Gyenese Andrea | Zorán: a zenélés egy létforma, ami nélkül nem lehet létezni

Kultúra, művészet

Zorán: a zenélés egy létforma, ami nélkül nem lehet létezni

Az idei évben két teltházas koncertet adott Zorán a Kodály Központban. Az év eleji hatalmas sikerre és érdeklődésre való tekintettel, szokásától eltérő módon, szeptemberben másodszor is Pécsett koncertező zeneművésszel az esti előadása előtt beszélgettem.

Sokszor koncertezett már Pécsett, a Kodály központban idén januárban már egyszer teltház előtt lépett fel. Milyen érzésekkel érkezett ma Pécsre?

ZoranAkit ilyen rövid időn belül visszahívnak, az csak a legjobb érzésekkel érkezhet! Természetesen más magyarországi városokba is vissza-visszatérő vendégek vagyunk, de ilyen rövid időn belül azért ez nem szokott előfordulni. Általában egy-másfél évenként játszunk ugyanazon a helyen, de most csak hét és fél hónap telt el, ezért számít ez nálunk rendhagyó esetnek. Mindez annak volt köszönhető, hogy – hála a pécsi közönségnek – olyan gyorsan fogytak el a januári koncert jegyei, hogy úgy gondoltuk, a következő koncerttel ne várjunk 2015-ig. Így vagyunk most itt! Annál is inkább öröm ez a számunkra, mert „a Kodály” fantasztikus játszási hely, remek akusztikával és technikai felszereltséggel, tele nagyon barátságos emberekkel, akik mindent megtesznek azért, hogy a vendégeskedő produkció a tőle telhető legnagyobb sikert érje el. Ezt nevezzük mi, előadók, a hely szellemének, amely simogatva inspirál.

Szokott még izgulni a fellépések előtt, ennyi színpadon töltött év után is?

Azt nem mondom, hogy kezem-lábam reszket, de egy jól eső izgatottság azért van bennem. Magamra nézve is igaznak tartom az ide vonatkozó tapasztalatot, mely szerint akiben nincs meg egy jól eső felfokozottság, az nem is igazán való ezekre a „világot jelentő deszkákra”, mert túl hanyagul veszi ezt a dolgot. Amúgy azt gondolom, hogy minden közönséget újra és újra meg kell nyerni, mert nincsenek előre lefutott meccsek, és ehhez tartva magamat már a pályám elejétől kezdve vallom, hogy „a babérokon ücsörögni életveszélyes”.

Végignézve az életútját bemutató honlapján, az jutott eszembe: hatalmas az életműve. Elképesztő mennyiségű koncert, interjúk, nézőszám rekordok, eladott albumok jellemzik az eltelt sok-sok évét. Miből jutott Önnek több, mint másnak? Energiából, kitartásból, tehetségből? Van Zorán-titok?

Persze, nincs titok, de erre azt szoktam mondani viccesen, hogyha lenne, akkor sem árulnám el… (nevet) Tényleg nincs titok, tizenévesen kezdtem el zenélni a gimnáziumban és valahogy a szerelmemmé is vált. Ez már rég nem munka, ez egy létforma, amibe belenő az ember a szó minden értelmében, és oxigénné válik, ami nélkül nem lehet létezni. De ez nem csak rám igaz, mert akit lát vagy hall ebből a korosztályból, akár világsztárként is a mai napig zenélni, azok ugyanígy vannak ezzel. Már rég nem egzisztenciális okokból dolgoznak, nem a „mindennapi betevőért”, hanem azért, mert szeretnek zenélni, szeretnek a színpadon lenni. Ehhez egész emberként kell belemélyedni a dologba, és akkor nincs elfásultság és nem válik teherré a dolog, hanem egy olyan örömforrás lesz, amit az ember mindig újra és újra óhajt.

Hosszú és mozgalmas pályafutásának többen, nagyon régóta kísérői: a testvére Dusán, Presser Gábor, zenekari zenésztársai. Úgy gondolom, ez sem szokványos, hisz rengeteg zenei formációt láthattunk pár év, hónap után felbomlani. Önöknek hogyan sikerült ennyi időn keresztül megmaradni egymás mellett?

