Hetedhéthatár | Kocsis József: Decrescendo – könyvbemutató a 77. születésnapon

Kultúra, művészet

Kocsis József: Decrescendo – könyvbemutató a 77. születésnapon

Gál Károly, az egykori tanítvány Váci Mihály versét mondja - az asztalnál balról jobbra: L. Csépányi Katalin, dr. Győrvári Márk és dr. Kocsisné Gallai Irén, dr. Kocsis József özvegye

Gál Károly, az egykori tanítvány Váci Mihály versét mondja – az asztalnál balról jobbra: L. Csépányi Katalin, dr. Győrvári Márk és dr. Kocsisné Gallai Irén, dr. Kocsis József özvegye

Kocsis József 77. születésnapján összejöttek rokonai, barátai és tisztelői a Szentlőrinci Önkormányzat által szervezett könyvbemutatón, az önkormányzat dísztermében június 11-én. Az új könyv, egyben a tavaly nyáron elhunyt Kocsis József utolsó kötete, a Decrescendo a Héthatár Kiadó gondozásában jelent meg, Szentlőrinc Város Önkormányzatának támogatásával.

Az ünnepi megemlékezésen részt vevőket L. Csépányi Katalin, a Héthatár Kiadó vezetője köszöntötte, majd Gál Károly, az egykori tanítvány mondta el Váci Mihály Eső a homokra című versét a volt iskolaigazgató, dr. Kocsis József tiszteletére. A szereplők sorában a fiatal nemzedéket Orsovai Kira képviselte: Hummel Tánc című szerzeményét adva elő fuvolán.

Dr. Győrvári Márk, Szentlőrinc város polgármestere szívből szólóan emlékezett dr. Kocsis Józsefre, a Szentlőrinc díszpolgárára, s mint többek között mondta: nem igaz, hogy mindenki pótolhatatlan, minden ember más és más, mint ahogy dr. Kocsis József is megismételhetetlen – és ő a könyvei által örökre velünk marad. Ezt követően dr. Győrvári Márk kiült egy asztalhoz, és felolvasta a közel 500 oldalas kötet utolsó oldalain szereplő sorokat.

 

Decrescendo

(Elköszönő sorok) 

Dr. Győrvári Márk, Szentlőrinc polgármestere felolvassa az elköszönő sorokat

Dr. Győrvári Márk, Szentlőrinc polgármestere felolvassa az elköszönő sorokat

…ebbe a legnehezebb belenyugodni, hogy valami csak úgy abbamarad, vége lesz, abbahagyódik, véget ér véglegesen, nyoma vész, elmúlik, és csak a helye marad üresen, csak az üresség marad a helyén, betöltetlenül, csak a hiány rajzolódik ki elmosódó foltként, és az is csak villanásnyira, és azok számára csak, akik ráismernek ebből a villanásból, abból az anyagtalan lenyomatból, amely árnyékként emlékeztet valamire vagy valakire, ahogy az eltaposott hangyára az üresen maradt hely a hangyabolyban, a hangya formájú üresség; szinte észrevehetetlen, bár meglehet, a hangyák szomorúsága csak emberi lépték szerint jelentéktelen, ahogy az emberé meg a Kozmoszhoz képest hangyányi sincsen, mi hát a különbség, elgondolkodtató, a hangya is hiányzik bizonyára a másik hangyának, egynek legalább, a keletkezett hiány végleges, pótolhatatlan; miért is ne lehetne, hogy sorsa van a hangyának is, külön-külön rendeltetése minden egyes példánynak, és korántsem annyira egyformák, amilyeneknek mi látjuk őket az emberi szem érzékelő képességének korlátozottsága folytán, a napi rohangászások utáni nyugalomban, amikor a hangyabolyban is a helyére kerül minden, és elcsendesülve apró kis mocorgások jelzik az összehangolt munka végét, elterpeszkedik a csend, és belefeszül a hangyaboly járataiba, kitölti azokat testesen, és egynemű közegével hangyától hangyáig ér, és egy testté kapcsolja össze valamennyit, és kicserélődnek közöttük azok a parányi energiakvantumok, amelyek kölcsönhatásaként létrejöhet az átható érzésmező – és ha ez a folytonosság megszakad, rés keletkezik, a hiány érzékelhetővé válik, és a hangya léptékű bánat átlengi a hangyaboly tágasságát, spontán térkitöltő-kiegyenlítő folyamatok indulnak el és az okokat kutatják legelőbb, hiszen ok nélkül nem lehet, hogy csak úgy abbamarad, véget ér véglegesen valami,

Rokonok, barátok, tisztelők Kocsis József könyvbemutatóján

Rokonok, barátok, tisztelők Kocsis József könyvbemutatóján

szertefoszlik és elillan értelmetlenül, és csak az üresség marad a helyén: vissza kell jönnie, nem sújthat mást azzal, hogy váratlanul nyoma vész, és csak úgy abbamarad minden körülötte, abbahagyódik, szétfoszlik, mint az eltaposott hangyatetem, amelynek száradt maradéka alá a szél alákap, elragadja és más szerves anyagok maradványaival egybehabarja, hogy belevegyülhessen a lét anyagába, amely majd megőrzi a hangyaemlékezetnél tartósabban, véglegesen, örökkévalóan; és reggelre kelvén a Nap részvétlen fénnyel beteríti a Földet, hogy olyannak láthassuk, amilyen: közönyösnek, hidegnek, idegennek, és hogy éles fényében ráébredhessünk a magunk esetlegességére, csak a feltámadó szél van tele megértéssel és simogatással, zörgő füveket hajlít össze, és dudorászva suttogja: „A bábok közt elaludt a hangya… Kis fáradt fejét csillámokra hajtja, és alszik véle csöpp árnyéka is”, és hiába, hogy mindenki tudja, a költészet csak színes lepel, a metaforák alól kitüremkedik durván a valóság, abban hinni akarunk, hogy az élet: megkérdőjelezhetetlen érték, és elfogadhatatlan, hogy valami csak úgy abbamarad, megszűnik, vége lesz véglegesen, elenyészik és elmúlik észrevétlen, csak a helye marad üresen, és az üresség marad a helyén, megtelve csenddel, ám mintha még mozdulna valami, hanyatló erővel, fokozatosan elhalkulva, rezdülés talán, vagy már csak az emléke, áthajlik valahonnan, aztán észrevétlen belemúlik a fénybe…

Dr. Hernádi László Mihály Goethe költeményét mondja

Dr. Hernádi László Mihály Goethe költeményét mondja

Az intim hangulatú felolvasást követően dr. Hernádi László, dr. Kocsis József Hetedhéthatáros szerzőtársa mondta el Goethe Prometheus című költeményét. Majd Hajnal Éva, Kocsis József unokahúga, egyben a Hetedhéthatár szerzője, továbbá tanítóként nagybátyja szakmai pályájának folytatója két verset adott elő Kocsis József egyik korábbi könyvéből, a Belső tájakon című verseskötetből.

L. Csépányi Katalin, a Hetedhéthatár szerkesztője többek között arról szólt, hogy Kocsis Józsefet Rónaky Edit, a pécsi Művészeti Gimnázium egykori igazgatónője ajánlotta be a Hetedhéthatár szerzői közé, mégpedig ezen szavakkal: Kocsis József nem egyszerűen jól ír, hanem ő író. A több mint tízéves kapcsolat így indult, és az 2011-ig nyomtatott lapként is megjelenő Hetedhéthatár 3. oldalát szinte kibérelte Kocsis József – azaz alkotásai vezérírásként szerepeltek a jó szót adó kulturális magazinban. Az internetes újságként megjelenő Hetedhéthatár oldalán Kocsis József írásai természetesen ott vannak, olvashatóak.

Komlós Attila felvételei

Dr. Kocsis József portréja

A 77. születésnap hosszú beszélgetéssel zárult – a Szentlőrinci Önkormányzat dísztermében Kocsis József ott volt közöttünk: a kötetével, a gondolataival, az emberségével kovácsolta eggyé a megjelent rokonokat, barátokat és tisztelőit.

Kocsis József hiányát érezzük – szeretetre méltó egyénisége nagy űrt hagyott azzal, hogy már nincs közöttünk fizikai valójában, mégis derűvel gondolunk rá: öröm, hogy egyáltalán megismerhettük, több mint egy évtizeden át hozzátartozott az életünkhöz, és ez most már így is marad: a mi időnk végezetéig vigyázza lépteinket.

A Decrescendo kötetből idézzük azt az írását, amelyik a Hetedhéthatár 200. megjelent lapszámának ünnepére készült, 2005. november 18-i megjelenéssel, jelezve, hogy mit jelentett számára a Hetedhéthatár.

 

Kocsis József:

Az elvarázsolt csapat – A 200. lapszám elé

Mint a mesében.

Nemrég még Hetedhéthatáron túl, ma már innen. Megérkeztem, és ez jó érzés, akkor is, ha az utazás maga mindig többet jelentett számomra a megérkezés pillanat-öröménél. Mindig a valahonnan valahová elvezető utakat kerestem, számomra az útkeresők izgalma volt az igazán boldogító örömérzés. Mára már a sutba került a hétmérföldes csizmám, s szemlélődőként megelégszem azzal, hogy az élményeket magamhoz engedem, és hagyom, hogy megérintsenek. Ehhez a Hetedhéthatárnál alkalmasabb közeget elképzelni sem tudnék. Aki nagyon messzire elér, túljut hetedhét határon is, mondjuk róla. Vagy éppen elérkezik a Hetedhéthatárhoz, hogy messzire juthasson, gondolom én. Beláthatatlan távolságokra térben és időben. Vagy még tovább: a másik emberhez.

Ismerős világba csöppentem, szerkesztőségből szerkesztőségbe, az EMBERNEVELÉS pedagógiai műhelyéből a HETEDHÉTHATÁR közérdekű magazin alkotó műhelyébe. Ismerőssé teszi ezt a mostanit számomra a körülményeknek a korábbival való egybevágósága: itt is, ott is elengedhetetlen feltétel az önzetlen munkatársak folytonos erőfeszítése azért, hogy a működés tartós hiányállapotában újrateremtődjék időről időre törekvéseik megvalósításának valamiféle garanciája. Ránkcsodálkoztak sokan akkoriban: miként lehet hosszú éveken át önerőből életben tartani egy nevelésügyi folyóiratot ma Magyarországon? Magunk sem értettük ezt egészen, azt a részét legalábbis, ami ebből másokon, segítőinken múlott. Meglehet, mások meg azt nem, ami kevés mirajtunk állt. Csak azt vettük észre, valahogy mindig összejött a dolog. A valóság szorításából ki-kicsusszanva sikerült időről időre rátalálnunk arra a keskeny mezsgyére, amely a megtapasztalt világ és a lehetőségeinken túli valóság között húzódik, és megvetettük ott a lábunkat, mint amikor reménytelen helyzetekben a mesék hőse arra készül, hogy átbucskázzon a feje fölött végső megoldásként.

