Szattyán Bendegúz, Alsó- és Felső-Vidorvári (Felső-Vidorvár, Sáros vm. (ma: Szlovákia), 1898. jan. 6. – Castle Rock, Maine, USA, 1959. ápr. 1.): agrártörténész, író, szakíró.
Régi Sáros megyei nemesi család sarja. Apja, Felső-Vidorvári Szattyán Tihamér egyesítette a két uradalmat, az alsó-vidorvári ág kihalása után. Anyja, Lápy Boglárka ügyesen zongorázott. Bár a kis Bendegúz nagyon szerette a vonatokat, szülői nyomásra nem lehetett bakter (ez az élmény később nem befolyásolta életét). A Sárospataki Református Kollégium elvégzése után a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait. Itt végzett 1918-ban.
A trianoni döntés után Magyarországon maradt, és növénynemesítési kísérletekbe kezdett annak céljából, hogy új hibridjei segítségével virágoztassa fel hazánk gazdaságát. Munkája érdektelenségbe és kudarcba fulladt, így inkább a múlt felé fordult, s kitűnő agrártörténész vált belőle. 1926-ban doktorált a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Disszertációja (A városi legelő szarabbá lesz) az alföldi mezővárosok körüli földeknek a külterjes marhatartás miatti, törökkor alatti elszikesedéséről szólt. A mű provokatív címe rögtön ráirányította a szakma figyelmét, s akadémiai szinten vitáztak arról, megengedhető-e szalonképtelen szavak használata egy tudományos munkában. A kérdés azóta sincs napirenden. 1928-ban elvette feleségül Kő-Bükky Hortenziát. Három gyermekük született, Etelka (1929), Ede (1932) és Eugén (1934).
1930-tól magántanár, ’36-tól egyetemi tanár Mosonmagyaróváron. Ugyanebben az évben jelent meg leghíresebb műve, a Só-hajók hídján (angolul: The „Só” must go on). Ebben azt dolgozta fel, milyen nehézségei voltak a máramarosi só hajóval történő szállításának a Tiszán, a középkorban. 1938-ban nagy lelkesedéssel fogadta az I. bécsi döntést, s családjával visszaköltözött ősei birtokára, ahol mintagazdaságot alakított ki. A háború után menekülniük kellett, először Angliába emigráltak, végül az USA-ban telepedtek le. A száműzetésben jelent meg utolsó nagy műve, egy történelmi regény Az utolsó muhi kán (angolul: The last khan of Muhi) címmel. Élete utolsó éveiben sokat betegeskedett, lelkét megroppantotta a honvágy és a jó szilvapálinka hiánya. Kordille-rákban hunyt el Castle Rock-ban, 1959. ápr. 1-én.
Egyéb művei: A téli rozs termesztése a Felvidéken (Bp., 1921.); A gabonatermesztés jövője a Havasokban (Mosonmagyaróvár, 1922.); Mi mindenre jó a moha? (Eperjesi Agrártörténeti Szemle, 1939.).
Irodalom: Vidory Tudor: Nagyapám, Alsó- és Felső-Vidorvári Szattyán Bendegúz (Bp., 1992.); Álmos Aurél: Kisebb magyar mezőgazdászok (Bp., 1978.), Bor Zoltán: Felvidéki agráriusok (Kolozsvár, 1999.) (A Wikipédián még nincs fent.)
Hozzászólások