– Aztán mihez akarnak fogni? – kérdezte Leonyid (vagy Grigorij?), amikor harmadik napja már – vodka nélkül – tétlen-szomjan tébláboltunk a vityilló körül.
– Amihez ragadunk – feleltem magabiztosan, s valóban nem volt semmi elképzelésem a jövőt illetően. A távolságok is megriasztottak, bár Moszkvában sokat gyalogoltam, néha még két-három háztömbnyit is, de ott bármikor felszállhattam egy trolira vagy metróra. Itt viszont csak ürgék közlekedtek a föld alatt, utasok nélkül, és trolibusz is olyan ritkán járt, mint a megkukult Kátya szája. Még a házak között is akkora távolságok voltak, mintha azoknak lakói jószomszédi iszonyban lennének egymással. Közlekedni lassan már csak szánnal lehetett, de senki sem szánt meg bennünket, senkinek nem állt szándékában szánt adni az ülepünk alá. Hogy a szán elé fogható lovakat már meg se említsem. Nem hogy trojka, de még ágyindvácska sem állt rendelkezésünkre.
– Rosszabb ez, mint a börtön – szontyolodott el Zár Atyuska –, és még ablak sincs rajta, amin kinézhetne az ember.
– Mit akar itt bámészkodni? – kérdezte tőle Potyajegy. – Nem látott még tajgát?
– Nem, és nem is voltam rá kíváncsi. Ha maguk nem botlanak belénk, már régesrég kincsek között turkálhatnék.
– A cár csontjai alatt.
– Igenis, ha tudni akarja, a cár csontjai alatt.
Potyajegy felsóhajtott.
– Ami azt illeti, mi is Cseljabinszkban lehetnénk – mondta csüggedten.
Ideje tiszta életet önteni a pohárba, gondoltam. Semmi kedvem nem volt nyestek közé beállni restnek, csak azért, mert immár bunda is volt rajtam. Fel kellett rázni társaimat a tespedtségből, nehogy az unalom legyen a haláluk. Csúnya vég, amit nem vennék lelkemre.
Legelőször is azt kellett megtudnom, honnan szerezte Grigorij és Leonyid (vagy Leonyid és Grigorij?) az új ruházatunkat. Nem mintha attól tartottam volna, hogy amit magamra öltöttem, máris kiment a divatból, s megszólnak az Arbaton, ha abban mutatkozom. Hanem Leonyid és Grigorij (vagy Grigorij és Leonyid?) alig két órára távoztak el, amiből arra következtettem, kell valahol lenni a közelben egy magazinnak, ami, ha nem is a moszkvai Gum áruház, de gumit és medvebundát árulnak benne.
Nem szóltam senkinek, egymagam vállalkoztam terepszemlére. Egy órányit sem gyalogolhattam az erdei csapáson, amikor az első meglepetés ért. A csapás egy földútba torkollott, és a sáros úton gépjármű kerekeinek nyomát véltem felfedezni. Mások is megkerülhették a jóistent, nem csak mi vagyunk a háta mögött. Találomra indultam el balkéz felé az út szélén, ahol kiszáradt fűcsomókon lépkedhettem, a talaj nem volt olyan süppedős, mint az esőáztatta földút, vagy a Kreml termeinek vastag szőnyege.
Alig tettem meg párszáz métert, egyszer csak egy katona toppant elém. Nem látszott igazi katonának, hangjelzése is inkább őrinasra, mint őrmesterre vallott, mert nagyon fakó hangon szólt rám.
– Sztoj!
Hát ettől nem sztojtam össze magam, hiába volt géppisztoly a kezében.
– Hova megy?
– Nem tudom. Éppen magától akartam útbaigazítást kérni, ugyanis a térképem helyett a vérképemet csúsztattam reggel a zsebembe, az alapján pedig még egy professzor is eltéved itt a duci vagy lucifenyők között.
– Erre hiába jön. A foglyokat nem lehet látogatni.
– Foglyokat? Azt hittem csak fajdok vannak errefelé. Az nagyon szép madár. Néhányat láttam is, de foglyot egyet sem.
A katona hangja felerősödött, mintha csak előléptették volna a bokrokból.
– Nem is fog! Idegeneknek tilos a bemenet.
– Hol van ez kiírva?
– Sehol. Nem mindenki tud olvasni. Elég, ha én mondom.
– És ha maga nincs itt?
– Akkor mondja más. Valaki mindig mondja.
– Eddig még nem hallottam.
– Akarja, hogy kiabáljak?
– Segítségért? Egyelőre még nem támadtam magára.
– Nem is fog! Ha netán mégis eszébe jutna…
– Tudja, mi jutott eszembe? Maga nagyon hasonlít egy moszkvai kalauzra. Annak is egy lukasztó fityegett az oldalán.
A katona megmarkolta géppisztolyát.
– Ez nem lukasztó! – tiltakozott. Sértve érezte magát, holott igazam volt. Egy géppisztollyal több mindent ki lehet lukasztani, mint a kalauz lukasztójával, amivel egyszerre csak egy jegyet. Mégis azt hitte, ócsárolom a szerszámát.
– Igaza van – békítgettem. – Ez egy autómat a lőfegyverért. Autóm nincs, így aztán nem is cserélünk.
– A foglyokkal sem lehet.
– Mit?
– Cserélni.
– Nem is akarok. Jó nekem szabadon is.
– Akkor forduljon szépen vissza. Többet nem akarom látni magát.
– Meg akar vakulni?
– Na, davaj!
Visszafordultam, s közben azon járt az eszem, hogy milyen igazságtalan a világ. Itt van ez a széles tajga, ahol a farkasok, barnamedvék és hiúzok éppoly szabadon élhetnek, mint fakopáncsok, fülesbaglyok vagy süketfajdok. A foglyoknak meg raboskodni kell. Mi lenne, ha kiszabadítanánk őket? Jobb dolgunk úgy sincs.
(folytatjuk)
Hozzászólások