Nemcsak ismerős világba, barátok közé érkeztem. Barátaim vártak a magazin köré szerveződött asztaltársaságban: Rónaky Edit és Kisbalázs György (Bogádi Kis György), szerkesztő társaim az EMBERNEVELÉS egykori szerkesztőségéből és még korábbi társaim az embernevelés közös nagy műhelyéből. Ők vezettek el a többiekhez, a „héthatárosokhoz”. Személyük látatlanban hitelesítette számomra ezt a közösséget: ahová tartozónak vallják magukat, ahol ők otthon vannak, ott én is megtalálhatom a helyem. Kisbalázs Györgytől a megszólalás bátorságát tanultam el nagyon fiatalon (első írásom az ő Játék a demokráciával című cikkéhez csatlakozott 1968-ban); amit ő tud, egyebet azóta sem sikerült ellesnem tőle, csodálom csak jellegzetes mondatszerkezeteinek építkezési rendjét, szépségét, gondolatgazdagságát. Szükségem van ma is bátorítására, megszólalásainak mértéket adó mintájára, barátságára. Rónaky Edit derűs világlátásával, humorával, nyelvi igényességével bűvöl el. Művészeti gimnáziumi igazgatóként – tőle tudom – egyik tanítványa lerajzolta az osztály arcképcsarnokát, középen az igazgatónő karikatúrájával. „Első pillanatban megdöbbentem. Ilyennek látnak?” – mesélte. Később kiderült (ballagási ajándékként egész kiállításra elegendőt kapott belőlük), sorozatban készültek róla hasonlóan kegyetlen ábrázolások. Az oroszlánkörmeiket rajta próbálgató képzőművész növendékek addig gyanútlan karikatúra-modellje kiállta a kíméletlen körmök női hiúságon és igazgatói tekintélyen sebeket ejtő „szakítópróbáját”… Humorérzéke segítette, és ez azóta is sajátja, szerencsére, sok-sok derűs színfolt jelzi ezt a lap formálódó arculatán.

Kettőjükről szóltam név szerint, de magam körül érzem a neves munkatársak sokaságát, a régvoltakat is, akiknek már csak az emléke van közöttünk (büszke vagyok arra, hogy Hegedüs Sándor kitüntető barátságát személyes emlékként őrizhetem), a mostaniakat, a „derékhadat”, akik folytonos jelenlétükkel a lap karakterének alakításában vállalnak oroszlánrészt, és a hozzájuk csatlakozó és mind jelentősebb szerepet betöltő fiatal barátaimat. És persze – dehogy is feledkezem meg róla – őt is, aki a pécsi Iparos Kisvendéglő „különtermében” kéthetenként üdítővel, kávéval, sültkrumplival (újabban zsíroskenyérrel) fogadja az asztaltársaságot, hogy lendületbe hozza újra és újra az elvarázsolt csapatot kedves szókkal, derűs sugárzással, igényességével.

L. Csépányi Katalin maga is elvarázsolt asszony. Tekintetét makacsul hetedhét határokon túli horizontokra függeszti, és előre tekintve egyenes derékkal hordozza a ránehezedő hihetetlen terheket; alakja ettől felnövekszik, ám heroikus erőfeszítésekre semmi sem utal tartásában: könnyedén lépdel, és bizonyos vagyok benne, elég egy szemhunyásnyi idő, ha látja, hogy nem látjuk, átbucskázik a feje fölött, és ami már-már lehetetlennek látszott, lehetségessé lesz egyszerre. Aki az átbucskázást szimpla bukfencként értelmezi (hengerbuckázásnak, ahogy némely vidéken mondják), netán elegáns ívű hátraszaltóként, az megragad a folyamat jelenség szintű elemeinél: a fölugrásnál, az átfordulásnál s a könnyed talajfogásnál. Az átbucskázás lényegi eleme a varázslat pillanata. Nem tudni, ez mikor következik be, talán már elrugaszkodáskor, az is lehet, hogy amikor felpörög a mozgássor s végbemegy az átfordulás a test egész hosszában, de az sem lehetetlen, hogy a földetérés a kritikus mozzanat: amikor az átbucskázó beleáll a földbe moccanatlan. Megfoghatatlan, ahogy térnek és időnek fittyet hányva megvalósul a varázs, és ami lehetetlennek tűnt, lehetséges lesz megint. Mi nagyon hiszünk ebben, vele tartunk, hiszünk a jó diadalában.

Mint a mesében.

(Komlós Attila felvételei)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Kocsis József: Decrescendo – könyvbemutató a 77. születésnapon”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés