Állok a remélt?–valóságos? fehérkarácsony ablakában. A verandán didergek, és a szomszéd ház tetőcserepein, a zúgó-zörgő diófaágakon Istent vélem. Hiszen ott lépdel sebes lábaival, nyomot sem hagyva a havon, – szél alakjában járkál. Behúzódom a meleg szobába. Ott is jelen van. A mennyezet magasában pókhálót tapasztalok. Kiszőtte magából törvényalkotó álmát. Előbb még nem figyeltem fel rá, pedig nemrégen takarítottam.
Nem él az Isten. Rápillantok a fenyőre, s ezt következtetem ki. Kint a fehérségben táncolna, énekelne, most ünneppé varázsolva csak díszeit látom. Minden ünnepben a gyászt látom. Nem az történik, aminek kéne. Gyújtok gyorsan egy gyertyát. A láng megszólít, körém gyülekeznek halottaim. Megtehetem e misztikus mozdulatot. Kint talán könnyeznek a jégcsapok. Egyedül várakozom. Türelmesnek érzem magam, érkeznének vendégek: gondolataim! Elevenérzések is talán, a szív telefonhálózatának zöld számán.
Beülök a fotelbe. Csend van. Az üres nyúlólak felett megtorpan egy csillag. Átsüt a falakon. Aztán továbbhalad…
Orgona-szóra gyűlik a nép. Tolong, hogy ne érezze a magány lélek-hidegét. Áldást kapok hirtelen. Valaki szól hozzám. Hallgatom. Egy elhagyott város tízemeletes tömbjében nem bírja tovább az utolsó angyal, nincs kit szárnyaival megsimogasson. Nekem testamentál, tanácsokat oszt, majd kiröpül az erkélyablakon. (Fekete este!)
Az éjjel hány lélek hagyja el a szobameleget, s a szülőszobákban hány sírás talál emberöltőnyi világot?
Kitől kapunk csak! – szeretetet?
Ki ajándékoz ma nekem Karácsonyt? Annak nevét ide fogom írni e tiszta lapra. Megbecsülöm.
Kitől tart és ki felé és kicsoda, – az érintetlen havon? S ha el is indul irányomba valaki, pihegő testem fogja heverve látni ágyamon?
(Csengetnek.)
– Itt vagyok!
Hozzászólások