Bandi Szabolcs | A nihil nárcisztikus gyermekei – II. rész: az önimádat kultúrtörténete

Emberi tényező

A nihil nárcisztikus gyermekei – II. rész: az önimádat kultúrtörténete

Nárcisszusz elbűvölő szépségű ifjú volt, emberek és nimfák egyaránt áhítoztak a szerelméért. Ekhot is magbabonázta a gyönyörű fiú, ám az büszke gőgjében elutasította a nimfa közeledését, aki emiatt belehalt fájdalmába. Afrodité, a szerelem istennője tudomást szerzett a történtekről, és büntetést rótt ki Nárcisszuszra: megátkozta az ifjút, hogy ha a nimfák szerelmét kevélységében elutasította, legközelebb, amikor a egy patak vizében meglátja arcképét, olthatatlan szerelem támadjon szívében önmaga iránt. Egy vadászat alkalmával Nárcisszusz egy kis patakhoz tért, hogy megtisztítsa arcát és ekkor Afrodité átka beteljesült. Többé nem tudott elszabadulni a patak partjáról és bármennyire is kívánta megérinteni arcképét, ahogy keze a víz felszínéhez ért az utolsó pillanatban szerelme tárgya mindig szertefoszlott. Ott érte a halál az ifjút a patak partján és a helyen ahol feküdt később sárga kis virágok, nárciszok nőttek.

Nagyjából így foglalható össze a Nárcisszus-mítosz, melynek bár eredeti forrása ismeretlen (egyes szakemberek még azt sem zárják ki, hogy esetleg maga Homérosz jegyezte fel a történetet) de Ovidius Átváltozások című műve nyomán tett szert széleskörű ismertségre. Sokan úgy vélik, hogy ez lehet a kiinduló pontja a nárcizmussal való foglalatoskodásnak, ám ez a megközelítés téves. A nárcizmus – és különösen a hozzá kapcsolódó vallási tartalmak – története szinte valóban az emberiséggel egyidősnek tekinthető.

 

Vallási előzmények: superbia

Superbia (mozaik, Basilique Notre-Dame de Fourviere)

Superbia (mozaik, Basilique Notre-Dame de Fourviere)
Gyakran ábrázolják a superbia bűnét pávával, annak dölyfös büszkeségét kiemelve központi tulajdonságnak

Ahogy azt testvéremmel, Bandi Bálinttal közös dolgozatunkban részletesen kifejtjük, az emberi kultúrtörténetnek mindig is szerves része volt a nárcizmushoz való viszony megfogalmazása – és ez különösen jól megmutatkozik a vallástörténelemben. Bár maga a nárcizmus terminológia csupán a 19. század végén jelenik meg, a hitéletben és katekizmusban az egyenes ági előzménye egyértelműen felfedezhető. Ez a superbia: a gőg, kevélység, büszkeség bűne. Bár a szó latin eredetű, az általa közvetített tartalom már jóval a (katolikus) kereszténység megjelenése előtt is létezett. A hindu és buddhista vallásban a mada és mana kifejezések olyan viselkedésre utalnak, melyben a személy az istene iránti elköteleződés helyett önmagában mélyül el, így megvonva magától a megvilágosulás, a tisztább szellemi lét elérésének lehetőségét. A hindu mitológia ezt nagyon érzékletesen úgy is kifejezi, hogy a gőg és kevélység mint egy gonosz szellem vagy szörnyeteg folyton folyvást nő és csak nő, mígnem akkorává nem válik hogy képes egyedül elnyelni az egész világot. (Jusson eszünkbe Christopher Lasch, aki az 1970-es évek végén az Egyesült Államok egész társadalmát nárcisztikusnak „bélyegezte”!) A katolikus kereszténység a hét fő bűn között a legsúlyosabbnak tekinti a superbiát: ennek oka az, hogy a kevélység és büszkeség által az ember elfordul Istentől és azzal az imádattal tekint magára, amivel istenének tartozik. És ez válik később a további bűnök forrásává. Nem véletlen, hogy bár minden főbűnnek megvan a szimbolikusan hozzárendelt démona, a legsúlyosabb bűné, a superbia bűnének megtestesítője maga a bukott angyal, Lucifer.

 

Művészet és kultúra

A vallási hatásokon túl a művészetben is rendszeresen előkerül a nárcisztikus tendenciák kérdése. A görög hübrisznek nevezték azt a személyt, aki kevélységében és gőgjében még az istenekkel is dacolni mert. Gondoljunk a már említett Homérosz Iliászának harcos királyára, Agamennónra: a görög seregek vezetője az istenek szolgáit, papnőket gyalázott meg, ezáltal megsértve az olümposziakat. De eszünkbe juthat Szophoklész Antigonéjának Kreónja, aki nem engedélyezte, hogy Antigoné egymás kezétől elesett testvéreit eltemesse, megsértve ezzel a legszentebb isteni törvényeket is. Büntetésük mindkettőjüket rövidesen utolérte: felfuvalkodott gőgjükért életükkel kellett fizetniük.

A későbbi történelmi korokban is újra és újra visszatér az énközpontúság motívuma. Különösen élesen megmutatkozik ez a „Napóleon-kultusz” időszakában. Gondoljunk a gátlásoktól szinte teljesen mentes Julien Sorrelre (Stendhal: Vörös és fekete), aki bármire képes lenne, hogy felszínes hatalmát meg tudja őrizni, és hogy olyanná tudjon válni idővel, mint maga Napóleon. Szintén a francia császár a példaképe Dosztojevszkij hősének, Raszkolnyikovnak, aki abbéli hitében, hogy ő többet ér mint más emberek gyilkolásra szánja el magát. A példák hosszú sorát lehetne még említeni (Byron és Baudelaire költészete; Oscar Wilde főhőse, Dorian Gray; stb.), ami azt mutatja, hogy ez önmagunk felé fordulás kérdésköre valamiért fontos témája tudott maradni a nyugati gondolkodásnak. Az is látható, hogy minden esetben negatív jelenségként, bűnként, de minimális szinten is nem kívánatos viselkedési formaként jelent meg, aminek az ára minden esetben elő is került. De ha ez így van, hogyan válhatott a huszadik századra járványszerűen elterjedté a nárcizmus?

 

Az önimádat társadalma

Christopher Lasch

Christopher Lasch, Az önimádat társadalmának szerzője

Ahogy arra korábbi írásunkban már utaltunk, a nárcizmusról való gondolkodás egyik megkerülhetetlen alakja Christopher Lasch, aki 1979-ben megjelent ikonikus jelentőségű művében, Az önimádat társadalmában teljesen új megközelítésbe helyezi a kérdéskört. Ekkor már rendelkezésre álltak az első robosztus pszichológiai elképzelések (részletesen lásd majd a sorozat következő részében), ám Lasch ezektől elfordulva, makroszinten kívánta megvizsgálni az Egyesült Államok 1970-es éveinek társadalmát. Tézise az, hogy az amerikaiak hátat fordítottak az alapító atyák által képviselt protestáns puritanizmusból táplálkozó közösségiességnek, és helyette egy eltúlzott individualizmussal jellemezhető masszává silányították a társadalmat. Lasch kimerítően elemzi, hogy ennek milyen jegyei figyelhetőek meg a mindennapokban. Hivatkozik az irodalom leértékelődésére, mely szerinte panaszos hangvételű és öncélú nyafogássá vált csupán a narratívák, a valódi történetek kiüresedésével. Úgy véli, hogy az „egy-perc-hírnév” fontosabb lett, mint a valódi értékalapú megnyilatkozás: az akkori elnökgyilkossági kísérleteket tekinti a legszélsőségesebb példának a figyelemért szomjazó emberek nárcisztikus megnyilvánulásai közül. A legégetőbb problémának azonban azt tekintette, hogy ebben a szélsőségesen individualista társadalmi berendezkedésben a családok elveszítik funkciójukat és lassanként szétmorzsolódnak, ezzel megszüntetve az emberi közösségünk legalapvetőbb formáját. A mű nem titkolt módon a liberalizmus ideológiáját és társadalmi-gazdasági berendezkedését teszi felelőssé a kialakult helyzetért és megoldásként is – szintén nem túl meglepő módon – a szilárd értékalapú konzervativizmust ajánlja a figyelmünkbe. Természetesen ez az elképzelés lesarkító és a propagandisztikus jellegtől sem mentes, ám mindezek ellenére azóta is élénk viták tárgyát képzi – többek között a hazai közéletben is! – a liberális vs. konzervatív társadalmi struktúrák helye és szerepe, illetve lehetséges hosszú távú hatásaik.

Lasch gondolatmenetének relevanciáját bizonyítja, hogy Az önimádat társadalma bár elsősorban az 1970-es évek Amerikájáról szólt, a teljes nyugati világ is fel tudta fedezni benne önmagát – nem ritkán újra és újra. Tom Wolfe ezt az időszakot az „Én évtizedének” aposztrofálta és meglepő módon a 2000-es évek elején számos szerző beszélt a Lasch által vizionált önös társadalmi folyamatok nyomán kialakuló „Én millenniumáról”.

Az okokkal kapcsolatos magyarázó elvek tágak, számos esetben olyannyira, hogy nem is férnek bele egyetlen tudományág keretei közé. A következő részben a pszichológia által kínált magyarázatok kerülnek bemutatásra, melyek a gerincét képzik annak a folyamatnak, mely során jobban megismerhetővé válik korunk társadalmának „önimádata”.

 

(A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. A szerző a PTE BTK Pszichológia Intézetének Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszékének demonstrátora, így a kutatás is ezen intézmény szakmai támogatásával valósult meg.)

 

Következő rész

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A nihil nárcisztikus gyermekei – II. rész: az önimádat kultúrtörténete”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés