(1760. május 11. Kömlőd – 1820. január 28. Nagybajom)
„Jelentették Őfelségének, hogy Zala és Somogy vármegyékben nyilvánosan énekelnek bizonyos bujtogató énekeket s azok szerzője Horváth Ádám… Ezért felszólítják Uraságodat, hogy titokban indítson nyomozást…”
A fenti utasítást 1814-ben keltezték. Nézzük meg, ki is volt a „bujtogató énekek” szerzője!
Pálóczi Horváth Ádám a Komárom megyei Kömlődön született 1760. május 11-én. Az apa, Horváth György, maga is tudományos ember hírében állott, fiát is ilyen szellemben nevelte.
Ádám „elsőbb idejé”-t Császáron, oskoláit a környes Bicskén és Kocson végezte. Gyereksége „nyavalyába telt, kóró voltam, nem virág” – írja verses önéletrajzában. A „Sok bajok közt nevekedés” azonban, úgy látszik, később átfordult hangulatában, hiszen a vele friss ismeretséget kötő Kazinczy a következő benyomásokat jegyzi le 1789-ben naplójába:
„Víg, pajkos, elmés s igen alkalmas mindenre… Szíve jobbíthatatlan, jóltevő, szelíd, erkölcsei tiszták, fedhetetlenek s társasága igen kedves…” Nemhiába tőle indult az a szállóige: Búsuljon a ló, elég nagy a feje. A magáét mindenesetre sokfajta ismerettel töltötte tele.
Bár legnagyobb sikereit az irodalom terén aratta, behatóan érdeklődött a természettudományok, a vallástörténet, filozófia és a lélektan iránt, de legfőképpen elhivatott nyelvbúvár. Igazi polihisztor alkat volt, aki levelezésbe került a kor megannyi kiváló elméjével; és akinek versekben dicséri barátságát – Berzsenyi, Kazinczy és Csokonay.
Résztvevője a szabadkőműves mozgalomnak, haláláig büszke a beavatáskor nyert Arion nevére.
Az utókor munkásságából hányatott sorsú népdalgyűjteményét, az Ötödfélszáz énekek-et becsüli legtöbbre. Idézzünk gyűjtőélményeiből egyet: „A minap egy paraszt mulatságban voltam s két mezei éneket tanultam a Lyánkáktól”, „ezekbül egy nehánynak örök elvesztését én jobban károllom, mint a hódoltató táborbúl egy hatvan fontos ágyúnak…”
Tevékeny a közéletben is, majd minden országgyűlésen részt vesz, több megyében bírta a táblabírói tisztséget.
Állásfoglalásaiban viszont nem mindenkor következetes.
A franciákkal háborúba keveredett Ausztriát csataindulókkal támogatja. Rövidesen kiábrándul a háborúból.
Napóleon seregei Győrig hatolnak, s a térdre kényszerült osztrák császár roppant adókat vet ki, a pénz rohamosan veszt értékéből, s a magyar országgyűlés összehívása is jó időre elmarad.
Az általános elégedetlenségben füleket növesztenek a besúgók, s többeket szólít kihallgatásra trónja elé Ferenc császár.
Így jelentették be s idéztetett elő költőnk is. Hogy s mint lett – meséljen erről egy hozzá társított anekdota: „Veres paszomántos nadrághoz egy tengerszínű rövid mentét vesz s kalpagformára metszett nyusztos s veresbársonyú süveget”, úgy indult Budára (hiszen ott lakik a magyar király, hát ott kell keresni), de nem találta ott, a marcona német kapus elutasította. Akkor azt gondolta ez a kuruc nemes, hogy talán Visegrádon van a magyar király a nyaralójában. Elment hát Visegrádra. Ott meg csak a baglyok huhogtak.
Erre elment az ismerős Tatára, azt vélvén, hogy ott lesz a magyar király, mert az a másik királyi nyaraló. Onnan meg az Esterházy lakájai tessékelték el.
Jó Pálóczi Horváth Ádám erre nyugodt lélekkel hazament Somogyba, mint aki eleget tett kötelességének. Őt a magyar király elé idézték. Úgy kellett őt erőszakkal Bécsbe vinni, mert nem akarta tudomásul venni, hogy a magyar király Bécsben lakik.
Ferenc császár az akták vizsgálásába mélyedt, majd végre feltekintve, hosszú német beszédben korholást kezdett azért a kuruc verséért,melyről a poéta Kazinczynak így számolt be: „Van egy nem régi Scénám – mellyben egy Magyar le mondván reménységérül, Stajer tánczot készül járni s nógat rá másokat is”.
Mikor a dorgatórium véget ért, Horváth önmaga szobrának modelljeként ott állt, „Igen szálas bajusza elfedi száját”, és hallgat, hallgat, hallgat.
– No, nincs semmi mentsége? – kérdezte Ferenc császár. Ájer majesztét, niksz dájcs (Felséges
úr, nem tudok németül), mire Ferenc császár bosszúsan, kizökkenve szerepe méltóságából:
– Das hatten Sie mir früher a sagen können (Mondhatta volna korábban is).
Másik változatban is őrzi a nemzeti emlékezet e kötelező látogatást. Ebben mókázó merészségről tesz tanúbizonyságot a nagykedvű nótás. Itt, miután az öreg költő nyugodtan végighallgatta a császári dorgálást, ekképpen felelt meg néki:
– Ó, felséges Uram, ártatlan nóták ezek, német tánczhoz valók, méltóztassék csak megnézni. És ezzel danolni kezdte a hibáztatott éneket:
Hát Isten néki! Kapjunk rá, szokjunk rá a Német Tánczra,
Úgy is már régen meg nyertek, rá vertek a szolga Lánczra.
A Muzsikás nem ismeri, nem veri a mi Hurunkat,
S ha Stajert húz, mit pengessünk? jobb vessük el sarkantyunkat.
amelyet persze időközben ügyesen átírt, azaz szövegének németellenes élét elvette. Még hangsúlyt is adott rá: „Sajnálnám, ha ezt az éneket valaki balúl magyarázná… a lantos nem a maga értelmét adja elő, hanem személlyét, melyet a játékba behoz.”
S figurázva, tempósan, panyókára vetett mentével körüllejtette a termet, azzal a stájer tánccal, és így bizonyította be a koronás főnek, hogy ártatlan ének az.
A vidéki Magyarországon az asztaltársaságok persze igenis jól értették a dal jelképeit, hiszen a Muzsikásban a császárt tudták felismerni, aki hódolt a zene szeretetének, sőt hegedülni is szokott. S „ha Stájert húz, mit pengessünk”? A kérdés a magyar nemesség azon félelmét tükrözte, hogy elveszítheti több évszázados kiváltságát, az adómentességet. (Steuer=Adó)
Horváth mindenesetre a tekintélyt átjátszva hagyta oda a kihallgatást, biztos tudva: „az áriáját is szokatlan majmolással magam csináltam, és úgy intéztem, mint amellyben a magyar tanulatlan…
A királyi dorgálás mindazonáltal nem maradt hatástalan. Visszavonult a közélettől, „legtöbbet matematikai számításokkal és felsőbb határérték számolással foglalkozva”.
A környék művelt nemesasszonyaiból alakított maga köré egy irodalmi társaságot, Göcseji Helikon néven. Közülük leginkább fogadott lánya, Kazinczy Klára tűnt ki alkotásaival.
Vagyonát biztosítandó végül ő lett harmadik felesége, öregkorának szívbéli támasza, betegségeinek látó ápolója.
Ő is zárta le szemeit 1820. január 28-án, Nagybajomban.
Hozzászólások