekeztetek tempót tartani velem… Megkopott az öreg motor, csak füstöl, de gyengén húz…
– Még egyáltalán nincs okod panaszra. Engem is próbára tett ez a kaptató.
– Nem csoda, hisz akkora málhát cipeltünk, hogy elszegődhetnénk serpának a Himalájába!
– Szükségünk lesz a sok cókmókra, mert ki kell tartanunk, ha eredményt várunk. Az éjszaka pedig csipkelődő kedvében volt már tegnap is. Mára még komolyabb lehűlést jósolt a rádió. A fagyhalál viszont utálatos, de főképp egészségtelen dolog.
– Lássuk a haditervet! – kanyarodott vissza a hétköznapokba az öreg. – Tegnap hol posztoltál?
– Az alattunk balra elterülő kukoricás túloldalán. A disznók a szemközti sűrűből érkeztek, a vasúton és a patakon keresztül. Előzetesen olyan koncertet csaptak, hogy a hideg szánkázott a hátamon a gyönyörűségtől. Legalább három konda hancúrozott odaát. Javában tart a búgás.
Mintha csak a beszélő szavait igazolná, a jelzett irányból mély, öblös hang harsant fel, amelyet szapora horkantások, tekintélyes roppanások kísértek.
– Elkezdődött! – nyugtázta az ifjabb vadász. – De nem kell sietnünk, mert ha tartják magukat a menetrendhez, körülbelül egy óra múlva mozdulnak ki a takarásból. Hallani fogjuk, mert amikor átjönnek a vasúton, annyi követ görgetnek le a töltés oldalán, mintha egy IFA billentené le rakományát. Szóval, tegnap erről az oldalról érkeztek. A kukoricásban meg már nem tudtam mit kezdeni velük. Bár igencsak megritkították a töveket, zajtalanul a közelükbe lopakodni nem lehetett, és a légmozgás sem volt kedvező. Itt kinn, a tarlón kell megcsípnünk őket!
– Ez világos – morfondírozott az öreg –, de Pisti barátunknak egy szarvasra lenne szüksége…
– Azok is valahol itt közlekednek, de messzebbről jönnek, a szálason át. Láttam őket, amint felsorakoztak, pontosan ezen a domb-élen, ahol állunk, de a távolság miatt lövésre nem gondolhattam. Ha viszont ismét a disznók jönnek korábban, nem nézhetjük, amint tovamasíroznak, mert nagyon jelentős a kár, és a társasági kasszának sem ártana némi vérátömlesztés. Van itt alattunk, a gazos szélén egy talajvízgyűjtő kútgyűrű, az mellé kellene leülnünk.
A tapasztaltabb cimbora némi gondolkodás után válaszolt:
– Nem jó a szél. A patakkal párhuzamosan áramlik. A vad észrevesz bennünket, még mielőtt kilépne. Maradjunk inkább itt. Úgy helyezkedünk el a hajlat takarásában, hogy vállig fedve leszünk. Mi mindent látunk idefentről, a jövevényeknek pedig fejünk egy lesz a számos gazcsomó közül.
Társának vélhetően tetszett a terv, mert bólintott, és kezdte kipakolni tekintélyes hátizsákja tartalmát. Néhány perc múlva mindketten – pár réteg meleg holmitól kissé kiterebélyesedve – kényelmesen elhelyezkedtek székükön. Az ilyenkor használatos takarót egyelőre nem terítették térdükre. Annak is eljön az ideje, ha a hőmérséklet tovább csökken, és a Természet őszi könnye, a párából kicsapódó, hűvös harmat rátelepszik rögre, színét váltó levélre, ruhára.
– Jó kabátod van, Feri bátyám! – szólalt meg a korábbiaknál halkabban a felvezető.
A megszólított elmosolyodott.
– Tudod, télen egy patinás nevekből álló társasághoz hívtak meg a Bükkbe. Akkor vettem ezt a hacukát, mert nem akartam harmincéves, agyonmosott, tövisektől szaggatott és feleségem által gondosan megjavítgatott holmiban a szemük elé kerülni. Aztán elrestelltem magam, mert nem gálavadászokkal, hanem magamfajta, vén, erdei medvékkel hozott össze a sorsom, akiknek a gúnyája nem sokban különbözött az én otthon hagyott, szó szerint sok vihart látott alkalmatosságomtól. De ha már megvan a kabát, hát viselem! Ezt már – bármennyire is szeretném – úgysem tudom elvásni, széjjelkínozni, mint az elődjét.
Hosszú percekig, talán félóráig is tartó csönd telepedett közéjük. Teljesen bealkonyodott. A vékony felhő- vagy ködrétegen keresztülszivárgott a napról napra növekedő Hold világa, sejtelmesen szürkésfehér fátyolt borítva az alant elterülő, gyomos tarlóra meg a vasút és a patak által határolt kusza sűrűségre, élesen elhatárolva őket a szálerdő sötét tömegétől.
A fiatalos legtávolabbi sarka felől ismét felhangzott a disznók patvarkodása. A fiatalember csalódottan fakadt ki:
– Hogy a fene essen beléjük! Éppen ma kellett másfelé indulniuk?
Be sem fejezhette mondandóját, amikor egészen közel, a vasút túloldalán is elkezdődött a marakodás. Egyszerre több kárvallottja is lehetett az eseményeknek, mert legalább három különböző tónusú hangon harsant fel az elégedetlenség, fájdalom vagy harag. Aztán – a korábbi konferálásnak megfelelően – gördülni kezdtek a kövek, majd nem sokkal később a patakparti dzsungel kezdett forrni, rotyogni, pezsegni. Erőteljes csobbanásokat követően már meg is jelent az első fekete tömeg a tarló szélén, aztán libasorban utána a többi, összesen tizennégy. A korábbi csinnadrattával ellentétben most teljesen zajtalanul, lassan lopakodva, meg-megállva zsinóroztak az alig százlépésnyire lévő kukoricás felé.
– Két nagyon nagy példány van közöttük, a többi egyforma. – közvetítette távcsöve segítségével a történéseket Zoli. – Most a legnagyobb lemaradt… valószínűleg az a kan…
Felesleges volt a kommentár, szabad szemmel is tökéletesen látható volt minden. Az idősebbik vadász vállhoz emelte fegyverét, és céltávcsövében a tekintélyes, fekete jószágot kereste, de társa izgatottan suttogta:
– Vigyázz, megint a csapat élére állt! Bár mindenféle disznót lőhetünk, tudom, te sem bántod a nagy kocákat…
A fegyver csöve sebtében irányt változtatott, a célkereszt az egyik mozdulatlanul figyelő süldő nyakszirtjén állapodott meg. A dördüléssel és a becsapódás zajával egy időben a vad összeroskadt. Hátsó lábával még kaszált néhányat, aztán elcsendesedett. Társai előbb a kukoricás felé ügettek, majd irányt változtatva átlocsogtak a patakon. Távolodó zajuk még el sem enyészett, amikor a jobboldalt, jó golyóslövésnyi távolságban lévő nádasban kezdődött el a hejehuja, mintha az iménti dörrenés el sem hangzott volna. Hosszú percekig tört, suhogott a nád, majd egyik pillanatról a másikra csönd lett.
– Ezek kapcsolóval működtek – konstatálta a történteket Zoli. – De most menjünk, nézzük meg, madárinfluenzában pusztult-e el a süldő vagy szívinfarktusban! Tényleg, hányadik disznó ez a rovásodon, Feri bátyám?
– A kettőszázkilencvenkilencedik. Talán Karácsony és Szilveszter között sikerül terítékre hoznom a háromszázadikat.
– Úgy legyen! – rikkantotta a kíváncsiskodó. – Akkor fene nagy ünneplést rendezünk a vadászházban, hármasban Pistivel!
– Pontosabban négyesben a kárvallottal – helyesbített az öreg.
– Én nem bánom – érkezett kapásból a riposzt –, még azt sem, ha a végén már nem tudjuk, ki a négylábú és ki a kétlábú disznó!
– Utóbbitól nem tartok – mosolygott a szerencsés lövő –, mert bár jókedvnek nem voltunk híján, túlzásba sosem vittük a dolgokat.
Időközben odaértek a mozdulatlan áldozathoz. Alaposabb szemrevételezésére nem volt szükség; a találat pontosan a füle tövén érte. Precíz műszer az öreg Zbrojovkára nemrég felszerelt 8×50-es Meopta céltávcső.
A zsigereléssel percek alatt végeztek. A könnyű jószágot felvontatták székeikhez, majd ismét kényelmesen elhelyezkedtek. Jöhetnek a szarvasok, ha ők is úgy akarják! Zoli rágyújtott, gondosan ügyelve, hogy a cigaretta parazsa ne lehessen célpontja az éber vadszemeknek. Éppen befejezte a pöfékelést, csizmája sarkával gondosan elnyomva a cigarettavéget, amikor a vasútról ismét legördült néhány kő, majd nem sokkal később a sűrűből hallatszott néhány fantáziaserkentő, kiadós roppanás. Sóhajtásnyi idő múltán a bokrok egybefüggő vonalától elvált egy valószínűtlenül nagy, fekete árnyék, és kísérteties lassúsággal, minduntalan meg-megállva, orrával a konda nyomára tapadva elindult a meggyérült kukoricás irányába.
Zoli izgalmában kis híján kirúgta maga alól a széket:
– Feri bátyám, itt a háromszázadik! Böszme nagy kan! Pörkölj oda neki!
A megszólított nem sokat tétovázott. Őt is hatalmába kerítette a szürkületi vérnyomás. Irányzékával rátapadt a kapitális vad oldalára, majd amikor a lopakodó ismét megállt, és kissé felemelte fejét, a szálkereszt a füle tövére siklott. Az iménti jelenet megismétlődött: dörrenés, becsapódás, a vad tűzben rogyott, néhány erőteljes hátsó láb körzést követően – amelynek következtében a fekvő test farral a pataknak fordult – elcsendesedett. Az újból csőre töltött fegyver megint rászegeződött, de mivel odalenn teljes volt a csend és a mozdulatlanság, a vadászok figyelme egymás felé fordult.
– Gratulálok! – ugrott talpra Zoli. – Megvan a háromszázadik, és méghozzá milyen! Úgy történt minden, mint a mesében!
– Nem volt nehéz meggyőznöd, pedig korábban megfogadtam, hogy ma este már csak szarvas jöhet számításba, és ott rajtad a lövés sora.
– Pokolba a szarvasokkal, ne is beszéljünk róluk! Inkább menjünk, nézzük meg közelebbről ezt a kerek vadat!
Bár látszólag semmi nem indokolta, az előírásnak megfelelően, fegyverrel és lámpával a kézben közelítették meg a mozdulatlan állatot. A patakpartra érve átvilágítottak a túloldalra, hogy többet lássanak a nem mindennapi zsákmányból, no meg hogy gázlót keressenek az átkeléshez. Ekkor váratlan fordulat történt. Az élettelennek tűnő vad hirtelen feltámadt. Kissé támolyogva talpra állt, majd egyetlen mozdulattal belépett – vagy inkább beesett – a bozótba.
Zoli reflexei működtek gyorsabban: villámsebesen lekapta puskáját, és kapásból utána lőtt az eltűnő testnek. Mint megjegyezte, nem sok sikerrel, mert fenékbe nem akarta trafálni, többi testrészének elhelyezkedését pedig csupán sejtette. Utóbb kiderült, sajnos, igaza volt, a lövedék csak ágakat ért. Hallani lehetett, hogy a kan nagyon lassú, mackós léptekkel távolodik.
Megint a fiatalabb agy működött tempósabban. Zoli a medret megvilágítva, futólépésben elindult a vaddal párhuzamosan, amíg egy kis uszadékfa-darabokkal megtámogatott, kavicszátonyhoz nem ért. Leereszkedve a mederbe, felkapaszkodott a túloldali, merőleges partoldalon, és a hang irányában bevágott a sűrűbe. Társa döbbenten szólt utána:
– Vigyázz, ez nem játék! Ekkora disznó komoly bajt okozhat. Várj meg, ketten többre jutunk!
Zoli már jóval beljebbről válaszolt:
– Bakancsban nem jutsz át ott sem, ahol nekem csizmában sikerült. Mély a víz. A haverunk a töltés felé kocog. Igyekszem megelőzni, és ha kiér a nyílt terepre, befejezem az akciót. Ne félj, nem csinálok ostobaságot!
Az innenső parton rekedt társ az ésszerűnek tűnő terv hallatán kissé megnyugodott, de még mindig aggodalmasan figyelte a túloldalról hallatszó neszeket. Egy idő után már nem tudta megkülönböztetni, melyik roppanás származik a vadtól, melyik a barátjától. Az emberi kéz által soha nem szabályozott, kefesűrű, tövissel, indával át meg átszőtt bozótsáv nagyjából nyolcvan-száz lépésnyi széles lehetett. A disznó számára nem komoly akadály, de embernek, főként sötétben, szinte áthatolhatatlan. Az öreg mégis reménykedett, várta a lövést, amely azonban késett, mi több, végképp elmaradt. Helyette – vagy félóra elteltével – ismét közeledő roppanásokra lett figyelmes, s a gallyszövevényben néha felvillant közeledő kollégája kezében a zseblámpa.
A dzsungelből kikászálódva, csáléra billent kalapját helyreigazítva Zoli széttárta karját:
– Nem sikerült utolérnem! A vasútra biztosan nem jött ki. Vagy elfeküdt valahol, vagy feljebb gyalogolt a pálya mentén. Holnap, világosodás után kell a nyomába szegődnünk. Most azonban még megnézem a rálövés helyét, hátha attól okosabbak leszünk. Fogalmam nincsen, milyen lövése lehet, de teljesen le van lassulva. Úgy halad, mint a birodalmi lépegető a Csillagok háborújában. Nappal biztosan sikerült volna ledolgoznom az előnyét.
E szavak közben odaért, ahol a vad percekig mozdulatlanul feküdt. Alaposan megvizsgált minden fűszálat, minden gyanús kórót, a belépés helyén a gallyakat, leveleket, de egyetlen vércseppre sem akadt.
– Hihetetlen! – dörmögte maga elé. – Biztos, hogy nem ütötte át a lövedék, és ezek szerint a találati nyílás is azonnal elzáródott. De hol lehet a találat?
Kissé hangosabban folytatta:
– Beszólok Pistinek, hogy jöjjön értünk a Trabanttal, aztán útközben megbeszéljük a holnapi haditervet.
Visszabaktattak a dombra, és éppen holmijukat kezdték elpakolni feneketlen hátizsákjukba, amikor lármázni kezdett Zoli telefonja. Párszavas csevegést követően a hívott társához fordult:
– Kis időre még telepedjél le, Feri bátyám! Akár a szarvasok is befuthatnak. Pisti – pontosabban a járgánya – megrekedt egy mély keréknyomban. Eléje gyalogolok, kilököm, aztán jövünk!
Szabadkozásra számítva, elmenőben még hozzátette:
– Neked nem kell jönnöd, egyedül is boldogulok. Nem komoly az ügy, csak súlypontján kell átbillenteni a Trabit. Fél órán belül itt leszünk.
A kalkulált félórából bő egy óra lett. Időközben semmi számottevő dolog nem történt. Csönd és nyugalom telepedett a környékre, mintha a lármás kondák vonulása, a lövések döreje csupán kusza álom néhány mozaikja lett volna. A szarvasok másfelé vették útjukat, ők valószínűleg nem álomképeknek tekintették az imént felsoroltakat. Végre feltűnt a kocsi két világító lámpaszeme, s percek múltán Pisti derűs optimizmussal kászálódott ki viharvert járművéből:
– Gratulálok, Feri bácsi, meglesz az a háromszázadik! Szerintem már kimúltan fekszik valahol a közelben. A Zoli által elmondottak alapján nem mehetett messzire. Holnap nagy áldomást csapunk!
Másnap, alig hogy kivilágosodott, a három cimbora már a helyszínen nyomozott. A fekvő vad alaposan lehengerelte a szívós szálú füvet, hátsó lábaival lavórnyi területen a nyers rögökig kirugdosott mindent. Ennél többet azonban a legalaposabb vizsgálódás ellenére sem találtak. Reményük, hogy majd a vérnyomot követve találják meg a disznót, egy csapásra szertefoszlott. Nem volt mit tenniük, az esti hangok irányában pásztázni kezdték a sűrűst. Ez volt csak a vidám mulatság! A szederindák, csipke- és kökénybokrok ezer körömmel marasztalták a haladni akarókat. Kalapjukat lépésről lépésre lesodorták az okvetetlenkedő gallyak. Utóbbiak a kéretlen betolakodók arcát, kezét sem kímélték. Egy óra múlva megtépetten, verejtékezve kapaszkodtak ki a vasúti töltésre, teljesen eredménytelenül. Vérnyomot, sebágyat, elfekvést, földbe nyomódott csapát nem találtak.
– Ezzel így nem boldogulunk – szögezte le Zoli. Felhívom vérebes druszámat, ha otthon van, biztosan segíteni fog.
– Én meg addig beszélek a szomszéd terület vezetőivel. Hozzájárulásukat kérem, hogy a keresést – ha szükséges – a vasút túloldalán is folytathassuk. A vén agyaras, nagy bajával valószínűleg nappali pihenőhelyére, a szemközti fiatalosba húzódott vissza, ahonnan tegnap a kondák elindultak.
A két barát kissé távolabb lépegetett, hogy ne zavarják egymást a telefonálásban. Az öreg fejcsóválva, gondolataiba mélyedve maradt a helyén.
– Lám, lám, milyen problémát okoztam ezeknek a derék embereknek! Jól elbaltáztam a vasárnapjukat, akár pihenésre, akár munkára szánták…
Pisti hamar visszatért.
– A szomszédoknál minden rendben van. Arra kértek, szóljunk nekik, ha megtaláltuk a vadat, hogy későbbi félreértések elkerülése végett be tudják azonosítani a helyet, no meg hogy gratulálhassanak.
– De szép is lenne! – szakadt ki a sóhaj az érdekeltből. Aztán magában még tovább pergette a gondolatot: – De a tapasztaltak alapján nem sok esélyünk maradt…
Ki nem mondott szavait Zoli is megerősítette:
– A barátom nem tud jönni. Beremenden van, egész napos, szerződéses hajtóvadászaton. Megadta még két másik vérebvezető kollégája számát, őket is felhívtam, de egyik Somogy megyében van, szintén szerződéses szolgálatban, a másik saját társasága vadászatát irányítja.
Tanácstalanul, tehetetlenül néztek egymásra. Pisti próbálta tartani bennük a lelket:
– Most, hogy megvan az engedély, átmehetünk a túloldalra is, ott is alaposan körülnézhetünk…
Zoli kedvetlenül válaszolt:
– Rendben van, végül is ráérünk, de túl sok eredményre nem számíthatunk. Vércsapa és kutya nélkül ebben a hathektáros rezulában csak tű után matatunk a kazalban.
Éppen mondandója végeztével megszólalt a telefonja. A bejelentkezést követően komor arca hirtelen derűssé vált:
– Jó, nagyszerű! Kösz! Várjuk a hívást!
Két érdeklődve figyelő társához fordult:
– A lányod volt, Feri bátyám! Felhívta a másik druszámat Hosszúhetényben. Ő vállalta a keresést, de pillanatnyilag vendégekkel van kinn a területükön. Amint kizsigereli a lőtt vadat és beszállítja a vadászházba a szerencsés lövővel egyetemben, máris indul. Előtte idecsörög, hogy menjünk ki elébe a Húsipari Kombináthoz. Addig még van legalább két óránk. Különben neki is az a véleménye, hogy a disznónk már tegnap este kimúlt, nem jutott messzire. Rutinmunka lesz a kutyája számára.
Egycsapásra visszaköltözött beléjük az optimizmus. Olyannyira, hogy Pisti remek ötlettel állt elő:
– Alaposan összefagytunk, meg is éheztünk. Menjünk be Mocsoládra, ott vasárnap is nyitva van a bolt. Veszünk valami harapnivalót, a szomszédos presszóban hörpintünk rá valamit, aztán ha jelentkezik a kolléga, kitrabagolunk a fogadására!
Az öreg Trabant – nem kevés árkon-bokron való döcögés után – megállt az említett község élelmiszer-üzlete előtt. A három barát friss kenyérrel, felvágottal, császárszalonnával, csípős zöldpaprikával megpakolva ment át a presszóba, ahol a vendéglős fiatalember szíves szóval fogadta őket. Még lila hagymával is bővítette az ételválasztékot, aztán kihozta a kért italokat. Előzőleg közölte, hogy ha a kedves vendégek valami forrót szeretnének, választhatnak csokoládé és harminckét fajta tea között. Mindez egybevetve a bolt vasárnapi nyitvatartásával és kínálatával, igazi világvárosi színvonalnak felel meg.
Jóllakottan, kényelmesen üldögélve, feledve a hajnali kudarcot és az utána következett vacogást, az ember világnézete jelentős mértékben megváltozik. A tökéletes optimizmus kibontakozását mégis korlátozta az egyre inkább elhúzódó várakozás bizonytalansága. Zoli többször próbált telefonálni, de a vonal másik vége süket maradt. Végül jelentkezett a hívott. Sajnálattal tudatta, hogy másik külföldi vendégük hajnalban szarvast sebzett, azt kell megkeresnie, így korábbi ígéretét nem teljesítheti.
A presszó asztalánál ülőkre jeges zuhanyként szakadt a kedvezőtlen fordulat. A két segítőtárs az idős vadászra tekintett, aki nem kis vívódás után kimondta a szentenciát:
– Fel kell adnunk a mérkőzést. Kutya nélkül a jelenlegi helyzetben bénák vagyunk. Bocsánatot kell kérnem a ribillióért, amit okoztam. Köszönöm, hogy segítettetek.
