Regényes visszaemlékezés…
4. fejezet
Pécs ismét magyar lett
A történelem nagy forgatókönyvében úgy volt megírva, hogy Pécs város és Killius Gyula főhadnagy sorsa összekapcsolódjon.
1918. november 14-én a szerb csapatok megszállták Pécset, hogy azután majd három évig el se hagyják.
A dél-baranyai demarkációs vonal térképe
Pécs és Gyula bácsi sírig tartó kapcsolata 1921. augusztus 22-én kezdődött, amikor a szerbek háromévi megszállás után elhagyták a várost, és nyomukban a nemzeti hadsereg bevonult Pécsre. A magyar csapatok parancsnoka Bádoky Soós Károly altábornagy (1869-1953), parancsőr tisztje pedig Killius (Korpolay) Gyula főhadnagy volt. Szónoklatok, virágeső és szép lányok fogadták a magyar katonákat. Ebben az eufórikus hangulatban forrt eggyé és elválaszthatatlanná Pécs és Gyula bácsi örök frigye.
Talán már nem minden „Hetedhéthatár” olvasó emlékszik arra az 1991. augusztus 24-én, az ÚJ DUNÁNTÚLI NAPLÓ–ban megjelent „kerekasztal” beszélgetésre, amelyben neves pécsi városkutatók, történészek társaságában Gyula bácsi visszaemlékezett arra a nevezetes, 70 év előtti, pécsi történelmi eseményre, amely 1921. augusztus 22-én zajlott le, véget vetve városunk antant-szerb megszállásának.
Bevonuló magyar hadsereg 1921-ben a Búza téren
„Hetven évvel ezelőtt, 1921. augusztus 22-én örömünnepre ébredt Pécs. Ezen a napon – a trianoni békeszerződés értelmében – bevonultak a városba a magyar csapatok, és ezzel véget ért a vesztes háborút követő, hároméves antant-szerb megszállás. A magyar lobogót 1918. november 14-én vonták be a pécsi városház ormáról. A Cvetics Milos alezredes vezette szerb csapatok délelőtt 11 órakor szállták meg a várost. A történtek a győztes nagyhatalmak döntéseinek következményei voltak – az ezt követő zavaros évek históriáját azonban már a megszállt Dél-Magyarországon összetorlódott sokszínű erők írták.”
„Korpolay Gyula: Az akkori események aktív résztvevői közül hárman vagyunk még életben. Zakariás Nándor, aki az Államrendőrség pécsi kapitányságán szolgált, Gombor József, akkor hadapród őrmester, a katonai küldöttcsoport parancsnoka, a Kiszely miniszteri tanácsos vezette Kormánybizottság munkatársa – és jómagam. Én Soós Károly altábornagynak, a „Déli végek vezérlő tábornokának”, a bevonuló magyar csapatok parancsnokának II. parancsőr tisztje voltam. (Idős korában mosolyogva emlékezett vissza katonai beosztására: az altábornagy bizonyára azért választott engem, mert ugyanolyan aprótermetű ember voltam, mint a főparancsnok.)
Emlékeim élére a felejthetetlen fogadtatás kívánkozik. Hosszú életem során sok mindent megéltem, de ilyen hazafias lelkesedést nem láttam sem azelőtt, sem azután. A pécsiek a Türr-malomnál jöttek elénk, ahol is megálltunk és ebédszünetet tartottunk. Amikor újra indult a menet, már a pécsiek árvalányhajas lovas bandériuma lovagolt előttünk, majd fehérruhás lányok nagy csoportja következett. Útvonalunk mentén mindenütt polgárok, lelkesen, kalap lengetve.”
Majd folytatódik a történelmi időket idéző beszélgetés:
„A Tanácsköztársaság bukása után a kommunista vezetők tömegesen menekültek Ausztria felé. De sokan jöttek erre, délre is. A Kommunista Pártot – én legalábbis úgy tudom – a szerbek nem engedélyezték, a menekülők tehát a Zrínyi utcai szociáldemokrata székház körül gyülekeztek. Az úgynevezett szocialista agitáció középpontjában a fehérterrorral való ijesztgetés állt. És ez a „mumus” viszonylag sokakat valóban meg is ijesztett.”
Szüts Emil történész így idézi fel az eseményeket:
Bevonuló magyar hadsereg a Széchenyi térnél
„A szerb megszállás utolsó felvonása 1921. augusztus 14-én kezdődik, amikor a szocialisták nagygyűlést tartanak a Széchenyi téren. Az esemény előzménye: a magyar Országgyűlés július 26-án ratifikálta a trianoni békeszerződést. Ezzel a szerződés életbe lépett, ami azt is jelentette, hogy a megszállás alatt álló területek visszatérnek Magyarországhoz.
Augusztus 14-én tehát azok az erők kezdeményezték a nagygyűlést, melyek féltek ettől a visszacsatolástól és ezért ellenezték azt. A legenda szerint Dobrovics Péter pécsi születésű szerb festőművész és politikus a városháza erkélyéről ekkor kiáltotta ki az úgynevezett Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot.
Ez minden valószínűség szerint nem így történt. Tény azonban, hogy a nagygyűlés folyamán kimondták a „köztársaság” megalakulását és annak elnökéül Dobrovicsot „nevezték ki”. Elhangzik az is, hogy a bevonuló magyar csapatokkal szemben fegyveres ellenállást kell tanúsítani. Mindez természetesen nem több kétségbeesett kísérletnél. A nagyhatalmi döntések, a nemzetközi megállapodások ekkorra már végleg eldöntötték a jövőt. A szerb csapatok kivonulásáig már csak néhány nap volt hátra…”
Vitéz Bádoky Soós Károly altábornagy a Széchenyi téri misén
„Korpolay Gyula: A bőrüket féltő hangoskodók mindent elkövettek, hogy a fehérterrorra hivatkozva maguk mellé állítsák a lakósságot. A szerbek segítségével zsákmányolt puskákhoz jutottak, és ezeket felhasználva, megpróbáltak katonai ellenállást szervezni. Egyenruhaként elegendő volt az a pár sapka, amit a pécsi villamosvasút alkalmazottaitól elkoboztak… De hát ez nem volt katonai erő, talán még ötvenen sem voltak!
Az ellenállás tervének híre mindenesetre eljutott hozzánk, Kaposvárra, Soós Károly altábornagy vezérkarához. Soós azért úgy döntött, hogy a Szent István-napra tervezett bevonulásunkat elhalasztjuk. Jöjjön előbb egy csendőralakulat, nézzen szét és ha kell biztosítsa a rendet és tartsa fenn. De nem volt ellenállás. A szerbek „menetrend” szerint megkezdték a terület kiürítését…
Maga a bevonulás rendben zajlott le, és felejthetetlen volt. Én főhadnagyi rangban, Soós altábornagy közvetlen közelében voltam. Fél lóhosszal tőle balra, mögötte lovagoltam be a Széchenyi térre. Azóta sem éltem át ilyen napot…
A csapatokat egyébként Maxon vezérőrnagy vezette törzsével. Őket követték a menetben az antant ellenző bizottságságának tisztjei. Csapataink egyébként akkor már „trianoni létszámra” voltak redukálva, aligha lehettünk tehát többen 1500-nál. Egy vegyesdandár volt ez tulajdonképpen, a pécsi 8. gyalogezredre alapozva.
Amerre mentünk, virágeső hullott ránk. Boldogok voltunk és Pécs is boldog volt…” (Békés Sándor: Baranya népe hű maradt hazájához. Új Dunántúli Napló. 1991.augusztus 24. 6 p.)
Már csak egy rövid epilógus kívánkozik ide:
Gyula bácsinak azonban kezdett elege lenni az akkori idők katonatisztjeinek életéből. Nyílt, egyenes jellemével nem fért össze, hogy egy magyar katonatisztnek oly sokszor kellett esküdnie valamelyik éppen aktuálissá vált hatalomra. Jött Károly király, a Tanácshatalom, Horthy stb., és máris hangzott az: „Isten minket úgy segéljen”.
Végül is Killius Gyula főhadnagynak, saját kérelmére – vitéz bádoki Soós Károly altábornagy közbenjárására – engedélyezték, 1925. január 1-i hatállyal a leszerelést.
Az Első Világháborús történet itt véget ér. Korpolay Gyula élete azonban tovább folytatódott. De ez, a pécsi helytörténeti krónika más lapjaira kívánkozik…
Hozzászólások