Az önimádat pszichológiájának visszatérő – és máig eldöntetlen – kérdése, hogy vajon mennyiben tekinthető egységesnek a nárcizmus. Abban konszenzus született a legtöbb szerző és klinikai szakember között, hogy nem beszélhetünk egy nagy homogén csoportról. Arról azonban már jelentősen eltérnek a vélemények, hogy milyen típusai, és különösen, hogy hány típusa lehet. A következőkben a kutatásokban legelfogadottabb kettős típustanról lesz szó, illetve a PTE BTK Pszichológia Intézetének ezzel kapcsolatos társadalmi szempontból is jelentős hatással bíró eredményeiről.
A nagyzásos és a sérülékeny nárcizmus
Salvador Dali – Narcissus átváltozása (1937) – Valóban önimádóvá válnak a modern társadalmak?
A különböző pszichiátriai és tudományos kutatásokban használt személyiségtesztek eredményei következetesen különös kettőséget mutattak. Bár a gyakorló szakemberek megfigyelései szerint a viselkedésben és az interjúkban újra és újra feltűntek a nárcisztikus jellegzetességek a tesztek eredményei nem voltak konzekvensek. Az eredmények szisztematikus elemzése után a szerzők között kezdett kirajzolódni egy olyan kép, melyben a gyakoribbnak mondható nagyzásos, önfelmagasztaló tendenciák mellett a nárcisztikus személyek egy másik csoportja inkább tűnt a kritikára túlérzékenynek, szorongónak vagy akár kifejezetten ellenségesnek (hosztilisnek). Az előbbinek a nagyzásos (grandiózus) nárcizmus nevet adták, míg utóbbit a sérülékeny (vulnerábilis) jelzővel illették. A megkülönböztetés nem csak technikai jellegű: a pszichiátriai vizsgálatok kimutatták, hogy bár valóban felülreprezentáltak a nagyzásos típus képviselői, mégis a sérülékeny nárcisztikus személyek esetében sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a személyiségzavaruk mellé szorongás vagy akár depresszió társul.
A két típus hatékony mérésére kialakított eszközök közül kiemelkedik a Nárcisztikus Személyiség Leltár (Narcissistic Personality Inventory, NPI), amely a grandiózus nárcizmus mértékét tudja meghatározni, illetve a Maladaptív Rejtett Nárcizmus Skála (Maladpative Covert Narcissism Scale), ami a sérülékeny önimádat szintjét jósolja be. A PTE Pszichológia Intézetének több éves munkája során sikerült a fenti tesztek magyar változatát kialakítania, és megbízható módon alkalmazni a vizsgálatokban. A kutatások összegzése során idén először került sor a tesztek átlagértékeinek meghatározására, amellyel így összevethetővé váltak a más országokban – legnagyobb arányban az Egyesült Államokban – született eredményekkel.
Nemi különbségek
A vizsgálatsorozatban – melyben közel 1500 ember vett részt – fontos kérdésnek bizonyult, hogy férfiak és nők között kimutatható-e különbség a nárcizmus két fenti fajtájának tekintetében. Az elemzések alapján az derült ki, hogy igen, ám csak a nagyzásos típus esetén. Ahogy az a pszichiátriai és mindennapi megfigyelésekkel is egybeesik, a férfiak jelentős fölényt mutatnak a saját magukkal kapcsolatos képük felértékelésének tekintetében, amely így gyakrabban meg is jelenik viselkedésükben. Ez nem jelent újdonságot, már a legkorábbi pszichiátriai és pszichológiai beszámolók is leírták a férfitúlsúlyt (sőt, kimondottan férfi betegségnek tartották), ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a magamutogatásra való hajlamot, a hiúságot figyelembe véve – amely egyik összetevője a nagyzásos nárcizmusnak – már eltűnik a különbség a két nem között. A sérülékeny önimádat esetén nem mutatható ki statisztikai különbség: a kritikára való túlérzékenység úgy tűnik napjainkban függetlenné vált a nemtől és egyaránt érinthet férfiakat és nőket.
Számít-e az iskolázottság?
Gyakori elképzelés a mindennapokban, hogy a társadalmilag magasabb szinten állók inkább hajlamosabbak a nagyképűségre, mások lekicsinylésére, saját fontosságuk túlértékelésére. Nem csupán pénzügyi szempontok szerinti tagolódásra kell ilyenkor gondolni: hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a magasabb státuszú személyek (pl. vezető-beosztott kapcsolat, vagy bármilyen alá-fölérendeltségi viszony, stb.) nárcisztikusabban viselkednek. A felmérések során a résztvevők ritkán nyilatkoznak anyagi helyzetükről, ám ismeretes, hogy a minél magasabb iskolai végzettség meggyőző arányban képes bejósolni a magasabb szociális státuszt. Ementén vizsgáltuk meg a két típusú nárcizmust is. Meglepetésszerű eredmény volt, hogy szinte egyáltalán nincs különbség egyik esetben sem, azaz a minél magasabb iskolai végzettség nem jár együtt az önimádat szintjének megnövekedésével. A vizsgálatban a csúcspont a 12 osztályt végzett személyeknél mutatkozott, ám ennek értelmezéséhez érdemes figyelembe venni az életkori hatásokat is.
