Itália, 1374. A nagy pestisjárvány éve. A reneszánsz még várat magára, ez a „sötét középkor” vége, mondhatni tudatlan társadalom, gyatra higiéniával. Nem véletlen, hogy a pestis könnyen szedi áldozatait. Az emberek sorra kapják el a betegséget, és néhány nap leforgása alatt meghalnak. Mit lehet ilyenkor tenni? Giovanni Boccaccio a betegség részleteinek alapos körüljárása után az alábbi lehetőségeket vázolja fel a Dekameron bevezetőjében: az ember vagy elzárkózik a világtól, vagy pedig kicsapongó életet él és dorbézol „mintha csak életének végső órája ütött volna”, továbbá a kettő közötti utat választja. Természetesen ennek a fajta „pártoskodásnak” a következménye az egymástól való elfordulás, majd az ellenségeskedés, akár rokonságon, vagy családon belül. A járvány mellett immár a gyűlölködés is tönkreteszi a mindennapokat. Erre a reménytelen helyzetre kínál vigasztalást Boccaccio a Dekameron című művével, amelyben különböző itáliai személyek tíz nap alatt elmesélt, naponta tíz-tíz, összesen száz történetét tárja olvasói elé.
Jelenet az előadásból
Többnyire vigasztaló, gondűző, nevettető, könnyed történetek ezek. Szinte kínálják magukat a vásári komédia eszközeivel való eljátszásra. Az 1992-ben alapított Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata az intézményalapító Vidnyánszky Attila rendezésében még 1995-ben állította színpadra a művet, melyet 2014. május 21-én a Pécsi Harmadik Színház közönsége is megtekinthetett.
Az előadásban a színészi játék a meghatározó, a díszletek, jelmezek és kellékek jelentősége mondhatni elenyésző. Utóbbi fő oka az egyszerű szállíthatóság, mindenesetre a vásári komédia világával jól párhuzamba állítható, hiszen a középkori vándortársulatok is aránylag kevés eszközt tudtak magukkal szállítani fellépéseikre.
A színészi játék tekintetében a gárdából kiemelkedik Trill Zsolt, Szűcs Nelli, valamint Varga József – aki ma már a Nemzeti Színház tagja. Hozzájuk képest Vass Magdolna, Orosz Melinda, Béres Ildikó, Tóth László, Rácz József és Kristán Attila kevésbé sziporkáznak, holott a műben nincsenek főszereplők, nincs íve a történetláncolatnak, egymástól független sztorik követik egymást, mondhatni egyformán fontos – lenne – mindenki.
Jelenet az előadásból
A produkció természetesen nem vonultatja fel a Dekameron mind a száz novelláját, csupán válogat belőlük. A történeteket az alkotók ügyesen választották ki és rendezték sorba. A humoros sztorik közé egy-egy tragikus eset is bekerül, fenntartva az egyensúlyt az élet vidám és szomorú oldala között. A legkidolgozottabb közülük a tragikus Sólyompecsenye, a szerelméért kedvenc madarát is feláldozni kész lovag története, amely a bemutatót követően nem sokkal a darab címévé lépett elő. A jelenetek között a történelmi korszakra és az „egyszer fent – egyszer lent” élményére utalva Carl Orff Carmina Burana című művéből szólalnak meg részletek.
Az előadás megidézi a kort, melyben játszódik, de jóformán ennél semmi többet nem nyújt, nélkülözi azt a pluszt, amitől emlékezetes maradhatna. A színészi játék fentebb említett egyensúly-eltolódása mellett probléma a túlzott harsányság, teatralitás és nagy hangerő. A narráció elviselhetetlenül túlteng, az elhangzó „közvetítésnek” minimum a fele színészi eszközökkel kiváltható lenne. Zajos, kommersz vásári komédia, könnyed kikapcsolódást kínáló népszínházi produkció egy üres, unalmas estére.
(Fotók: Pécsi Harmadik Színház)
Hozzászólások