Videcz Ferenc | "Nem középiskolás fokon…" – A nemrégiben elhunyt Gergely tanár úr emlékére

Szépirodalom - próza

“Nem középiskolás fokon…” – A nemrégiben elhunyt Gergely tanár úr emlékére

Először megjelent 2001 őszén, a Hetedhéthatár magazin négy számában, folytatásokban

Manapság nagyon sok szó esik a másságról. Leginkább akkor locsogunk róla – gyakorta a szükségesnél jóval többet -, amikor valami abszurd dologról kívánjuk bebizonyítani, hogy tulajdonképpen minden szempontból teljesen természetes, hétköznapi, pofonegyszerű jelenséggel állunk szemben. Bennünk keresendő a hiba, hogy mindeddig nem fedeztük fel, esetleg agyonhallgattuk vagy éppenséggel helytelenül vélekedtünk róla.

Természetesen van pozitív értelemben vett másság is, de arról senki nem beszél. Miért is, hiszen köztudottan “A jó bornak nem kell cégér”. A jót, kellemeset, szimpatikusat hajlamosak vagyunk úgy tudomásul venni, hogy az “nekünk jár”. E dolgokat senkinek nem kell ránk erőszakolnia, nem szükséges, hogy bárki meggyőzzön, netán helyes értelmezésükről “felvilágosítson” bennünket. Élvezzük előnyeiket, hasznukat, aztán első adandó alkalommal – esetleg kedvezőbb helyzetbe kerülve – megfeledkezünk róluk. Az ilyen médiumok – ha történetesen emberek – átmenetileg legfeljebb csalódottaknak, kisemmizetteknek érzik magukat kedvezményezettjeik hálátlansága miatt, de többnyire elég bölcsek ahhoz, hogy inkább elnézően mosolyogjanak, s gyorsan feledve a méltánytalanságokat, nem változtatnak magatartásukon. A nagy francia államférfi és egyházi személyiség – Richelieu bíboros – így fogalmaz, a csillagokhoz hasonlítva kiválasztottjait: “… a kutyák ugatására ügyet sem vetnek, s tovább szórják rájuk fényüket.” Elevenünkbe vágó, találó szavak!

Minden ember életében akadnak jelentős, kitörölhetetlen sorsfordulók. Számomra ilyen állomást jelentett főiskolai tanulmányaim megkezdése. Új társak, új környezet, új életforma. S utóbbiakhoz tartoztak nyilván azok a személyek is, akik tudásukat átplántálva arra voltak hivatottak, hogy bennünket, a kamaszkor jegyeit még magunkon viselő gyerek-embereket leendő, akkor még beláthatatlan pályánk akadályainak leküzdésére felkészítsenek.

Általános és középiskolás koromból is vannak különféle “tanár-élményeim”, pozitívak és negatívak egyaránt, de ezek zömében érzelmi gyökerűek. Főiskolás éveimre azonban már az értelmi és érzelmi gondolkodás- és cselekvésmód kiegyenlítődése volt jellemző. Bár a felszínes szemlélő számára e két területem meglehetősen szélsőségesen határolódott el egymástól: viselkedésemben, érzelmi megnyilatkozásaimban még mindig esetlen, gyakran szertelen kamasz voltam, gondolkodásmódomban viszont makacs, céltudatos, jellegzetesen “koravén” felnőtt. Így aztán nem ritkán önmagammal is megoldhatatlannak tűnő konfliktusokba keveredtem.

Főiskolai oktatóinkat akkor három kategóriába soroltam, s véleményem e tekintetben azóta sem változott: Az első (alsó) kategóriába azok kerültek, akik munkájukat pusztán megélhetési lehetőségnek tekintették. Bejöttek a terembe, megtartották előadásaikat, de hanghordozásukon, mimikájukon látszott, hogy mindezt akkor is ugyanúgy csinálnák, ha a széksorokban egy árva lélek sem ülne. (Félreértés ne essék, akadtak közöttük nagy tudású emberek is!) Ha tréfás vagy cinikus módon kívánnám rögzíteni a lényeget: légneműeknek minősíttetve, társaságukban élvezhettük a súlytalanság állapotát. E megítélés ösztönös válaszreakciója, hogy képük az azóta eltelt évtizedek alatt elmosódott emlékezetemben, sokuknak már a nevére sem emlékszem.

A második (középső) csoport tagjai valódi egyéniségek voltak: presztízskérdésnek tekintették, hogy alapos tudásuk kivetítve megjelenjék hallgatóik teljesítményében. Amit átadtak értékeikből, azt a megmérettetés során keményen és következetesen számonkérték. Ha valakiben szakterületük iránti fokozott érdeklődést fedeztek fel, készséggel nyújtottak segítséget, útmutatást plusz ismeretek szerzéséhez vagy a meglévők elmélyítéséhez, bár erre lelkiismeretükön kívül senki, semmi nem kötelezte őket.

A harmadik (felső) osztály létszámát tekintve a legszerényebb volt. Legalább félszáz különböző rendű és rangú tanárunk közül ide nagyjából annyit sorolhatok, amennyit egyetlen kezem ujjain képes vagyok megszámlálni. Látszólag semmiben sem különböztek az előző kategóriában lévőktől: energiáikat nem kímélve, lelkiismeretük szavára tették, amit tehettek. Első találkozásaink után azonban tudatosult bennünk, hogy ők a szó nemes értelmében MÁSOK, mint pályatársaik. Míg előbbiek mellett továbbra is olyan félszeg, elbizonytalanodó, megszeppent kisdiákok voltunk, mint a középiskolában, utóbbiak társaságában éreztük, hogy valamennyien emberek vagyunk, nem csupán ők, hanem mi is, s míg előbbiek esetében a bonyolult emberi kapcsolatok seregében elsősorban az alá-, illetve fölérendeltség dominált, utóbbiaknál e társadalmilag megkerülhetetlen helyzetet kellemessé szelídítette a kölcsönös tisztelet. Úgy is fogalmazhatnék, hogy míg másoknál a törvény kőbe vésett betűit, az adószedő megvesztegethetetlenségét éreztük pallérozó erőként, az ő esetükben a “Követelek, mert tisztellek” elve érvényesült. Ez okból tanultunk tőlük a szakmai ismereteken felül emberséget, gerincességet, toleranciát s még sok más egyéb szépet és hasznosat, ami a jóra fogékony egyént értékesebbé teheti, kiemelheti az átlagember-szabásúak egybeolvadó, szürke tömegéből.

Így, utólag is természetesnek tűnik, hogy minden oktatónk első bemutatkozását izgalomteljes várakozással s fölöttébb kritikus szemmel figyeltük. Akadt köztük barátságos és zárkózott, fölényeskedő és gunyoros, tiszteletet, szánalmat vagy éppenséggel ellenszenvet ébresztő, sótlan és sziporkázó humorú, a többségében lányokból álló csoport szemszögéből lehengerlő és ellenállhatatlan vagy gusztustalan, de tudomásul kellett vennünk, hogy e tulajdonságok legfeljebb periférikusan befolyásolhatják további sorsunkat, a mélyreható, döntő tényezők a későbbi, közös munka során kerülnek napvilágra. Következtetésünk általánosságban helyesnek bizonyult, mindössze a felső kategóriába tartozó néhány emberre nem illett sebtében, ösztönösen megfogalmazott túlélési szabályunk.

A pozitív másság egyik megtestesítője számomra akkor Gergely János tanár úr volt, s megítélésem e tekintetben közel négy évtized után sem változott. Véleményemmel kis diákközösségünknek szinte valamennyi tagja egyetértett.

Amikor korához képest kissé mackós járásával belépett a szemináriumi terembe, még a legmegrögzöttebb lafatyolók is elcsendesedtek. Miután minden előírásos vagy hivataloskodó póztól mentesen, barátságosan körbejártatta tekintetét, arcán átsuhanó mosollyal, csendesen, de jól érthetően megszólalt:
– Foglaljanak helyet!

Minden szem rászegeződött. (A választékos kifejezésmód abban az időben még senkiből nem fakasztott mosolyt. Nem úgy, mint napjainkban, amikor a változások melléktermékeivel együtt felszínre lökődött, új típusú “elit” jelentős hányada nem rendelkezik a minimálisan elvárható anyanyelvi kultúrával, s tanulás iránti restségét prezentálva inkább korábbi életelemének egyik járulékát, a primitívséggel vegyes ordenáréságot emeli társadalmi rangra.)

Érdeklődésünk láttán a tanár úr közvetlenül mellénk lépett – később is többnyire csak akkor tartózkodott a katedra közelében, ha a táblát használta –, és régi barátok, vagy legalábbis jó ismerősök hanghordozásával folytatta:

– Gergely Jánosnak hívnak. Ami még nevem alatt az ajtón olvasható, az szükséges rossz, ne törődjenek vele! A véletlen és a tanszékvezetés jóvoltából huzamosabb ideig együtt kell dolgoznunk. Kérem, igyekezzünk kölcsönösen elviselhetővé, hasznossá tenni egymás számára ezt az időszakot. Ennek érdekében próbáljuk meg felfedezni egymásban a jót, és legyünk tapintatosak egymás gyengéi iránt! Ha az elmondottakra alkalmasak vagyunk, észre sem vesszük, hogy milyen gyorsan halad az idő. Egy napon önök kollégaként távoznak, én pedig továbbszolgálóként itt maradok.

