Nemrég egyik országos napilapunkban tallózgatva olvastam, hogy Bartók Béla fiai felemelték szavukat apjuk műveinek „átdolgozása” ellen. No, végre, ilyesmi is előfordul kis hazánkban! Persze, nemzeti géniuszunk privát szerencséje, hogy hál’ Istennek akad még élő leszármazottja, aki jogosult érdemben mellette protestálni. Hiszen jómagam vagy a Tisztelt Olvasó erre már nem kompetens. Pontosabban cselekedhetünk, ha minden áron közröhej tárgyává kívánjuk tenni becses személyünket, vagy bibliai elhivatottsággal odanyújtjuk mindkét orcánkat néhány tudatformáló, jogi pofonnak. Mert a törvény nem az auktort, hanem – számos példa igazolja – az „önmegvalósítót” támogatja. S természetesen a törvény – mint kutya a bolhákat – vonzza a közvélemény egy részét is.
A rossz nyelvek szerint az önmegvalósítók a modernizálás szamurájai: többek között általuk nyílt lehetőség a Menny és a Pokol légkondicionálására. A régi korok zseniális szerzői ugyanis ventillátorként pörögnek „odafent” vagy „odalent”, látván, mivé ferdítették patinás alkotásaikat korunk betyárjai. A köpönyeg, amibe utóbbiak szellemi véznaságukat rejtik, túlzás nélkül átlátszó, mi több, szakadozott: „a klasszikus művek tartalma, mondanivalója elavult, nem érinti meg napjaink közönségét, aktualizálásra szorul”. Elegyítsük némi trágársággal, pucérkodással, „mássággal”, miegymással, s azon nyomban tódul a közönség, elvbarát kritikusok pedig egekig magasztalják a zseniális rendezőt, producert.
Elgépiesedő, kommercializálódó világunkban egyre kevesebben merik kimondani, hogy a szóban forgó modernizáció – nevezhetjük műhamisításnak is – kíméletlen ellentmondásban gyökeredzik: a „modernátornak” nincsenek önálló, eredeti alkotói ötletei, gondolatai, ugyanakkor túlteng benne az érvényesülési vágy és az exhibicionizmus. Mások szerint az ilyenfajta önmegvalósítás – az alsószintű politizáláshoz hasonlóan – nem egyéb, mint szexuális pótcselekvés. Érdemes (?) eltöprengeni rajta!
Mivel a téma kapcsán bennem is megfogant néhány szörnyecske, de világra hozatalukhoz nem tágul eléggé a pénztárcám, íme, közkinccsé teszem őket! Hátha akad rájuk vevő!
Mi lenne, ha valaki megírná Az ember tragédiája folytatását, emígyen:
Tizenhatodik szín: Budapest, Hősök tere, Városliget. Ádám és Lucifer egy-egy feltuningolt Porscheban ül; előbbi metálezüstben, utóbbi természetesen pokolian tűzpirosban. Rögvest indul a flúgos futam, csupán az Úr jeladására várnak, aki kockás zászlóval a kezében megvetően szemléli a bennük tomboló (al)világias érzelmeket. A verseny tétje természetesen Éva. Végre meglibben az op-art textília, a motorok kísértetiesen felbőgnek, a két szupergép nekidől az atmoszférának. Órákig tart a heroi(ni)kus küzdelem, közben gyorsasági rekordok, szemeteskukák és kandeláberek dőlnek. Végül a két hipermodern gladiátor fej-fej mellett ér finisbe. Az Úr azonban – objektíven – úgy dönt, hogy Ádám az örökkévalóság porszemnyi részecskéjével előbb haladt át a célvonalon, ő a győztes, Lucifer mehet a pokolba. Éva viszont – sokoldalúan felvilágosult nő lévén – Luciferhez vonzódik, mert – mellőzve a közhelyeket – ő a tüzesebb. A nézetkülönbségekből fakadó újabb drámai konfliktus mégis elmarad, mert az Úr mély bölcsességgel árasztja el Ádámot, aki slusszpoénként fennszóval kinyilatkoztatja: „Sebaj, vigye el az asszonyt az ördög!”
Vagy tegyük a modern ötletek asztalára mondjuk A Pál utcai fiúkat! Nemecsek Ernő a közhiedelemmel ellentétben nem csenevész anyámasszony katonája, hanem többszörös ifjúsági kung-fu és karate-bajnok. Természetesen ez csak a legexponáltabb pillanatban – a vörösingesek attakja közben – derül ki. A sebtében támadt hérosz úgy hajigálja át dromedár ellenfeleit a farakásokon, mint a szólásban szereplő egyszeri ember azt a bizonyos anyagcsere-végterméket a palánkon. Aztán törölve kezeit, közismert szerénységéhez méltóan nem várja meg társai hálálkodását meg a regényben könnyfakasztóan megírt jobblétre szenderülését, hanem felpattan közelben parkoló időgépére és elszáguld a közeli és távoli jövőbe. A folytatásban pedig már Terminátorként tér vissza, nem titkolva szándékát, hogy a lehető legmagasabb szintű politikai csúcsokra kíván felkapaszkodni. S mivel elhatározását erősbíti előéletéből magával hozott ellenszenve a vörösingesek iránt, vérben forgó szemmel támad mindenre és mindenkire, ami vagy aki vörös. De – elkerülendő a profán megoldásokat – kiderül, hogy hősünk színtévesztő, ezért nem mindig azokkal vagdalkozik, akiket eredeti programnyilatkozatában megbélyegzett. Időközben energiaforrásai kimerülnek, s egy óvatlan pillanatban belepottyan a két politikai szekértábort elválasztó árokba. Biztonsági okokból mindkét oldalról rádöngölik az agyagot, s az így támadt, közös érdekeken nyugvó konszenzus következtében a két pólus törékeny békejobbot nyújt egymásnak. Az ország nevét Utópiára módosítják, amely elnyeri a közvélemény helyeslését is, mert a pia nálunk nagy becsben tartott közszükségleti cikk, s hogy elő- vagy utó-, az igazán jelentéktelen részletkérdés.
Mivel zsenge ifjúságunk céljaink melletti felzárkóztatása sorskérdés, áldozzunk nekik is az aktualizálás oltárán! Itt van például a Légy jó mindhalálig. Egészen király mű lehetne, de nincs benne se pornó, se horror. Nosza, csapjunk a lovak közé! A kenőcsevés-jelenet éppen megfelel alaphelyzetnek. Böszörményi – miután degeszre zabálta magát csizmaviksszel – váratlanul a hasához kap, amely óriáslufiként dagadni kezd. Nő, nő, majd hirtelen kipukkad, és erjedő béltartalommal fröcsköli tele a coetus puritán fehérre meszelt falait. De a gyengébb idegzetűek és más iránt érdeklődők kedvéért máris változik a szín: egy fülledt erotikájú szobában János úr a nyílt színen hosszasan szeretkezik Bella kisasszonnyal. (Megteheti, futja a reskontóból!) Teljesen új, mondhatni döbbenetes figurákat produkálnak, miközben Misuka (csak a feje látszik) lesi őket a molyrágta, kifakult brokátfüggöny mögül. A jelenet váratlanul megszakad, mert a tökéletes rendező bizonyos kérdéseket nyitva hagy, a nézők képzelőerejére bízza a probléma megoldását. Következik a drámai konfliktus csúcsa: Nyilas Misi a tanári vésztörvényszék előtt. Hát ott aztán megmutatja! Úgy elküldi a jobb sorsra érdemes, jámbor, tudós professzorokat melegebb égtájakra, perverz kapcsolatba hozva őket valamennyi nőnemű felmenőjükkel, hogy magukban szegények születésük pillanatát is megátkozzák, balsorsukat okozó pályaorientációjukról nem is szólva. Még a pedellus is pironkodva süti le szemét. De mindez tovább űberelhető, mert Misike – váratlan fordulatként – többaraszos konyhakést ránt elő koptatott, franclisra tépett farmernadrágja korcából, és az asztalt akció-szaltóval átugorva angyali mosollyal suttogja az igazgató fülébe: „Légy jó!” S miután egyetlen, rutinos mozdulattal átvágta áldozata torkát, még némi cinizmussal hozzáteszi: „Mindhalálig.”
A film utolsó szófoszlányai belevesznek a tini nézők őrjöngő tetszésnyilvánításának hangorkánjába. (Kasszasiker lenne, ha nem az iskoláknak kellene állniuk a cechet, évről évre torzabbá kurtított költségvetésükből.) A jövő reményteljes, korlátlan jogokkal felruházott nemzedéke kitódul a kötelező vetítésről. Az utcán tovább tombolva kirakatokat törnek be, járókelőket inzultálnak, majd kisnóblizzák, hogy másnap ki vigye a nagykést a matekórára, és ki lesz Nyilas Misi alteregója. Eközben a különböző helyeken regnáló önmegvalósítók elégedetten dörzsölik tenyerüket: áldozatos ténykedésük nem volt hiábavaló.
De a történetnek még koránt sincs vége! Az időközben elaggott, megrokkant, félig süket és vak, teljes varázslói impotenciától sújtott Harry Potter jót röhög a róla szóló, tízmilliárd példányban kiadott, százharminckilencedik kötete végén: öljék csak egymást a kripli provinciálisok, a legtöbb bepalizott rajongója – igaz, eredeti ötletekre alapozva – mégis csak neki van.
A minap – jelen témával kapcsolatos vitánk során – egyik barátom megjegyezte: „De hiszen a nagyok is készítettek átiratokat! Például Vujicsics Tihamér is megírta Az árgyélus kismadár kezdetű népdalunk kilenc nyolcados ütemű, dél-macedon változatát.”
Valóban, csakhogy ő sorozatában – mesteri módon – a dal paródiáit készítette el. Az önmegvalósítók többsége viszont saját paródiáját (torzképét?) alkotja meg, s ami még ennél is komolyabb baj, az egyetemes emberi kultúra nagyjainak rovására. Természetesen „Akinek nem inge, ne vegye magára”!
Hozzászólások