Ez összefügg azzal, amit az előbb kérdezett: abban, hogy ennyi ideje a pályán vagyok, biztosan benne van az is, hogy pont ezekkel az emberekkel dolgozom együtt. Nagy adománya a sorsnak, hogy a testvérem, Dusán írja a dalok szövegeit, talán ezért a vele való hosszan tartó kapcsolatom nem szorul magyarázatra. Az már inkább figyelemre méltó, hogy mi Gáborral, illetve, hogy ők ketten – Dusán sok LGT lemeznek írta a szövegét és ők közösen készítették a Padlást, ami még ma is megy a Vígszínházban – együtt megmaradtunk. Természetesen nálunk is előfordulnak feszültségek és nehezebb pillanatok, de annyira fontosnak érezzük a közös munkát, hogy addig sosem jutunk el, hogy akkor most ennyi volt és kész. Sokszor előfordul stúdiómunka közben, hogy az egyikünk nem pont úgy játszaná, ahogy a másik akarja, de olyan igazán mély, krízises állapot még nem fordult elő egyetlen egyszer sem, és most már egyre kevésbé hiszem, hogy előállhatna (nevetés). Hisz miért is, ha már ennyi időt jól eltöltöttünk együtt? Szerencsés csillagzat alatti találkozás volt a miénk és nyilvánvalóan a hasonló gondolkodás, egyívásúság, a munkán túlmutató barátság is kellett ahhoz, hogy ennyi időn át kitartsunk egymás mellett.

Olvastam egy rendszerváltás táján adott interjúját, és meglepett, hogy már akkoriban hiányolta a humanista értékeket a pártprogramokból. Visszanézve az azóta eltelt 24 évre, nekem úgy tűnik, jogos volt a hiányérzet. A dalaiban megénekelt emberi értékek azok, amik hiányoznak a politikából és talán ma már a mindennapokból is?

Eleinte én még azért bizakodó voltam, ez menet közben változott meg. ’89-ben még mindenki optimista volt, talán túlzottan is, a gyors változásokkal kapcsolatban. Azt hiszem, túl sok illúziót tápláltunk, azt hittük, hogy itt nálunk is hirtelen minden szép és jó lesz. Én – többek között – azért is tartom magamat távol a politikától, mert olyan dalokat énekelek, amelyek, hitem szerint, önmagukért, önmagukban kell, hogy működjenek. Bármilyen politikai áramlathoz való csatlakozás a feje tetejére állítaná ezeket a szövegeket, és olyan jelentéstartalmat adna hozzájuk, ami nincs is bennük. Így azt sem hagytam soha, hogy bármely politikai formáció felhasználja dalainkat a saját céljaira. Az, hogy ezt így gondoltam már a rendszerváltás elején, mára ezerszeresen beigazolódott, hogy helyes volt. Szerintem Dusán szövegeiből jó párat nyugodtan a költészethez lehet sorolni, ezen belül is ahhoz az áramlathoz, amely tudatosan távol tartja magát a napi politika túlzottan is pragmatikus szemléletétől, megfogalmazásaitól. Mindannyian látjuk, érezzük, hogy a politikai- és a gazdasági játszmák tétje egyre nagyobb, ezért egyre inkább érvényesül a „cél szentesíti az eszközt” elve, így aztán egy művész számára ebből kimaradni is egyre jobb érzés. Maradnak a kérdésében is említett egyszerű hétköznapi – néha azért ünnepi is – emberi témák, amelyek költői megfogalmazásához nincs szükség pátoszra.

Végül, – ha megengedi – egy kis nosztalgia, vissza a hatvanas évekbe: úgy tudom akkoriban Londonban, Paul McCartney-val és Ringo Starr-ral is találkozott. Hogyan emlékszik rájuk és azokra az időkre?

Nekem hatalmas élmény volt, pontosan úgy éreztem magam, mint bármelyik rajongó, aki találkozik egy szeretett bandával. Borzasztóan felnéztünk rájuk, innen Kelet-Európából pláne. Álmodni sem mertem volna, hogy egyszer valaha az életben a közelükbe kerülök. Ilyenkor megszűnik az, hogy az ember éppen maga is zenész vagy éppen sztár a saját országában. Az számomra csak mostanában derült ki – pont nemrég olvastam Paul McCartney életrajzát – hogy mi (a Metro és a Beatles) anno szinte egy időben kezdtük el zenélni, és a pályakezdésünk első évei nagyon hasonlóan alakultak. Persze mi ezt akkor nem tudtuk, akkoriban még senkiről sem írtak életrajzokat, így mi csak azt érzékeltük a távolból, hogy valakiből, egyik pillanatról a másikra, világsztár lett, ezért volt ennyire mellbe vágó a velük való találkozás. Bemutatkoztunk egymásnak – aki bemutatott minket, az azt mondta nekik, hogy itt egy kelet-európai kollégájuk, XY – ők meg kedvesen kezet nyújtottak, és nagyon udvariasan azt mondták, hogy ők is örülnek a találkozásnak. Ennyi történt, szép emlék maradt…

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Zorán: a zenélés egy létforma, ami nélkül nem lehet létezni”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés