Ahogy azt már többször kiemeltük, a nárcisztikus tendenciák a pszichológia tudományának 1879-es megjelenése előtt már évszázadokkal is jelen voltak, még ha a megnevezésük egészen másképp is hangzott. Bár a szépirodalmi alkotók, a vallási gondolkodók és eszmetörténészek mind hozzájárultak az önimádat megértéséhez, a legnagyobb hatások mégis a pszichológia részéről érkeztek. A következőkben azon lélektani elméletek kerülnek ismertetésre, melyek mai napig a legerőteljesebb és leghatározottabb módon tudnak választ adni a nárcizmus kialakulásának kérdésére, a „miért?”-re és a „hogyan?”-ra is.
Korai megközelítések: nárcizmus és szexuális perverziók
Ellis Havelock és Paul Näcke, német származású pszichiáterek voltak az elsők, akik a 19. század végén már írásban is használták a nárcizmus kifejezést (az ő szóhasználatukkal Narcissus-like, azaz Nárcisszus-szerű). Az elgondolásuk azonban jelentősen távol esett a mai elfogadott elképzelésektől. A klinikai megfigyeléseik azt mutatták, hogy a hosszú távú osztályos ellátásban résztvevő pszichiátriai betegeknek egy jól körülhatárolható hányada mutat megnövekedett szexuális késztetettséget és végez nagy gyakorisággal önkielégítést. Ezt Näcke és Havelock egy olyan szexuális perverzióként értelmezte, mely emlékeztette őket a mitológiai Nárcisszusz saját személye iránt érzett szerelmére. Úgy vélték a betegek azért onanizálnak ennyit, mert mélységesen szerelmesek önmagukba: képtelenek intim fizikai kapcsolatot teremteni más emberekkel, ezért a szerelmüknek és az ehhez kapcsolódó fizikai késztetéseiknek tárgya a saját testük lesz.
Az elképzelés számos ponton bizonyult hibásnak a kortárs tudományos eredmények tükrében. A pszichiátriai betegek egy részének körében valóban jellemző a hiperszexualitás, de ez javarészt független a nárcisztikus vonásaik erősségétől. Valószínűbb, hogy a szociális gátlások oldottsága játszik inkább szerepet – különösen ha értelmileg akadályoztatott vagy beszűkült (esetleg túlzottan kitágult) tudatú betegekről van szó. További probléma az önkielégítés perverzióként való megfogalmazása is. Ez utóbbi inkább a 19. század korszellemét tükrözi, mintsem bármiféle lelki betegség jelenlétét. Ugyanakkor elévülhetetlen érdeme a két szerzőnek, hogy a pszichiátriai közösségek szintjére emelték Nárcisszusz történetét és a hozzá kapcsolódó – ma talán már naivnak nevezhető – kezdeti fizikai-szerelmi magyarázatukat, így ugyanis a 20. század elején elérte a kor – és talán a történelem – legmeghatározóbb pszichés szakemberét, Sigmund Freudot is.
Freud: libidó és nárcizmus
Freud úgy vélte, a nárcizmus a fejlődés természetes részének tekinthető
A pszichoanalízis atyjaként számon tartott Freud elméletének részletes bemutatásához könyvek kötetei is kevesek volnának, így most csak a nárcizmus jelenségének szempontjából legfontosabbnak tartott elemek kerülhetnek ismertetésre. Freud úgy vélte, hogy létezik egy tudattalan hatóerő a pszichében, melynek célja az, hogy kapcsolatba tudjon léptetni minket más emberekkel. Ezt az energiát nevezte libidónak, az élet iránti elkötelezettségünk, az életösztön legfontosabb és nélkülözhetetlen elemének. (A libidóval szemben ugyanakkor meghatározta a thanatoszt, azaz a halálösztönt is, amely arra késztet minket, hogy pusztítsunk, agressziónkat kiélve jussunk minél közelebb a fizikai és pszichés nemléthez). A legkorábbi csecsemőkorban ugyanakkor a gyermek fizikai akadályoztatottsága miatt (nem képes egyedül helyváltoztatásra, tehát nem tudja megközelíteni az anyát, sőt, egy ideig még tekintetét is nehezen tudja felé fordítani) a libidó nem tud személyt, pszichológiai tárgyat találni magának. Freud szerint ekkor a libidó – tehetetlenségében – a csecsemű saját teste és kezdeti pszichéjére irányul, amit elsődleges nárcizmusnak nevez el. Rendkívül fontos megjegyeznünk, hogy ez az első alkalom, amikor az önmagunk felé fordulás nárcisztikus mértékét természetes, sőt, kívánatos folyamatként írják le. A patologikus önimádat létezését ugyanakkor Freud se tagadja: úgy véli az vezet a pszichiátriai nárcizmus kialakulásához, ha valamilyen oknál fogva a személy vagy nem tudja meghaladni az elsődleges nárcizmust, vagy ha mégis, akkor az élete során visszazuhan ebbe pszichés fejlettség szempontjából kezdetleges állapotba (másodlagos nárcizmus). Ennek okait részletekbe menően nem elemzi. Összességében elmondható, hogy Freud legnagyobb hozzájárulása a kérdéskörhöz az volt, hogy az egészséges fejlődés keretében is értelmezte a jelenséget. Érdekes módon, éppen ez az aktusa volt, az, amiért a két legnagyobb hatású önimádat-kutató elfordult tőle a kérdés megítélésében.
Fejlődési rendellenességek: a „hideg” szülő hatása
Heinz Kohut és Otto F. Kernberg Freuddal ellentétben úgy vélték, hogy a libidó soha, még a fejlődés legkorábbi szakaszaiban sem korlátozódhat kizárólag a saját testünkre és a saját pszichénkre (az ún. szelfre), azaz elvetették az elsődleges nárcizmus koncepcióját. Ebben szerepet játszott, hogy a csecsemővizsgálatok ekkorra jóval kiterjedtebbek voltak, mint Freud korában, így rendelkezésre álltak olyan eredmények, melyek bizonyítani tudták, hogy anya és gyermek között az érzelmi kapcsolat már jóval a születés előtt kialakul.
Bár Kohut és Kernberg elméleteiben voltak markáns különbségek, elképzeléseik bázisa mégis azonos. Úgy vélték, hogy az élet korai szakaszában a csecsemőnek meg kell tapasztalnia azt az anyai odafordulást, mely által ideiglenesen (!) mindenhatónak, omnipotensnek érezheti magát. Ez a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy az anya újszülött csecsemőjének szinte minden kis rezdülésére odafigyel: ha a diszkomfort legkisebb jelét is adja az anya rögtön minden erejével azon lesz, hogy csökkentse a rossz érzéseit. Ezáltal a csecsemő úgy érzi, hogy a világában minden az ő boldogságát és jólétét szolgálja, ami elégedettséggel és örömmel tölti el. A hangsúly ennek a jellegzetességnek az ideiglenes megjelenésén van, ám a szerzők úgy érvelnek, hogy ha az anya nem fordul kellően meleg törődéssel, odafigyeléssel és empátiával csecsemőjéhez, az képtelen lesz megtapasztalni a saját fontosságának érzését. Ez az élet későbbi szakaszaiban alacsony önértékeléshez, törékeny önbecsüléshez, túlérzékeny személyiséghez és kiszámíthatatlan viselkedési formák preferálásához is vezethet. Kohut és Kernberg szerint az ilyen érzelmileg „hideg” anyai viselkedés miatt a felnövekvő gyermek később, ha nehéz helyzettel találja szembe magát, akaratlanul is visszazuhan abba az állapotba, amit gyermekkorában se tudott soha teljességében megtapasztalni. Azt mondja magának tudattalanul: ha ti nem tudtok szeretni, majd én szeretem magam. Ám ez ugyanakkor csalóka: mivel önértékelése törékeny, a nárcisztikus személy mindent el fog követni, hogy mások figyelmét, energiáját, és „szeretetét” megszerezze – ezáltal erősítve saját gyenge énjét. Mivel sosem kapta meg azt a törődést csecsemőkorában, amire vágyott, úgy érzi nem elég értékes: szégyent él át tudattalanul, és felnőttkorában mindent megtesz, hogy ezt az érzést csökkenteni tudja, vagy teljesen el tudja kerülni. Kohut és Kernberg, illetve a hozzájuk kapcsolódó szerzők szerint tehát a nárcisztikus személy – bármennyire szemben is áll ez a külső lehengerlő megjelenésükkel – állandó küzdelemben áll élete során a saját belső szégyenével.
Mintakövetés: a társas tanulás szerepe
A korábbi analitikus jellegű megközelítésekkel szemben Theodore Millon igen sajátos – ám jóval integratívabb – megközelítéssel állt elő a nárcizmus magyarázatára. Úgy vélte, hogy a tudattalan motívumok mellett (és részben helyett) a teljes társas háló hatásainak szerepét is figyelembe kell venni. Elméletének alapja az, hogy ha valaki különlegességét sokszor és intenzíven hangsúlyozzák, az elvezethet egy olyan személyiségtípus kialakulásához, melyben az egyén magát különlegesebbnek fogja tartani, mint másokat. Tehát míg Kohut és Kernberg a hideg, kissé elutasító anya szerepét hangsúlyozza, addig Millon ennek éppen az ellentétét emeli ki. Ha a szülő túlzó mértékben felértékeli saját gyermeke pozitív és egyedi tulajdonságait, az éppúgy elvezethet a nárcizmus kialakulásához, mint az érzelmi hidegség. Ami különösen érdekes az elméletben, hogy nem is szükségszerű, hogy társadalmilag elfogadott vagy pozitív jellegzetesség legyen a különlegesség tárgya. Ha a szülő például gyermeke sértődékenységét tekinti értéknek és ezt emeli piedesztálra, a felnövő személy nárcizmusának akár ez is az alapjává válhat. A szerző ezek alapján úgy véli, hogy számos, akár 7-9 típusú nárcizmus is létezik, ám ezek bemutatására hely hiányában jelen dolgozat keretei között nincs lehetőség. Ami különösen fontos Millon megközelítésében, az az, hogy a kortárs viselkedésterápiák nagyban tudtak építeni rá, és a hatástanulmányok alapján a pozitív terápiás kimenetelek aránya is jelentősen megnőtt. (Más kérdés, hogy még így sem tűnik statisztikailag igazoltnak, hogy hatékonyabbak lennének ezek a terápiás irányzatok, mint a klasszikusnak mondható analitikus-dinamikus kezelési formák.)
A sorozat következő és egyben záró részében a PTE BTK Pszichológia Intézetében végzett empirikus kutatások eredményeiről számolunk be, melyek által statisztikai szinten is összehasonlíthatóvá váltak a különböző nárcisztikus tendenciák nemzetközi és hazai összehasonlítások alapján is. Az Egyesült Államok világa, amelyet Lasch az „önimádat társadalmának” nevezett vajon tényleg nárcisztikusabb-e mint Magyarország? Esetleg a rendkívüli módon eltérő szociális és történelmi tapasztalatok ellenére hozzánk is beköszöntött az „én-millenniuma”?
(A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. A szerző a PTE BTK Pszichológia Intézetének Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszékének demonstrátora, így a kutatás is ezen intézmény szakmai támogatásával valósult meg.)
Hozzászólások