Éppen kiléptek az utcára, amikor ismét jelzett Zoli mobilja. Beszélgetés közben gazdája arca mosolyra kerekedett:
– Feri bátyám, ismét a lányod volt. Egle Zoli telefonált Beremendről. Sajnálja, hogy éppen neked nem tud segíteni. De mint mondta, kutyája kiválóan keres akár negyvennyolc órás csapán is. Holnap reggel szívesen kijön a helyszínre.
– Nagyon rendes ez a fiatalember, igazi barát és úriember. De én nem tudok elkéretőzni a munkahelyemről. Tudjátok, nekünk évközben nem jár szabadság. Különben is, ha a vad valóban kimúlt tegnap, akkor már ma is az ördögé: befülledt. Holnapra pedig akkor is használhatatlanná válik, ha jelenleg még él. Amennyiben pedig holnapra sem költözik át az örök vadászmezőkre, jó esélye van, hogy kiheverje a sebzést.
Pisti felkapta fejét:
– Lehet, hogy igazad van, de a felkínált lehetőséget nem szabad visszautasítani. Én el tudom kalauzolni a hivatásos vadász barátodat. Legalább a trófea ne legyen a rókák martaléka. Búgás idején a kanokat többnyire nem veszik át a hűtőházban, mert azt mondják, valamennyi beszállított vad átveszi a szagot. Az embereknek kiosztani meg végképp nem lehet az ilyen portékát.
– Rendes vagy, hogy vigasztalsz… – próbálta lehűteni az újfent ébredező reményeket az érintett, de Zoli közbevágott:
– Pistinek igaza van, nem szabad feladnunk! Holnap én is itt leszek. A közelben dolgozom, egy-két órára át tudok ugrani.
A délelőtti falatozás ellenére odahaza mindhármuknak jólesett a vasárnapi ebéd. Családi körben kissé halványultak is az elmúlt napok eseményei, csak a legidősebb vadász éjszakája volt – az előzőhöz hasonlóan – nyugtalan.
Másnap munkahelyén – szokása és elvei ellenére – bekapcsolva hagyta telefonját. A várt hívás tíz óra tájban érkezett. A vonal másik végén leánya jelentkezett:
– Sajnos, apa, nem járt sikerrel a keresés. Zoli két kutyát is vitt ki, de nem tudták felvenni a nyomot. Tanácstalanul bóklásztak, ami annak a jele, hogy könnyebben sebezted meg a vén Sobrit. Valószínűleg gerinctüskén lőtted, amit rövid időn belül kihever. Már másnap legalább nyolc-tíz kilométerrel odébb ütötte fel tanyáját, és egy darabig elkerüli kellemetlen emlékei helyszínét.
Bár nem táplált vérmes reményeket, tudatának legmélyebb zugában bizakodott a sikerben. Most feketén-fehéren bebizonyosodott az ellenkezője. De valóban bebizonyosodott? Több évtizedes vadászmúltja során akadt néhány gerinctüskén talált vadja, de azok valahogyan másként viselkedtek. Egy pillanatra hallotta a botladozó, csigalassúsággal botorkáló súlyos test lépéseit. Valami nem tökéletes a képben. A találattól a vérebes keresésig eltelt időszakban több tucatnyi vaddisznó kavaroghatott a szóban forgó területen, de a tapasztalt szakembernek hinni, a jó kutyában pedig bízni kell. Ezek hiányában nincs remény, nem formálódik illúzió.
Már néhány éve belépett abba a korba, amikor az ember gyakran készít számadást önmaga sorsáról, cselekedeteiről. Most is valami ilyenfélén törte fejét: lám, mi kerül a mérleg serpenyőibe? Szegényebb lett egy örömtelinek indult élménnyel. Szertefoszlott egy különleges jubileumhoz kapcsolódó álom. Elveszett – talán örökre és mindenki számára – egy tekintélyes trófea. Bár a derék hivatásos vadász éppen azt bizonygatja, hogy a vad átmeneti szenvedésén kívül senki és semmi nem károsodott. De jó is lenne!
És ott a másik oldal: ismét bebizonyosodott, hogy van néhány kitartó, önzetlen, nemes lelkű jóbarátja, akikre mindig számíthat. S ez mindenkor mindennél többet nyom a latban. A háromszázadik vaddisznó pedig – előbb vagy utóbb – egyszer majd csak terítékre kerül.
Hozzászólások