Komlós Attila | Rémálom a fogadóban

Színház

Rémálom a fogadóban

Vidéki angliai kisváros lelakott fogadója: viharvert tapéta a falakon, feketére kopott parketta, félhomály, szűk lépcsők. Középen, ferdén étkezőasztal, hat székkel. A fogadót idősödő házaspár vezeti. Egyik nap a másik után, mindegyik egyformán eseménytelen, életüket örök változatlanság jellemzi. A fogadónak egyetlen lakója van, nem csupán pillanatnyilag, hanem úgy általában. Talán a fennállása óta nem is lakott itt senki rajta kívül.

Petey és Meg

Petey és Meg

Így indul Harold Pinter 1957-ben írt abszurd drámája, melyet nemrégiben mutatott be a Pécsi Nemzeti Színház. A történet gyakorlatilag tetszőleges időszakban játszódhat, valamikor a huszadik században, vagy akár napjainkban. Már ha egyáltalán beszélhetünk történetről. Ugyanis az idő előrehaladtával az eleinte egyértelmű történések fokozatosan álomszerűvé, megfoghatatlanná válnak, egyre inkább egy csapongó, önmagát író rémálommá fajul minden, és a néző azt érzi, maga is részese ennek az őrületnek, amiből nem képes kilépni. Nem tudni mitől, hiszen semmi konkrét fenyegetés nem hangzik el, mégis folyamatosan rettegünk, és ez alól a végkifejlet sem ad feloldozást.

A darab célja éppen ez: maga Harold Pinter szerint akkor jó az előadás, ha a nézőnek fogalma sincs, mi történik – az író mindvégig tiltakozott a darab bárminemű megfejtése ellen.

Stanley, Meg, Petey

Stanley, Meg, Petey

Mindezek miatt a dráma színrevitele hatalmas profizmust igényel, mivel a cselekmény elenyésző, a helyszín változatlan, az egész előadást a színészeknek kell „életben tartaniuk”. A hat szereplő jellemét, egymáshoz való viszonyát az őket alakító művészeknek maximálisan meg kell ismerni. A szöveget és a szerző utasításait a színészek hosszú heteken át tartó próbafolyamaton értelmezték, vitatták meg a legapróbb részletekbe menően Funk Iván rendezővel és Frank Fruzsina rendezőasszisztenssel és így jutottak el egy hétköznapi kifejezésekkel élve talán leírhatatlan szintig. Az előadás ugyanis maga a téboly, amiről egy idő után úgy érezzük, hogy nem előttünk játszódik, hanem bennünk. A színészek játéka képzeletbeli kapukat nyit meg, melyek nyomán beindul a fantáziánk. Szinte biztosan magunkra ismerünk az egyik szereplőben, és önmagunkat helyezzük bele a történésekbe, melyek emlékeket idéznek szakítanak fel bennünk. Talán tudatos a szerző részéről, talán nem, mindenesetre úgy érzem, a hat szereplő hat különböző alap embertípust képvisel. S ha ebből a hat embertípusból kettő vagy három van összezárva, az még csak apró súrlódásokat eredményez, viszont ha mind a hatan egyazon térbe kerülnek, akkor ott elkerülhetetlenül robbanás fog bekövetkezni.

Lulu

Lulu

A fogadótulajdonos házaspár, Meg (Füsti Molnár Éva) és Petey (Bánky Gábor) békében élnek egymás mellett, ismerve a másik hibáit, néha kínosan ügyelnek arra, hogy meg ne bántsák egymást valamivel. Meg anyai ösztönei, gondoskodási vágya eszelős majomszeretetben nyilvánul meg Stanley (Vidákovics Szláven), a ház egyetlen vendége iránt. Büszke a fiúra, olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amelyek nem is léteznek, múltjáról is egy álomképet alakít ki. Petey gyakorlatilag mindent ráhagy, sőt, jobb a békesség-alapon igyekszik távol tartani magát mindenféle konfliktustól, vagy kétes kimenetelű szituációtól. Stanley az önkéntes számüzetése, világtól való elzártsága miatt egyre jobban eltávolodik a való élettől. Lulu (Érsek-Obádovics Mercédesz) közeledését elutasítja, magába zárkózik, idegesítő tehetetlenségben telnek napjai. Ebbe az unalmas létbe érkezik váratlanul két vendég. Érkezésükön egyedül Meg nem lepődik meg, hiszen szerinte a fogadó „közismert”, „benne van az útikönyvben”… A két fekete öltönyös figura, Goldberg (Ottlik Ádám) és McCann (Tóth András Ernő) csak első ránézésre hasonlítanak egymásra, azonban ez a hasonlóság csupán a másik négy szereplő tükrében áll fenn, mert két teljesen eltérő egyéniségről van szó. Goldberg a főnök, az ő fogalmai szerint a sikeres, a mindent elérő ember, McCann pedig a „csicska”, az alárendelt, a talpnyaló. Itt kezdődik a tulajdonképpeni konfliktus, az egyre jobban rettegő Stanley és a két idegen harca, melynek folyamatos alakulásába, változásába Meg, Petey és Lulu állandóan beavatkozik, hol aktívan, hol passzívan.

Golberg és McCann

Goldberg és McCann

A legfurcsább az egészben az, hogy konkrét fenyegetettség valójában nincs. A fogadóba új lakók költöztek be. Kérdezhetnénk: na és akkor mi van? Egy vendégfogadóban ez a természetes, vendégek jönnek, vendégek mennek. No igen, de nem ebben a fogadóban…! A két férfi Stanley fantáziájában ellenségként jelenik meg, a kezdeti kósza gondolatok eleinte félelemmé, majd fenyegetettséggé válnak, majd az egész egy eszelős tébolyult játékba torkollik, Stanley kitalált születésnapjának megünneplése ürügyén. Az idegenek szimbolikus figurák, valós alakjaik bennünk, a nézőben konkretizálód(hat)nak. Lehetnek az IRA katonái, az elmegyógyintézet ápolói, a karhatalom emberei, de a halál megszemélyesítői is. Ők ketten eljöttek egy emberért, Stanley-ért, és elviszik magukkal valahová. Sosem derül ki, kik ők, honnan jöttek, hova mennek. Mindössze annyit tudunk róluk, hogy az autójukban egy talicska van.

McCann, Srtaley, Goldberg

McCann, Srtaley, Goldberg

A nyomasztó környezet, a besüppedtség, az alagsor-feeling nem csak átvitt értelmű, hanem valós is, hiszen a ház bejárata és a kertkapu is a történéseknek helyt adó szoba padlószintjétől legalább egy méterrel magasabban van, és egy lépcsőn kell lejönni. A szereplők öltözéke is szimbolikus, kitűnően leképezi a személyiségüket. Meg viseltes, otthonka-szerű ruhája a sárga cipőkkel, a rémes makramé-forma bevásárlószatyorral, Petey ing-dzseki kombója, Stanley mellényes, zokni-szandálos, túlfésült alakja, Lulu dús szőke frizurája, egyszerű zöld ruhája, a két idegen szigorú, sötét öltönye egyaránt jellemzi viselői belső tulajdonságait. Mind a díszlet, mind a jelmez telitalálat, Lisztopád Krisztina munkája.

Nem értünk semmit, tehetetlenül ülünk és bámulunk. Magunk elé, vagy magunkba. Harold Pinter pedig odafent jót röhög magában, és elégedetten dől hátra: élvezi, ahogy a Pécsi Nemzeti Színház művészei száz százalékban megcsinálták azt, amit ő elképzelt. Színház-fanatikusoknak kötelező, pszichológiai játékokat bátran bevállalóknak úgyszintén. Jó játék még akkor is, ha utána két-három napig, mint valami lázálom, vissza-visszaköszön bennünk a fogadó és az ott történtek emléke.

Fotók: Körtvélyesi László

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Rémálom a fogadóban”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés