Dr. Bíró Ernő Székelykő c. festményéhez
Kirándulni nagyon szerettünk,
egy nap a Székelykőhöz mentünk,
mi, kik hajnalban felkelni nem restelltünk.
Szomorúan ültem a buszban,
nem jött el, kit vinni akartam.
Mindenki vigasztalgatott,
kávét hoztak, meg konyakot
igyál, ne búsulj, megláthatod,
a Székelykő elviszi a bánatod.
Magas, büszke, konok és kopár ,
több harcot megélt eleddig már,
székely kergette onnan a tatárt,
de már elenyészett mára a vár.
Múzeumba előbb, s onnan fel!
Mi is meghódítjuk, ha kell.
Magas volt, köves, csúszós, meredek,
ő ment elöl, kit ma is kedvelek.
Vagy csak az emlékét, az is meglehet.
Szemből nekiszaladt, s fel nem adta,
mi meg kerültünk, oldalról ballagva.
Vidáman mentünk elébb, s dalolva,
lankadtunk később, sarkunkat fájlalva.
Vízhólyagok lepték el sűrűn őket,
mezítláb azonban szúrtak a kövek.
Leültünk hát ketten, Gyöngyi meg én,
hogy majd csatlakozunk visszafelé.
A szőke törtető már jött lefelé,
visszakísért minket a múzeum elé.
Közben beszélgettünk csendesen, kedvesen,
megkedveltük egymást „végérvényesen”.
Ő a csúcsra később is biztosan felért,
a göröngyös félútról visszatértem én.
2011 június 19.
Hozzászólások