Drummond Village igen kívánatos szomszédság, ingatlan nem marad sokáig eladatlanul, még a nehéz gazdasági állapotok mellett sem. Jöttek is az érdeklődők szinte naponként, főleg estefelé. Valahányszor idegen kocsi állt meg a Patel portánál, a két öreg kíváncsiskodva kisomfordált a ház elé, lesték a potenciális vevőket… főleg az asszonyokat. Még csak közel sem jöttek Maggie O’Brienhez. Vagy túl öreg, vagy kövér. Vagy szőke és túl hangos, vagy csúnya és két tinédzser ténfereg a járdaszélén, undorral szemlélve a nagy gyepes előkertet. Munka.
Már három hét is eltelt és még mindig nincs vevő. Úgy is jó, egyezett meg a két szomszéd, csak nem kell elsietni… valahol az ő Maggiejük pont ilyen házról ábrándozik.
Csak ki kell várni.
Egy reggel Dan Wilson a kocsiját mosta, Joe a szokásos pózban elnyújtózva szemlélte. Alig várta, hogy befejezze, fontos mondanivalója volt. Az este jött az ötlet, azóta is formálta, újrafogalmazta, próbálgatta a monológot.
Végre Wilson feltekerte a locsolócsövet és két itallal a kezében ledobta magát a székre. Az egyik Coke-t az öreg ölébe ejtette.
– Na, hogy aludt? Azt hiszem eső jön, egész éjjel sajgott a bal lábam… jobb előjelző, mint az időjárás-csatorna.
– Nem panaszkodom, úgy aludtam, mint a bunda… Különösen a tegnapi élmény után.
– Milyen élmény? Sikerült megborotválkoznia anélkül, hogy elvágta volna a nyakát?
– Mondja csak, mondja… – intette le az öreg –, tegnap délután elmentem a Shopping Mall-ba csak úgy körülnézni, kicsit kikapcsolódni. Vettem egy póló inget. Fél áron volt. Ahogy ott ténfergek, nézelődök, képzelje, ki jön velem szemben?
– A dalai Láma?
– Maggie O’Brien!
– Maggie? A mi Maggienk.
– Az ám. Életnagyságban.
– Maga viccel.
– Úgy éljek. Oszt, aszongya… Üdvözlöm kedves Mister Balog… erre én megemelem a kalapom és mondom…
– Maga sose hord kalapot.
– Megemelem a kalapom és mondom, kedves szomszédasszony, mellőzzük a formaiságot és csak hívjon Joe-nak… erre ő mosolyog … és belém karolt…
– Magába? Karolt? Csak úgy?
– Mit csodálkozik? De, hogy folytassam… mondom, szólíthatom Maggienek? Erre ő: hát természetesen az a nevem… erre, jót nevettünk…
– Egész oda vagyok a…
– Ne szakítson félbe… Tudja mit? – mondja Meggie… – Az a hír járja, hogy magának nagyon jó ízlése van… női dolgokban, és szeretném megkérni, hogy segítsen nekem… fürdőruhát akarok venni és egy hozzáértő, kritikus szempár igen jól jönne.
– Mekkora rakás guanó… még hogy jó ízlése van női dolgokban? Ne nevettessen…
– Wilson! Egyszer az életében hagyná végig mondani az embert, anélkül, hogy félbeszakítaná. Utálatos szokás.
– Ne oktasson, inkább meséljen! Meghalok a kíváncsiságtól – még kuncogott is hozzá.
– Szóval, bementünk a Bay-be, Maggie egyenesen a női osztályra vezetett. Jó néhány sor állványon lógtak a fürdőruhák. Kiválasztottunk vagy egy tucatot és elkezdődött a divatbemutató. Ültem a próbafülkék előtt, és Maggie jött újabb és újabb fantasztikus kreációkkal, sétált, mint egy igazi manöken, le s fel, forgolódott előttem… én meg csak tátott szájjal bámultam, alig jött ki hang a torkomon, de illő volt véleményt mondani, elvégre azért cipelt oda magával. Volt ott kérem minden fajta, egybe, kétrészes, meg főleg bikinik, akkorák, mint egy díszzsebkendő, alig-alig takart valamit. Mondanom se kell, hogy egy kissé zavarba is voltam… izgultam, hogy ne kelljen felállnom… sejti ugye, hogy miért?
– Remegett a térde…
– Ja, arról nem is beszélve… ne vigyorogjon, mert mindjárt itt hagyom. Szóval kiválasztottam egy piros egybe-fürdőruhát és egy mályvaszínű icike-picike bikinit.
– Tudom!
– Mit tud?
– Az icike-picike mályvaszínű bikinit Maggie nem is vette meg.
– Miről beszél?
– Nem vette meg, mert ízléstelen, szinte sértő egy kétgyermekes anyára.
– Ezt a marhaságot ki mondta magának?
– Maggie O’Brien! Ő maga! Személyesen. Nekem!
– Magának? Maggie személyesen? És mondja csak, mikor történt ez a csoda.
– Tegnap estefelé, ahogy elkarikáztam a házuk előtt, biciklizésből jöttem haza…
– Magának nincs is biciklije…
– Ha magának van kalapja, akkor nekem van biciklim. Háromszázért vettem, grafit vázas terepjáró. Minden nap öt kilométert biciklizek.
– Nem mondom, igencsak ráférne magára, már akkora a hasa, mint egy hathónapos terhes anyának.
– Ne szakítson félbe, utálatos szokás. Szóval, a házuk előtt nyomom a pedált s látom, hogy Maggie ott ül a verandán egy idősebb asszonnyal. Odaköszönök, még le is álltam, gondoltam ilyen alkalmat nem szabad elmulasztani, mondom, szép esténk van… erre ő mondja, hogy igen kellemes, és hogy megkínálna egy üveg sörrel… erre én letámasztottam a bringát…
– Háromszázért…
– Letámasztottam és mondom, köszönöm, az igen jól jönne…
– Maga nem iszik sört, utálja…
– Egy szépasszony társaságában, hajlandó vagyok kompromisszumra… felléptem a verandára, Maggie bemutatott az idősebb nőnek… az anyósom, mondja: Claire O’Brien… jól prezervált hatvanas, csinos, rögtön magára gondoltam, hogy alkalom adtán be kellene mutatni, korban pont magához illő lenne…
– Maga nekem ne ajánlgasson öregasszonyokat… – Joe kezében összeroppant a Coke-os doboz, kifröccsent belőle a barna lé.
– Szóval, iszogattunk, iszogattunk és Maggie mesélte a fürdőruhás kalandját, hogy az ici-pici bikini nem egy gyerekes anyának való, meg még azt is, hogy maga megtapogatta a fenekét…
– Na, ebből nekem elegem van… – ugrott fel az öreg és a garázs sarkába vágta a maradék Coke-ot. – Nem vagyok kíváncsi a hülye meséjére – és elvágtatott.
Dan Wilson kicsit megszeppenve mentegetőzött.
– Joe! Ne bolondozzon, csak vicc az egész… na, jöjjön vissza, a szentségit, ne sértődjön meg… van jeges tea, Emma csinált, citrommal…
– Igya meg maga! – vágott vissza az öreg s magában motyogva még hozzá tette:
– Akadjon meg a torkán!!! – de ami biztos, az biztos, azt már magyarul mondta.
Hozzászólások