1.
Április a kegyetlen, kihajtja
Az orgonát a holt földből, beoltja
Az emléket a vágyba, felkavarja
Esővel a tompa gyökeret.
Tél melengetett minket, eltakarva
Felejtő hóval a földet, kitartva
Egy kis életet elszáradt gumókkal.
De aztán ránk tört a Tavasz, a Nyár.
Számban izzottak a lángok, arcomon
Égtek a könnyek, s nem
Tudtam életet lehelni a hűlő
Lávarögbe. Nem.
Augusztusban megnőtt a nyelvünk.
Augusztusban még izzott a parázs,
És a Botok Hercegét megcsípte egy darázs.
A fényességes Augusztusban.
Az elátkozott Augusztusban.
Azután északról, a régi Római úton
Beszökött hozzánk bátyánk, az Ősz.
Nem borostyánt hozott, mint régen, hanem
Rothadást. S úsztak sápadt felhők az égen.
Lassan száradtak ki emlékeim
Szívemből, de a Láng kialudt.
S szórtam a hamut, a hamut.
Kiforrt a bor, a Szűz.
Bennem nem égett tűz.
Szép napok voltak, de mára
Mindez csak emlék.
Máshonnan fújt ekkor már a Szél.
S messze volt még ősatyánk, a Tél.
Máshonnan kapott szikrát az üszök,
De rossz anyagból volt, s ismét égni
Kezdett a szomorú, holt Hold alatt.
S ismét lobogott!
S ismét fennen lobogott!
Bár óvatosabban, s gyanakvóbban,
De százszor olyan ragyogóan.
Ismét üvöltött a kohó.
Ismét dübörgött a csillagmag-csíra.
Azt hiszem mindjárt itt lesz
Az ÖSSZEROPPANÁS.
Átkozott Tavasz!
Átkozott Nyár!
Átkozott Ősz!
ÁTKOZOTT PÜNKÖSD!
2.
De most a Tél jön. Jó kis
Hideg. Remélem, befagynak a folyók is
Az élet mellett. Remélem…
Atyánk, a Tél.
Ősatyánk, a Tél.
Könyörgöm Hozzád.
Szóval szólok Hozzád.
Szavakkal szólok Hozzád,
Mert megadatott nékem
Szavakkal szólnom.
Ölelj kebledre engem!
Leheld belém a csillagok hűs hevét!
Hadd tudjam meg a Halál igaz nevét!
Oh, Tél! Te, ki lelassítod a
Csermely csörgését csakúgy,
Mint a vér tobzódását a féreg-
Erekben.
Oh, Tél! Mindent behavazó, mindent
Megfagyasztó ezerszer áldott
Atyánk!
Legyen hosszú a Te uralmad!
Legyen a Te számod 19!
Legyen örök az éjszakád!
Vegyél Magadhoz, a hó alá!
Vegyél Magadhoz a hideg hó alá!
Befészkelném magam jó mélyre,
Fel sem ébrednék, soha többé.
Testem szépséges kékre válna,
Azúrszínben tündökölne,
S nem mérgezném többet
Meleg leheletemmel teredet.
Örök mosoly lenne sápadt arcomon,
Nem kacagna senki vesztett harcomon,
S nem jönne el az olvadás.
Mert számomra nincs feloldozás.
Hozzászólások