Én nem tudtam. Apám tudta. Minden felhőre figyelni kell. Lehet zápor, lehet jégeső belőle. Kell egy ház, asszony-öl – menedékül. S kell egy Haza! – szükségül, s két szobával. Az egyik szobában káromkodás, lárma, hajcihő van. A másikban csend parázslik. Évtizedekig.
Mért rejtegetted bölcsességedet? – Mert hallgatni kellett. Pecsét a szájon. Szívvel élj, fiam. Nőj fel az értelemig.
Nemzeti ünnepeken mi nem raktuk ki a nemzeti zászlót. A szekrény-mélyben tartottuk. De a kertünkben vérszínű cseresznye, novemberi köd, tavaszi lomb-zöld. Ez volt a zászlónk.
Nem értettem, Apa. Közkatona voltál, „bakája a mindenségnek”.
Vastag szemüveget hordok. Nem láttam. Nem értettem. Eltitkoltad. Bennünk kerestél vigaszt. Görnyedt a hátad. Cipelted másokét…
Nem voltam vigasz. Anyám halála után nehezen mosogattam el. Nem tudtam varrni se, hogy sérelmeidet befoltozzam. Most kutatom zsebeidet. Érték lettél. Vasi Ferenc Péter tartalékos főhadnagy. Ennyi adatott? Élt 64 évet. ’Kitartom, … a zászlót’. „Uramisten, mennyi csapodár kokárda”. „Zúgj, március, záporos fény ver”. Megidézett forradalom Dinnyés József ajkáról, gitárjáról. Mindketten szerettük. Egyetértettünk a ’Kín-nal „és dac”-cal. Te úgy, én így.
Forgószélbe keveredtél. Most már tudom, így nevezték. Mi történt – végre kimondom a helyet és a dátumot, Jutadombon, 1956-ban? Amikor meg kellett tenni, „amit megkövetelt a haza”?
’89 után ma ismét dohányzom. Szív felőli oldalon tartom a cigarettát. Parázsol.
Segítettél sok-mindenkin. A temetésen odajött egy ismeretlen nő. Azt mondta: „A maga apja egy szent volt”.
Nem vagyunk szentek. Tudjuk magunkról. Így-úgy szeretünk.
Nem volt szép az életünk. Mártírcsalád. Fekete volt és az ördög fűtötte.
Feleséged lett, lányod, fiad.
Emlékszel, amikor nagy adag gyógyszert vettem be, amikor bontották a berlini falat? Miért is? Nem tudom. Te tudtad?
Megmérkőztetek a szovjetekkel. Akkor, ott, november 4-én. Győztünk! – (?)
A rákövetkező ütközetben, egy focimeccsen, kint, Moszkvában – megint. Egy góllal. (Vagy így döntetlen lett?)
Egyszer azt álmodtam, belépteted gimnáziumi testnevelő-tanár osztályfőnökömet az 56-os szövetségbe. Kamaszon lázadtam ellene, ellened. Alig tudunk beszélni. A lényegig kéne bontani a szavakat. Vissza!
Börtönre ítéltek. Azt mondtad, az akkori törvények szerint jogosan. Keserédesapám, segíts, hogy kibogozzam.
Szeretlek úgy is, hogy nem vagy már. A szeretet permanens, teremtő forradalmát élem. Tarts meg utamon, a szenvedés alkimista tégelyében láthassam a jövőmet, hiszen gyertyaláng a szívem.
Kérdd akár tőlem is
s ajándékba kapod
az emberi létben lelt
csodás összhangzatot!
Te írtad? Én?
Ilyen aranyam van.
Hétlevágott kenderkötél leng a szélben.
1958. november 15-dike reggele.
Mecséri-per.
Késői gyászközlemény?
Hozzászólások