Regényes visszaemlékezés…
5. fejezet
Egy első világháborús veterán katonatiszt civilben
A zavaros magyar belpolitikai helyzetben ugyancsak kétséges volt a hadsereg egzisztenciális státusza. Vajon ki jut hatalomra, kinek a nevére kell újra felesküdni.
A Tanácsköztársaság bukása idején, 1919 augusztusának elején, az olasz-front egykori főparancsnoka, József főherceg vette át a kormányzást, ám hamarosan le kellett mondania a tisztségről, mert az antant-hatalmak nem nézték jó szemmel a Habsburg-család bármely tagjának politikai szereplését.
József főherceg 1919. augusztus 23-án kénytelen volt lemondani, és megerősíteni a Szegeden tartózkodó Horthy Miklós altengernagyot a magyar Nemzeti Hadsereg főparancsnoki tisztségében. Amikor Horthy, az antant engedélye alapján bevonult a románok által kifosztott fővárosba, József főherceg az új „erős ember” mellé állt, és támogatta kormányzóvá választását (1920. március 1-én).
Killius Gyula főhadnagyot még az a megtiszteltetés érte, hogy katonai futárként, 1921. év nyár elején bizalmas anyagokat kézbesíthetett egykori szeretett főparancsnokának, a Siófokon nyaraló József főhercegnek.
Állítólag, az egyébként kitűnő szellemi képességekkel megáldott főherceg emlékezett a fiatal Killius hadnagyra (sóska eset!) és az ebédlő asztalához ültette a fáradt futárt. A fiatal tisztet ugyancsak zavarba ejtette ez a kedves meghívás, amelyet tetőzte, hogy első fogásként húslevest tálaltak rengeteg hosszúmetélt tésztával. Az ebéd feletti társalgás ugyancsak egyhangú volt. A főherceg az egyes fogások között rövid, mindennapi kérdéseket tett fel, amelyre rövid igennel vagy nemmel illett válaszolni.
De térjünk vissza Pécsre.
A város intelligenciája még sokáig és számtalan alkalommal ünnepelte a várost a szerbektől „visszafoglaló” Magyar Királyi Hadsereg hős honvédjait. Az elegáns Pannónia Szálloda nagytermében egymást érték a tiszteletükre rendezett fényes fogadások és bálok.
1921. augusztus utolsó napjaiban még Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó is felkereste városunkat, hogy szemlét tartson az itt állomásozó katonai alakulatok fölött.
Azután jött a fakó és érdektelen felébredés, a rideg valóság. Infláció, munkanélküliség és a nyomor, amely már a középosztályt is fenyegette.
A lelkesítő nacionalista szólamok dacára a katonaság köreiben is egyre nagyobb lett a kiábrándultság. A Monarchia hadseregében még hitele volt az adott szónak, katonai eskünek, 1922-re már ezek a fogalmak is devalválódtak. Nem csoda, ha becsületes jellemű katonatisztek sorban kérték leszerelésüket. Más kérdés volt, hogy ezek a leszerelt honvédok, tisztek, hogyan tudtak beilleszkedni a súlyos társadalmi és gazdasági bajokkal küzdő polgári civil társadalomba.
A trianoni békeszerződés az ország katonai alakulatainak létszámát, fegyverzetét drasztikusan leredukálta. A hadsereg létszámát 35000, a tisztikarét 1750, az altiszti karét 1313 főben maximálták. A hadsereg kiegészítésére csak a toborzást engedélyezték, a szolgálat idejét 12 évben írták elő. Megtiltották légierő és nehézfegyverek tartását, csupán 185 ágyút engedélyeztek – miközben a kisantant felfegyverkezett. Nem engedélyezték repülőgépek és hadihajók gyártását. A flotta csupán három felderítő naszádból állhatott, az adriai hadiflottát elkobozták az olaszok részére. A szerződésben foglaltak betartását a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság vizsgálta.
A gyakori ellenőrzések is csak plusz, értelmetlen megterhelést jelentettek a Pécsett állomásozó honvéd alakulatoknak. Köztudott volt, hogy a magyar Királyi Honvédség nem tartotta be az előírt irányszámokat.
Gyula bácsi sok év távlatából csak mosolyogva tudott ezekről az eseményekről beszámolni:
„Már előre értesültünk a bizottság Pécsre érkezéséről. Ilyenkor azután éjszakánként riadóztattak bennünket. Aztán megindult a cipekedés a Makár-hegyi eldugott présházakba. Rejtettük a kíváncsi szemek elől a haditechnikát.”
Ebben az időszakban, csak úgy hemzsegett a pécsi belváros, a sok ún. „ROSKA”-tól, vagyis hosszabb nevén rangosztályba sorolt katonai alkalmazottól, akik valójában ideiglenesen civil ruhát öltött katonatisztek voltak.
Amint már az előző részben említettük, Killius Gyula főhadnagynak, saját kérelmére engedélyezték, 1925. január 1-i hatállyal a leszerelést.
A leszerelt főhadnagyra nehéz és lealázó napok vártak. A munkanélküliség rémével küzdő városban nehéz volt megfelelő állást találni.
Felsorolni is nehéz lenne mi mindennel kellett neki foglalkoznia.
„Rövid ideig még katonáskodtam. Háborús izületi bántalmaim alapján 1922-ben betegszabadságra mentem, melynek lejártával végleg, önként megváltam a katonaságtól.
Már betegszabadságom alatt, 1922-ben a volt Pécsi Vegyipari és Olajgyár Rt.-nél helyezkedtem el könyvelő-levelezőként. A vállalat 1923-ban felszámolt és ekkor a pécsi Takarék vett át tisztviselőnek.” (Korpolay Gyula: Önéletrajz. 1958. április 30.)
Gyula bácsi további karrierjére bizonyára jótékonyan hatott az a tény, hogy Höfler János bőrgyárigazgatóval került sógorságba.
Az 1926. május 18-án megtartott kettős esküvő az akkori pécsi társasági élet érdekes eseményének számított. A Pannónia Szálló Nagytermében tartott fényes esküvőn jelen volt Visnya Ernő takarékpénztári vezérigazgató, Róth Sándor bőrgyári főigazgató és számos fontos celebritása a városnak.
A helybeli nagyhatalom, Visnya Ernő vezérigazgató eleinte bizalmatlanul szemlélte a katonaságtól leszerelt, fiatal háborús „veteránt”. Azonban a vezér hamarosan rájött, hogy nincs igaza. Gyula bácsi három nyelven beszélt és levelezett, emellett kitűnően értett a számszaki dolgokhoz is. Kezdetben a Takaréktól több kisebb-nagyobb megbízatást kapott. A „legkényesebb” helyekre küldték ellenőrizni. Az 1930-as években Magyarországon sok volt a korrupciógyanús ügy. Olyan revizor kellett, akit nem lehetett megvesztegetni, és kérlelhetetlen szigorúsággal képviselte a Pécsi Takarékpénztár és a részvényesek érdekeit. Többször járt a lillafüredi Palotaszálló építkezésein, de feladatai közé tartozott az egyes pécsi ipari tevékenységek figyelemmel kísérése is.
Gyula bácsi talán ezekben az években érte el hivatali pályájának csúcspontját. Sőt még a katonaságnál is emlékeztek az első világháborús hősre. Így kellett lennie, mivel 1930. február 28-án „magas elhatározásból” a nyugállományú főhadnagyot, nyugállományú címzetes századossá léptették elő.
Az 1930-as években lehetőség nyílt rá hogy az idegen hangzású nevek helyett a „jobb körökben mozgó” közéleti személyiségek, katonatisztek stb. magyar neveket vegyenek fel. Általában ezek olyan régi magyar települések nevei voltak, melyek a magyar nemzet vérzivataros történelme során elpusztultak.
Gyula bácsi – engedve a kor szokásainak – nevét 1932-ben Killiusról, Korpolayra magyarosíttatta.
Gyula bácsi mindig büszke volt új nevére. Német származása ellenére hazafinak és igaz magyar embernek tartotta magát. Egy családi nyaralásunk során elküldött képeslapon neve végére véletlenül „i”-t írtunk „y” helyett. Évekig felemlegette ezt a részünkről jelentéktelennek tartott kis elírást.
Talán még egy érdekességet említenék. Trianon után az ország igen nehéz gazdasági és pénzügyi krízishelyzetbe került. Az ipar súlyos nyersanyaghiánnyal küszködött. Akadozott a kitűnő minőségű pécsi szén felszínre hozása és feldolgozása. Gyula bácsi meghökkentő ötlettel állt elő. Használják fel a kazánok fűtésére az addig értéktelen mellékterméknek minősített iszapszenet, azaz a schlamm-ot.
Jó munkájának elismerése egyre magasabbra emelte a hivatalnoki ranglétrán. 1934-ben Visnya a Pécsi Takarékpénztár bonyhádi takarék fiókjának élére nevezte ki igazgatónak.
1938-ban – 4 év után – már helyettes igazgatóként került vissza Bonyhádról Pécsre.
„De térjünk csak vissza 1938-ba, amikor még reméltük, hogy békés marad az élet. A takarék fakereskedelmi vállalatának irányításával engem bíztak meg. Így kerültünk Manyival (Gyula bácsi felesége) Boszniába, egy ottani nagy állami fafeldolgozó vállalat vendégeként, beszerzőútra, Bruck Sándor pécsi képviselőjük társaságában. Az eredményes üzletkötés után a vállalat személygépkocsiját adták rendelkezésünkre, hogy egy kis körutat tegyünk s gyönyörködhessünk Bosznia szépségeiben.”
Sajnos a békeévek csak rövid ideig tartottak. Gyula bácsiékra ismét súlyos megpróbáltatások vártak.
Az 1930-as évek végén már vészfellegek jelentek meg Európa egén. Közeledett az újabb vérfürdő, a II. Világháború.
Hozzászólások