Canaris tengernagy éppen indulni készült, amikor megcsörrent asztalán a telefon. Röpke másodpercig tétovázott, végül úgy döntött, felveszi a kagylót.

– Canaris – mondta, és hallgatni kezdte a vonal másik végéről érkező szóáradatot. Arca megfeszült és egyre sápadtabb lett. Összeszorította száját, majd amikor szóra nyitotta, hangja egészen halk, szinte suttogó volt.

– Hogyan? Ismételje meg!

Csukott szemmel hallgatta végig a jelentést, majd miután helyére akasztotta a telefonkagylót, ott maradt állva és gondolataiba merülve az íróasztal mellett. Sokáig töprengett mielőtt újra a telefonkagyló után nyúlt.

Ezúttal erélyes és határozott hangon szólt a kagylóba.

– Himmlert adja! – majd egy percnyi várakozás után folytatta. – Reichsführer úr, tudtommal maguknál van az az ember, akit Reichenau hozott magával.

Himmler nem engedte, hogy a tengernagy befejezze mondókáját.

– Kedves Canaris – mondta gúnyosan –, a maga Reichenau ezredese egy totális idióta. Gondolom, időközben Ön is értesült arról, hogy Sztálin alig egy órája mondott beszédet az orosz rádióban. És én még arról is kaptam jelentést, hogy látták, amint a stúdióból távozott. Erről mi a véleménye, tengernagy úr?

Himmler rikácsoló nevetést hallatott. Canaris nagyot nyelt.

Reichenau valóban ostoba, gondolta elégedetlenül. Mindamellett úgy érezte, ő maga is hibás, amiért Himmler emberei megelőzték, s az ezredessel együtt a foglyot is elhalászták előle. Akárki az az ember, még mindig használható.

– Reichenau valóban nem volt elég körültekintő, de ezt majd én elintézem vele. Hanem a foglya. Arra kérem Önt, Reichsführer úr, szállíttassa át hozzánk Reichenau kíséretével.

Kárörvendő, krákogásba fulladó nyerítés volt a válasz.

– Elkésett, barátom – hallotta a kagylóból. – A maga ezredese már úton van a frontra, ahol jóváteheti baklövését, és legközelebb megnézi kit hoz ide lóhalálában, a legelemibb utánajárás nélkül.

– Reichenau az én alárendeltem – emelte meg a hangját Canaris. – Nem állt volna jogában…

– Ne oktasson a jogról, Canaris. Persze, ha úgy látja jónak, majd visszarendelheti. Elvégre a maga embere. Ami pedig azt a zsákmányt illeti… Nos, tíz perce eresztettek golyót a fejébe. Semmit nem tudtunk kiszedni belőle, és a megváltozott körülmények között csak szükségtelen és felesleges zűrzavart okozott volna a személye. Remélem, egyetért velem.

Canaris köszönés nélkül lecsapta a kagylót, de még egy percnyi ideje sem maradt végiggondolni a hallottakat, ismét megcsörrent a készülék.

– Tessék! – kiáltotta ingerülten.

Göbbels volt a hívó fél. Számonkérő, arrogáns hangon azonnal a lényegre tért.

– Maga most sem tájékoztatott engem! Még szerencse, hogy időben értesültem, és sikerült elkerülni a megszégyenülést. Ha arra gondolok, hogy a Führer… Méghogy Sztálint elfogták! És a beszéde? Berlinből olvasta be az orosz rádióba? – eddig szinte hadarva beszélt, s most egy lélegzetvételnyi szünet után fenyegető lett a hangja. – Téved, ha azt hiszi, hogy ezt megússza szárazon. Maga, Canaris, nem velem, a saját fejével játszik.

Ez alkalommal Göbbels volt az, aki lecsapta a telefonkagylót.

* * *

Prokujbisev türelmetlenül várta vissza Koronkovot. Mielőbb helyre akarta igazítani a statisztát, erélyesen agyába vésni egyszer s mindenkorra, a legkisebb önkényeskedést sem tűri el. És megérteti vele, a lehető legerélyesebb, leghatározottabb módon, ha kell, fenyegetéssel is, hogy önállóságát korlátozni fogja. Csak és kizárólag azt teheti a jövőben, amit ő, Prokujbisev előzetesen jóváhagy, megengedhetőnek ítél. Mert még egy ilyen baklövés katasztrófális következményekkel járhat.

Fel volt készülve rá, hogy a rádióbeszéd alatt többen is hívni fogják az elhangzott polgártársak és honfitársak miatt. Az elvtársak kétségkívül megütközéssel fogadták ezt a kirívóan idejét múlt és elfogadhatatlan megszólítást. Eltökélt szándékában állt, amennyiben ez a kisiklás a kelleténél nagyobb hullámokat kavar, és az esetleges kérdezősködések túllépik az egyszerű érdeklődés vagy kíváncsiság határát, le fogja tartóztatni Koronkovot.

Noha meglepetésére egyetlen felháborodott telefonhívást sem kapott, nem ámította magát azzal, hogy ami késik, az nem is fog bekövetkezni. Az a tény, hogy eddig senki sem vonta kérdőre az elvtársak megszólítás feltűnő hiányát, nem altatta el Prokujbisev éberségét, legfeljebb megnyugtatta valamelyest.

A vészfelhőket ugyan még nem sodorta el feje fölül a szél, de időt nyert.

Ha sikerül Koronkovot a helyes vágányra terelni! Márpedig miért ne sikerülne, hiszen ez a ripacs se nem tiltakozhat, se nem ellenkezhet, és ezzel neki is tisztában kell lenni. Még ha fejébe szállt is a dicsőség, akkor is tudnia kell, ő csak egy olyan parányi csavar a gépezetben, aminek hiánya meg sem kottyan. Egy ilyen csavart bármikor ki lehet iktatni. És egy akadékoskodó embert a legegyszerűbb tétovázás nélkül likvidálni. Nem volt valami nagy véleménnyel Koronkovról, annyira mégsem tartotta ostobának, hogy ne fogná fel, mit követel saját érdeke. Azt fogja tenni, ami a javát szolgálja, amit józan esze, meg amit ő, Prokujbisev diktál.

Koronkov két NKVD tiszt kíséretében érkezett meg, ami ugyancsak meglepte Prokujbisevet, aki a legkevésbé számított erre. A testőrök szerepét betöltő NKVD-sek engedelmesen megállnak az ajtó előtt, s csak akkor lépnek, léphetnek be a Sztálin előszobájaként ismert irodába, ha hívják őket. Megjelenésük az ajtón belül szokásoktól szembetűnően eltérő jelenség volt. Azon túl, Prokujbisev még véletlenül sem akart fültanúkat. Amit Koronkovnak haladéktalanul értésére kell adni, az nem pusztán bizalmas, de hétpecsétes titok is, amiről az égadta egy világon senki sem szerezhet tudomást. Mi több, még csak sejtelme sem lehet róla.

Kézmozdulattal jelezte a két tisztnek, hagyják el az irodát. Azok Koronkovra néztek jóváhagyásra várva, ő azonban jelét sem adta egyetértésének. Ehelyett, még mielőtt Prokujbisev kinyithatta volna száját, hogy szavakban is kifejezze kívánságát, kedélyes hangon megszólalt.

– Képzelje, Molotov kapott el a stúdióból kijövet, s azt mondta, zseniális ötlet volt a megszólításban honfitársakat használni elvtárs helyett. Ez lelket öntött a társadalom minden rétegébe. Azt hiszem, Molotovnak igaza van. Ebben a mostani tragikus helyzetben mindenkire szüksége van a Szovjetuniónak.

Látva Prokujbisev elhűlt ábrázatát, epés mosoly jelent meg szája szegletében, aztán egy szemforgás alatt elkomolyodott és határozottan folytatta:

– Haladéktalanul kérjen beszámolót a legfrissebb hadihelyzetről. És hangsúlyozza ki, hogy most nem hadosztály vagy hadtest parancsnokoktól, hanem a komisszároktól várok sürgős jelentést. Tudni akarom, mi idézte elő ezt a katasztrófát a fronton. A katonai parancsnokok mellébeszélnek, különféle stratégiákra hivatkozva magyarázzák a bizonyítványukat. Féltik az agyafúrt kobakjukat. Én viszont tiszta képet akarok kapni.

Prokujbisev szoborrá merevedett. Ajkai szétnyílottak, szeme kitágult, s úgy érezte, menten megfullad, ha nem kap levegő után.

– Ne késlekedjen, Prokujbisev elvtárs, a jelen helyzetben minden perc drága.

A titkár gépiesen engedelmeskedve nyúlt a telefonkészülék után.

– Maguk itt maradnak az ajtóm előtt – fordult Koronkov a két NKVD tiszhez, majd elindult a belső dolgozószoba felé. A két tiszt elfoglalta helyét az ajtó két oldalán, és vigyázállásba merevedve bámultak a semmibe.

Prokujbisev nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy őt figyelik, és ez a tudat teljesen megbénította agyát. Csak annyit tudott, teljesen felesleges bárminemű utasítást adni a két cerberusnak, akik bizonyára figyelemre sem méltatják őt, miután Sztálintól kaptak parancsot, amit az életük árán is végrehajtanak.

A döbbenettől még mindig kábultan, azért mégis minden egyes szavára különösképpen ügyelve telefonált. Alighogy helyére illesztette a telefonkagylót, kinyílt a belső dolgozószoba ajtaja.

Koronkov megállt az ajtóban. Kivette pipáját a szájából, egy kissé megemelte fejét, a mennyezet felé eregetve a pipa füstjét. Mozdulata határtalan nyugalomra vallott, mint az olyan emberé, aki otthonának békés nyugalmát élvezi.

– Azonnal szóljon, amint az első jelentést megkapta. Ne várjon addig, míg az összes megérkezik.

Prokujbisev nyakán kidagadtak az erek, még bólintani sem tudott, csak szemhéjának lecsukódása jelezte, hogy felfogta a kérést.

Koronkov már majdnem becsukta a dolgozószoba ajtaját maga mögött, amikor eszébe jutott valami, és visszafordult. Ismét megszívta pipáját, élvezettel, karikákban engdte ki szájából a füstöt.

– És még valami, Prokujbisev elvtárs. Nem tudom, hallott-e valaha is egy Ivan Szergejevics Koronkov nevű emberről, de ha igen, egyszer s mindenkorra felejtse el.

***

Megosztás

Tweet