Az életkor hatása
Mind két nárcisztikus típus esetében csökkenő tendencia figyelhető meg az életkor előrehaladtával párhuzamosan, ami különösen a sérülékeny, vulnerábilis típus esetén szerencsésnek tekinthető. Ez a komorbiditási mutatók – azaz a betegségek közös megjelenésének valószínűsége – alapján hatással lehet a depressziós és szorongásos kórképek kisebb arányú megjelenésére is. A serdülőkorban bár érezhető egy kis lokális emelkedés, ám ez az életkori jellegzetességekkel jól magyarázható. A kiútat kereső tinédzser számára fontos hogy megismerje magát, testileg és lelkileg egyaránt: ez az út ahhoz, hogy autonóm felnőtté tudjon válni, hogy értékközösséget vállalhasson emberekkel, hogy megfogalmazhassa önmagát. Ebben a folyamatban az önmagunkba való elmélyülés, a magunkkal való túlzott foglalatoskodás természetes jelenségnek tekinthető – amennyiben nem marad fent az élet folyamán tartósan. Ezzel a gondolatmenettel szintén érthetővé válik, hogy iskolai végzettség tekintetében miért a 12 osztályt végzettek adatai a legmagasabbak (egyetemi mintán készült a felmérés!). Szinesíti az eredményeket, hogy a nagyzásos nárcizmus pozitív komponense, a vezetésre való hajlam és az elfogadott, egészséges szintű tekintély kialakításának vágya kis arányban ugyan, de szemben a többi tényezővel, növekvő tendenciát mutat az életkor előrehaladtával.
Az önimádat társadalmai?
A saját eredményeinket a nemzetközi szakirodalomban felülreprezentált Egyesült Államokból származó kutatási beszámolókkal vetettük egybe. A San Diego State University kutatója, Jean M. Twenge és munkatársai 2008-ban megjelent cikkükben 85 darab, 1979 és 2006 között született nagy mintaelemszámú kutatás eredményét összegezve azt találták, hogy ez idő alatt a nagyzásos nárcizmus szintje 12%-al emelkedett a normál populációban. Úgy tűnik a laschi jóslat a nárcisztikus társadalmak kialakulásáról egyre inkább igazolódni látszik, és a tendencia az „Én-milleniuma” után is változatlan. De mi a helyzet Magyarországon? Az adatok vizsgálata során úgy tűnik, hogy míg az Egyesült Államokban az NPI tesztre adott válaszok átlaga 17,5 pont körül mozog, addig ez nálunk csupán 16,5, ami 6%-os különbséget jelent. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a pontszámok időbeni növekedése a magyar mintában is megjelenik – csupán késleltetve. Ami az Egyesült Államok 1970-es éveit jelentette, az „Én-évtizedét”, az nálunk a politikai helyzet és átalakulások nyomán, csak az 1990-es évektől volt elterjedten megfigyelhető. Még szerencsésebb eredmény, hogy a sérülékeny nárcizmus esetén a magyar minta 7%-al alacsonyabb szintet mutat, amely azt jelzi, hogy hazánk társadalma – az Egyesült Államokkal összevetve – kevésbé mutat hajlamot az önimádat pszichiátriai formáinak megjelenítésére.
***
Bár számos kérdés megválaszolatlan a nárcizmus vizsgálatának elméleti és gyakorlati ágain egyaránt, fontos, hogy a kérdés feltárása elkezdődött. Ebben élen jár a pszichológia tudománya (és különösen a PTE BTK Pszichológia Intézete), de látható, hogy a jelenség teljes megértéséhez szükség van a társtudományok együttműködésére. És ami még ennél is fontosabb: igény van a társadalmi párbeszéd kialakítására, ugyanis a tudomány számára fontos az értéksemlegesség: az emberek azonban sosem azok.
(A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. A szerző a PTE BTK Pszichológia Intézetének Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszékének demonstrátora, így a kutatás is ezen intézmény szakmai támogatásával valósult meg. Ezúton kívánunk köszönetet mondani a kutatásban végzett pótolhatatlan segítségéért Dr. Nagy Lászlónak, Horváth Ivettnek, Káplár Mátyásnak és Bandi Bálintnak, illetve mindenkinek, aki motivációt és erőt adott az írásművek elkészítéséhez.)
Hozzászólások