Akit tartok, aki tart engem,
magában, magán kívül hordoz
mint egyéb csorba jelentéktelen alakzatokat is,
aztán csendben odalép a polchoz.
Tologat tárgyakat vagy a port törli le,
én ezt így neki háttal megmondani nem tudom,
csak találgatok,
hogy helyet csinál másnak?
és felteszi rá a régről féltett emlékeket, okleveleket, dögcédulákat.
Rajzol egy sima, fehér lapra, új jövőt ígérve magunknak,
igyekszik elhitetni, amit neki még gyerekkorban kiabáltak, hogy
csak felkelni minden reggel, mondogatni jó hosszan magamban és másnak,
hogy jól vagyok, semmi baj,
elmondani százszor,
hogy minden rendben lesz majd.
Minden fiók megtalálja a helyét,
minden zokni a maga agyonhordott párját,
minden elfojtott hang a maga nyitott sávján át
üvölt bele a szakadatlan csöndbe.
Új buszok járnak már errefele, más a vérkeringés,
a város is valahogy olyan kusza utakat von
az összes tegnapunk félreértés.
Ezek az utak régen meséltek, minden városrésznek volt egy keserédes emléke,
minden emléknek egy félig üres padja,
és a buszmegállókban a váróknak üveglapja.
Most ha körbenézek, tombol és dübörög
rémülten rám kiált, hogy
mindenki arcán ül valami
más vagy maga csinálta megmagyarázhatatlan fájdalom,
hogy megtörtek lettünk és nem figyelünk már.
Mióta a híradó bemondta, hogy a közöny népbetegség…
sodródnak a napjaink, eltolódnak a találkozók,
várunk az alkalmakra,
szép ruhákat öltünk, sokat sokat nevetünk,
hogy min azt nem tudjuk, általában magunkon
vagy a békegalambon, ami rákenődött a szélvédőre.
Nincs szélvédett hely, nincs béke,
csak magunkban mélyen láthatjuk,
ha tényleg a beleinkig nézünk,
hogy mik vagyunk a másik szemében
és akár egymás szemében, ha összenézünk.
2014. július-október
Hozzászólások