Az elhangzottakban első hallásra nem volt semmi különleges vagy rendkívüli, mégis úgy éreztük magunkat, mint gyermekkorunkban, amikor a bennünket kezelő orvos tudtunkra adta: gyógyulásunkhoz nincsen szükség több injekcióra, és ismét mindent ehetünk, amit szeretünk. Ez a benyomásunk a későbbiek során stabilizálódott.

Más előadókkal ellentétben a tanár úr nem csoportként kezelt bennünket. Mindenkit külön-külön megtisztelt figyelmességével. Számon tartotta apró-cseprő dolgainkat, megnyilatkozásainkat, rigolyáinkat. Azonnal észrevette, ha valamelyikünknek gondja, problémája támadt. Sosem volt tapintatlan vagy kíváncsi, alapos emberismerete mégis képessé tette arra, hogy a szó szoros értelmében belénk lásson, kitalálja gondolatainkat. S ahol tudott, segített. Ha egyébbel nem hát aznap „békén hagyta” felkészületlenül megjelent, láthatóan beteg vagy egyéb emberi problémával bajlódó társainkat.

– Majd legközelebb beszámol a mai anyagból is! – szokta mondani. S meg sem fordult a fejünkben, hogy jóhiszeműségével, humánus magatartásával visszaéljünk.

Erkölcsi értékeit nagymértékben megnövelte, hogy nem voltak kedvencei és kitaszítottjai. Igyekezett mindenkiből a képességeinek megfelelő legjobbat kihozni: értékelte a gyengébbek jó szándékú szorgalmát, akarását, dorgálta a jobbak lezserségeit, de utóbbiakra sem neheztelt. E megállapítás a nála elégtelenre kollokvált hallgatókra is érvényes volt. Előfordult, hogy sikertelen vizsgakísérletük után meghívta a lógó orrú delikvenseket valamelyik közeli presszóba egy pohár borra, esetleg egy konyakra, s ott a lehető legbarátibb hangon beszélte meg velük a pótvizsga lehetőségeit. Az érintettek egyrészt rettenetesen büszkék voltak, hogy a tanár úr így megtiszteli őket, másrészt iszonyúan szégyellték magukat trehányságukért, s legközelebb mindent megtettek, hogy elkerüljék a kudarcot.

A kötelezően előírt tananyagon felül sokat tanultunk tőle a mindennapi, gyakorlati nyelvhasználat területén is. Korábban ár említett választékossága mellett kiváló humorérzékkel is rendelkezett. A legverejtékesebb, legélesebb helyzetekben is képes volt egy váratlan fordulattal nevetést varázsolni arcunkra, amely feloldotta a vizsgadrukkot (mert természetesen a kollokvium vagy szigorlat nála is „kétesélyes” volt) vagy trehányságaink miatti rossz lelkiismeretünk keltette szorongásunkat. Sajátos humorának sikeréhez az is hozzájárult, hogy szellemessége nem volt öncélú, magamutogató, hatásvadász, vagy ami mindennél fontosabb: senkit sem sértett, hanem érezhetően természetes alkotórésze volt egyéniségének, s mindig olyankor bukkant fel, amikor leginkább szükség volt rá: a fentebb említett, válságos pillanatokban, vagy a fáradtságtól lankadó figyelem gyorsan ható ellenszereként.

Az ókori latinok bölcs mondása: „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.” Gergely tanár úr – ha csak sürgős kötelezettsége nem indokolta – órái végeztével nem hagyott faképnél bennünket, nem igyekezett minél előbb megszabadulni tőlünk. Szívesen beszélgetett velünk bármiről, meghallgatta problémáinkat, tanácsokat adott, különféle kérdésekben gyakorta érdekelte a véleményünk. Ha jól haladtunk az anyaggal, a foglalkozás egy részében szívesen mondott el vele – esetleg másokkal – megtörtént tanulságos vagy vidám históriákat. Néha olyankor is sort kerített efféle kitérőkre, amikor szemmel láthatóan fáradtak, megviseltek voltunk. Kitűnő pszichológus lévén tisztában volt azzal, amire én csak jóval később, már többéves gyakorlattal rendelkező tanár koromban jöttem rá, s amiért több, mint egy évtizeddel ezelőtt néhány, hivatása magaslatán álló, „kiváló” kollégám vagy egyik-másik nagyokos főnököm legszívesebben megkövezett volna (mondanom sem kell, hogy „vétkem” csak az okot lett volna hivatott szolgálni): vannak bizonyos alkalmak, amikor egy adott tanulócsoporton belül rövidzárlatszerű állapot keletkezik. A gyerekek – mintegy parancsszóra – egyszerre kapcsolnak ki, válnak hasznavehetetlenné. Koncentrálóképességük megszűnik, mindenféle érdemi munkára alkalmatlanokká válnak. Az a kolléga, aki ilyenkor „kemény eszközökkel” próbál úrrá lenni a „szervezett ellenálláson”, elveszett. A nebulók, akik kezdetben maguk sem értik, mi történt velük, tanáruk szokatlan viselkedéséből döbbennek rá annak sebezhetőségére, és az általános nihil közepette olyasmikre ragadtathatják magukat, ami a munkafegyelem hosszabb távú vagy végleges fellazulását, a pedagógus jelentős tekintélyvesztését okozhatja. Ilyen esetekben ne akarjunk tehát oroszlánidomárok lenni, hanem próbáljunk „más csatornára” kapcsolni. Ez pedig – nagyobbak esetében is – többnyire a „mese”, amely a hallgatóságtól csak némi felszínes odafigyelést igényel (e figyelem érdeklődés esetén élénkülni fog, s észrevétlenül visszavezet a tényleges munkához), míg a többi, kimerült vagy átmenetileg rövidzárlatos központot pihenteti.

Természetesen a mi esetünkben, „felnőtt” főiskolások között nem fenyegetett a nyílt ellenszegülés veszélye, a tanár úr csupán azzal volt tisztában, hogy az ilyen körülmények között „megerőszakolt” tananyag időtállóság szempontjából nem ért volna egy hajítófát sem. Ezért terelte lankadó figyelmünket hasznos, hétköznapi dolgok felé. S mire csodálkozva vagy éppenséggel „in medias res” támadt élénk derültségünk közepette végighallgattuk egyik-másik sztoriját, észre sem vettük, hogy már ismét könyékig vájkálunk a fonetika rejtelmeiben. Ez a különbség a gép és az ember között: előbbi végrehajtja, amire beprogramozták, utóbbi – a sikerhez vezető legjobb megoldás kutatása közben – képes alkalmazkodni változó körülményeihez.

Ének szakos csoportunkat különösen szerette, mivel életéhez hozzá tartozott a zene. Nem alkalmanként, kedvtelésből, hanem szigorú pontossággal eljárt a főiskolai vegyeskar próbáira, ahol egyszerű közemberként vett részt az együttes munkájában, szereplésein. Ez a közös tevékenység (amely kemény munka volt) vagy ha úgy tetszik: közös sors, még közelebb hozott bennünket egymáshoz. Szinte minden komoly dologgal kapcsolatban akadt derűs élménye, s a szakmabeliek tudják, hogy az ilyenekhez kapcsolódó „száraz” ismeretanyag sokkal könnyebben és maradandóbban fészkeli be magát szürkeállományunkba.

Egy alkalommal – az uvuláris „R” hang kapcsán – elmondta: egykori francia tanszékvezetőjük, Alexander Eckhardt bemutatkozáskor olyan tökéletesen képezte a szóban forgó mássalhangzót, hogy egyik túlbuzgó, és őt még nem ismerő hallgatója köpőcsészét akart hozni neki, gondolván: a professzor úr krákog.

Gergely tanár úr történeteiből, az ő közvetítésével ismertük meg az 50-es évek híres egyetemi professzorainak neveit, többek között Kardos Lászlóét, Gyergyai Albertét, Győri Jánosét, Kardos Tiborét, Túróczi Kösztler tanszékvezető úrét.

Kardos László professzor abban az időben állt elő javaslatával: a „vendégelőadósdi” helyett hozzanak létre egységes világirodalmi tanszéket, ahová az idegen nyelvi tanszékekről induláskor kerüljön be egy-egy frissen végzett, fiatal tanársegéd. Gergely János akkor Eckhardt professzor demonstrátora volt, nyilván ő jöhetett számításba az egyik leendő állásra. A kiváló, végzős hallgató Győri professzoréknál lakott, az úgynevezett „cselédszobában”. Családtagnak számított, teljes ellátást kapott, használhatta a remek házi könyvtárat, cserébe tanította a két leányt: a későbbi neves színésznőt, Franciskát, és testvérét, Katit.

Egyik este a professzor úr közölte „albérlőjével”:

– Édes fiam, te a világirodalmi tanszékre kerülsz. Eckhardt egyetértett vele, tehát senki meg nem akadályozhatja.

Bár a professzor tisztában volt a világ dolgaival, most mégis túlságosan jóhiszeműnek bizonyult. Akkortájt ugyanis akadt, aki beleszólhatott a látszólag senki másra nem tartozó döntésekbe. A dékáni hivatal vezetője (eredeti foglalkozását illetően cipész) a korabeli káderpolitikát végrehajtva felkutatta a legjobb hallgatók közül a munkás származásúakat. Főhősömnek jelen helyzetben nem vált javára, hogy édesapja a MÁV északi műhelyében mozdonyokat gyártott. Néhány társával – köztük Balázs Mihállyal, Korányi Jánossal – együtt az említett egyetemi hivatal kiajánlotta a sajtónak. Balázs Mihály a Szabad Nép munkatársa lett, Korányi – aki rendkívüli műveltséggel rendelkezett – az MTI-hez került, ott is dolgozott haláláig, munka közben érte a vég. Gergely Jánost a Magyar Néphadsereg című laphoz szánták dokumentátornak.

Győri professzor úr rendszeresen késő éjszakáig dolgozott. Egyik alkalommal éppen lepihent, amikor csengettek. Az óra fél kettőt mutatott. A lakás ajtajában két katona állt, akik a végzős egyetemistát keresték. Mint elmondták, parancsuk van, hogy a fiatalembert azonnal a Magyar Néphadsereg szerkesztőségébe kísérjék, ahol X alezredes várja.

A házigazda kissé megszeppenve ébresztette fel „fogadott fiát”:

– Mit követtél el?

A válasz mai fülnek talán kissé komikusan hangoznék, de az akkori időkben – az 50-es években – nem volt tanácsos ilyesmivel tréfálkozni:

– Két hete már berendeltek oda, de nem vettem komolyan a dolgot. Értem az összefüggést: ha nem mentem, hát most visznek.

A derék öregúr egész éjszaka nem hunyta le szemét. Állandóan az járt a fejében: „Mi történhetett azzal a szerencsétlennel?”

A hivatalos „elbeszélgetés” reggelig tartott. Közölték a fiatalemberrel: ha elfogadja a lapnál felkínált állást, 3000 forint lesz a fizetése. (Az egyetemen 1800 lett volna.) Francia nyelvtudása révén ehhez természetesen nyelvpótlék is jár. Azonnal kap budapesti lakást, gépkocsihasználatot. S mindezek tetejébe ingyenes belépővel is rendelkezni fog Budapest és a főváros-környék valamennyi művelődési intézményébe.

Ha két évig rendesen, az elvárásoknak megfelelően végzi munkáját, beiskolázzák Moszkvába a Külügyi Akadémiára. Onnan pedig akár a legmagasabb szintekig ívelhet életútja.

Az alezredes elvtárs legnagyobb megdöbbenésére beszélgető partnere nemet mondott a roppant csábító ajánlatokra. Válaszát azzal indokolta, hogy özvegy édesanyja van, aki az Alföldön, Cegléden lakik. Előbb-utóbb szeretne a közelébe kerülni. De mindenek előtt tanár szeretne lenni. Erre megvannak az esélyei: két hónap múlva kapja meg a diplomáját.

A katonatiszt kompromisszumot ajánlott: két hét múlva beszéljék meg újra a dolgot. Amikor – a gondolkodási idő leteltével – Gergely János megismételte korábbi válaszát, a sértett elvtárs csak ennyit mondott:

– Maga közönséges hülye! Menjen, ne is lássam többet!

Amikor a dékáni hivatal vezetője értesült a történtekről, először hüledezett, majd rákanyarintotta a végzős hallgató káderlapjára: „Vidékre helyezendő.” A katonák és polgári elvbarátaik látszólag „lőttek” tehát egy szépnek ígérkező karriernek.

Hála Gyergyai Albert professzornak, a tehetséges, fiatal tanár mégsem került az Isten háta mögé. Az úgynevezett „Elhelyező Bizottságba” ugyanis abban az időben egy professzort, egy hallgatót és egy kívülálló, de kompetens személyt delegáltak. A professzor a szóban forgó esetben Gyergyai Albert volt, a hallgató Balázs Mihály (aki elfogadta az állást a Szabad Népnél, majd később a Köznevelés főszerkesztője lett), a harmadik személy pedig egy múzeumigazgató, aki érdemlegesen nem szólt bele a döntésbe, illetve egyetértett a másik két javaslattevővel.

A jelölt választhatott Pécs vagy Miskolc között. A professzor úr ugyanis ismerte kitűnő növendéke „belső ügyeit” is, tudta, hogy jegyben jár egyik évfolyamtársnőjével, Boros Évával. Vele közölte tehát a bizottság döntését:

– Boros kisasszony, ismerem az Önök közötti kapcsolatot. Tudom, szeretnének egy helyre kerülni. Az említett városokban akad két-két magyar szakos állás. Döntsék el, hová mennének szívesebben!

Cegléd mindkét megyeszékhelytől távol esett, így választották végül az ifjú menyasszony szülőfalujához, Zombához jóval közelebb található Pécset.

Az ifjú pár összeboronálódásának külön – szintén nem hétköznapi – története van. A tágas tantermet zsúfolásig megtöltötte a hallgatók serege. Megérkezett az előadó, mindenki elfoglalta helyét, csupán Gergely János nem vette észre a fejleményeket, valami fontos dologról társalgott egyik kollégájával. Valaki odasziszegte nekik:

– Üljetek le, bejött a prof!

Társának éppen akadt helye, de neki – gyors helyzetfelmérést követően – sem sikerült letelepednie. A kínos helyzetet – más megoldás nem lévén – kissé erőszakosan, nem kifejezetten a fair play szabályainak megfelelően rendezte: súlyfölényét hívva segítségül, egy erőteljes csípőmozdulattal beljebb „tessékelte” az éppen mellette lévő pad szélén ülő, filigrán kolléganőjét. Aztán – ha már megtette, amit tett – szemügyre is vette az ifjú hölgyet. A kikerekedő, hatalmas szemek sokkoló hatással voltak a merénylőre. Igaz, az elszenvedett gorombaság miatt a csodálatos szempár semmi jót nem ígért, haragtól szikrázott, ezért a tettes jobbnak látta, ha inkább – legalább is látszólag – az előadásra koncentrál.

Eltelt néhány hónap, és jóformán egyetlen szót sem váltottak egymással. Aztán a fiatalember nem állhatta tovább a semmittevést, döntő tettre szánta el magát. Egyetlen mondatos levélkében – amely csak a helyet és időpontot tartalmazta – találkára hívta választottját. Biztos volt benne, hogy a leány összegyűri és eldobja a papirost. Nem úgy történt. Ellenkezőleg, eljött a randevúra. Érkezésekor kissé bizonytalanul megkérdezte:

– Miért hívtál?

A válasz tömör és egyértelmű volt, de főhősünket ismerve egyáltalán nem meglepő:

– Úgy döntöttem, te leszel a feleségem.

Az elhatározás helyesnek és időtállónak bizonyult. Férj és feleség között sok évtized után is tökéletes maradt a harmónia.

E derűs kitérő után térjünk vissza a munkahelyválasztás időszakára.

A Gergely-házaspárral egy időben több jó képességű, friss diplomás tanár került akkortájt Pécsre, akik később – szinte kivétel nélkül – egyetemi vagy főiskolai tanszékvezetők, professzorok lettek.

Miniszteri rendelettel – amely helyes döntés volt – megszüntették a középfokú tanítóképzőket. Gergely János javasolta az akkori művelődési osztály vezetőjének, Molnár Péternek, hogy a Pécsett is leépülő intézmény helyébe – a városba transzplantálódott szellemi értékekre alapozva – „építsék fel” a Széchenyi Gimnáziumot. Ötlete meghallgatásra talált. Másfél évi Nagy Lajos-beli tevékenykedés után, 1955-ben ő is ott folytatta munkáját, egészen 1959-ig, amikor a jelesebb tanárok átigazoltak a tanárképző főiskolára vagy az egyetemek valamelyikére. Többek között Szederkényi Ervin is ekkor került az irodalom tanszékre és a Jelenkorhoz főszerkesztőnek.

Gergely tanár urat dr. Temessy Mihály professzor – akinek magam is tanítványa és tisztelője voltam, pontosabban a mai napig is az vagyok – vette maga mellé, a nyelvtan tanszékre.

Amikor 1966-ban, az államvizsgák előtti utolsó szemináriumi foglalkozáson találkoztunk, már nem volt hivatalos tennivalónk. Beszélgettünk, tervezgettük a jövőt. Nehéz szívvel váltunk el egymástól, mindannyian szerettünk volna már túllenni a búcsúzás percein. A foglalkozás végén – már nem emlékszem, kinek a fejében támadt a gondolat – egy négyszólamú madrigállal mondtunk istenhozzádot. A tanár úr végighallgatta a kedves dalt, amelyet – próbákon és szereplések alkalmával – ő is velünk énekelt. Láttuk, könnyeivel küszködik. Aztán váratlanul ránk förmedt:

– Most gyorsan menjenek el, nem is akarom látni magukat!

Hosszú ideig valóban nem találkoztunk. Hallottam, hogy a főiskola vezetői rábízták a korábban szétzilált kollégium átszervezését, valóban otthonossá változtatását. Alkalmasabb embert e célra nem találhattak volna, hiszen – akár egyszerre is – mindenre képes volt: szervezett, vezetett, tanított.

Hivatalos pályája utolsó éveiben kötelességtudata a Szekszárdi Illyés Gyula Tanítóképző Főiskola főigazgatói székébe szólította. Innen vonult nyugállományba. A munkát azonban azután sem hagyta abba. Itthon és külföldön – elsősorban Erdélyben – tanfolyamokat, továbbképzéseket vezetett, ahol előadóként maga vállalta a feladatok java részét. Jártában-keltében ápolta, élesztgette – ha kellett, új életre támasztotta – a szép magyar beszéd hagyományait, terjesztette, népszerűsítette nyelvi kultúránkat.

A sors különös fintora, hogy bár több nyelven kifogástalanul beszél, számos külföldi tanulmányúton vett rész (amelyek közül talán a Sorbonne-on töltött időre emlékszik vissza legszívesebben), idehaza is állandóan gyarapította, fejlesztette amúgy is rendkívüli tudását, tudományos fokozatot mégsem szerzett. (Pedig ilyenekben a nálánál sokkalta szerényebb képességű és képzettségű emberek nemritkán bővelkednek.) Számára a munka mindig fontosabb volt, mint az előmenetel vagy a szépen csengő titulusok.

Kapcsolatunk néhány évvel ezelőtt újult meg, amikor elküldtem neki akkor megjelent, harmadik kötetem tiszteletpéldányát. Nagy örömömre baráti hangú, elismerő levélben válaszolt. Előtte keményen szurkoltam: nem talál-e írásaimban nyelvészeti szempontból kivetnivalót, hiszen ő – kifinomult érzékeivel – számos olyan tévedést, hiányosságot felfedez, amely felett mi egyszerűen átsiklunk.

Békés Sándorral éppen közös könyvbemutatóra készültünk Pécsett, a Nevelők Háza patinás, Szent István téri épületében. Barátom fejében támadt az ötlet: mi lenne, ha a rendezvény házigazdájának szerepére egy „rutinból dolgozó” tv-s helyett Gergely Jánost kérnénk fel? Ekkor tudtam meg: ő is ismeri és tiszteli a tanár urat. Örömmel támogattam javaslatát. Elmondhatom, beleegyezésem kevés jó döntésem egyike volt: az egybegyűlt, szép számú közönség – hála az eseményt vezénylő „karmesternek” – remekül érezte magát; természetesen velünk egyetemben. Amikor az érdeklődő olvasók, barátok, ismerősök több órás, vidám terefere után elvonultak, nem volt kedvünk elköszönni egymástól. Egy közeli kisvendéglőben, néhány pohár zamatos pécsi bor mellett folytattuk a társalgást, mint egykor csoporttársaim a sikertelen kollokviumot követően. S érdekes módon, most is a „hogyan tovább” -ról folyt a szó. Természetesen sokkal oldottabb hangulatban, hiszen most nem gyarló emberi botlást, hanem egyértelmű sikert kellett nyugtáznunk a jólesően hűs kortyokkal.

Negyedik könyvem megjelenése után azonnal feladtam egy példányt a tanár úr részére, s megkértem, ha lehetséges, ismételjük meg a két év előtti bemutatót, de most a Bonyhád Városi Könyvtárban, az Európa-nap keretében. Örült felkérésemnek, de nem mert egyértelmű igennel válaszolni. Ekkor tudtam meg, hogy korábbi vasegészsége időnként cserbenhagyja. Az alattomos betegség kiszámíthatatlanul, váratlanul támadja meg, s olyankor néhány napig nem mozdulhat ki lakásából. A baráti feladatot ezért szívesen átengedné Békés Sándornak.

Néhány héttel a sikeres rendezvény után felkerestem, hogy beszámoljak a Bonyhádon történtekről. Tudós gazdáról árulkodó, antik hangulatú otthonában, kedvenc könyvei között fogadott. Négyesben – aranyos feleségével, Éva asszonnyal és nejemmel, Marikával – hosszasan eltársalogtunk. Közben – a ház úrnőjének neheztelő megjegyzései ellenére – időről időre jókat szippantott illatos füstöt eregető pipájából, vagy egyet-egyet kortyolt a szilvóriumos pohárkából. A zsörtölődéseket tréfásan hárította el:

– Jól van, tudom, nem lenne szabad! De kutyabajom sincs, és amilyen öreg csont vagyok, mit számít ez már nekem! Örülök újabb sikerednek! Meg természetesen annak is, hogy Sanyi az utolsó pillanatban átvállalta tőlem a levezető szerepét. Helyesen cselekedett! Mindig is azt vallottam: az ember egymagában nehezen boldogul. Ahhoz, hogy talpon maradjunk, össze kell kapaszkodnunk, mert egymásra vagyunk utalva. Ahol az én vállam véget ér, ott kezdődik egy másik ember. Aki e szabályt nem tartja be, előbb-utóbb csalódni fog.

Örömmel mutatta meg a tv róla készített portréfilmjét. Az ifjú riporter hölgy már nem lehetett a tanítványa, mégis úgy beszélt róla, olyan kérdéseket tett fel, mintha ő is ott ült volna velünk együtt a hatvanas évek elején, az akkori főiskola nyelvi tanszékének dísztelen szemináriumi termében, s hallotta volna a tanár úr – János bátyám – a hely komorságához egyáltalán nem illő, választékos, gyakran remek humorral átszőtt mondatait.

Rövidre tervezett, de az alkony órájába nyúlt beszélgetésünk végén azzal köszöntünk el, hogy nemsokára újból találkozunk. Hogy valójában mikor is lesz az a „nemsokára”, magam sem tudom. Hiszen én is meglehetősen elfoglalt ember vagyok, ő pedig soha nem hagyja abba a munkát, presztízskérdésnek tekinti, hogy figyelemmel kísérje a tudományos élet fontosabb eseményeit, segítsen, tanácsokat adjon, fenntartsa kapcsolatait barátaival, egykori tanítványaival.

Mielőtt még bárki azzal vádolna, hogy papírra vetett gondolataimat az idő megszépítő messzeségének cukormázával öntöttem le, vagy az egykori sláger szellemében „Csak a szépre emlékezem”, hadd világosítsam fel az akadékoskodókat: tisztában vagyok azzal, hogy ember hiba nélkül nem létezik. Kinek több adatott belőle, kinek kevesebb. E szabály alól a tanár úr sem kivétel. Igazi értéke, MÁSSÁGA éppen abban rejlik, hogy hosszú, hivatalos „összezártságunk” alatt, sőt, később sem szembesültünk a benne is minden bizonnyal meglévő negatívumokkal. Volt ereje és képessége – közöttünk járva, tevékenykedve – e jellemvonások visszaszorítására, s nekünk, tanítványainak csak a jót, hasznosat adta önmagából. Ezért válhatott számunkra követendő példává: csupa nagybetűs TANÁRRÁ és EMBERRÉ. De ha már minden áron idézni akarunk, egykori hallgatóinak iránta érzett tiszteletét leginkább Perczel Zita szavai fejezik ki: „Az érzelmek védett műemlékek. Lebonthatatlanok.”

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

5 hozzászólás van ehhez: ““Nem középiskolás fokon…” – A nemrégiben elhunyt Gergely tanár úr emlékére”


  1. 1955-ben az induló Széchenyi Gimnázium diákjaként tanítványa lehettem Gergely Jánosnak. Monhatom, hogy osztályunk rajongással szerette a Tanár urat.
    Minden órája első 10-15 percében kedvenc könyvéből olvasott fel, így nekünk Ő maga volt Cyrano –jelentős méretű orrával is rászolgált becenevére. Ha a becsengetés utáni zajongásban felhangzott a leselkedő hetes hangja “Jön Cyrano!”, az osztály
    elcsendesedett, izgalommal teli várakozással néztük az ajtót, ahol
    végre megjelent a felejthetetlen
    Gergely János. Köszönöm Videcz Feri
    megemlékező írását.

    Hozzászóló: Kocsis Tibor | 2010. november 20., 09:46
  2. Remek, értékes írás; méltó a Tanár úr emlékére. Örülök,hogy olvashattam.

    Hozzászóló: Kisslaki lászó | 2010. november 22., 08:46
  3. Szívemből “szólott” Videcz Ferenc minden sora! 1964-66 között, magyar-történelem szakos hallgatóként én is Gergely tanár úr hallgatója lehettem. Nálunk möszjő Zsán volt a beceneve, tudta is, olykor azzal lépett be: Mejött a hallgatók kedvenc möszjője! Na, lássunk hozzá! Emberhez hajló, ritka érzékenységét, az órák “holtpontjait” átsegítő humorát sosem felejtem el! Ha 34 évig gyakorolt tanári pályámon meg tudtam belőle valósítani valamit, akkor Gergely János nem élt hiába! Friss emlékezettel, őszinte szívvel érzek veszteséget halála miatt!

    Hozzászóló: Regényi Ildikó | 2010. november 22., 17:10
  4. Köszönöm a kedves hozzászólásokat,de betegségem miatt jelenleg sem kézi sem gépi íráskapcsolatra nem vagyok képes.Feleségem segít tartani a kapcsolatot a külvilággal.
    Videcz Feri

    Hozzászóló: Videcz Ferenc | 2010. december 2., 15:06
  5. Ma hallottam, hogy Videcz Ferenc is kedves tanára Gergely János útjára tért.

    Mindkettőjüket tisztelő szeretetemben őrzöm: Tihanyi József

    Hozzászóló: Tihanyi József | 2011. január 24., 22:22

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés