A Vígszínház előadása a III. Pécsi Családi Színházi Fesztiválon
Ülünk a sötétben egy nagy képernyő előtt és szereplőválogatást látunk. Fiatalember, kezében sorszám. A rövid kérdéseket rövid válaszok követik. Majd végül, egy betanult szöveg elmondása. Esetünkben Toldi, Előhang. Az interjúkészítő unott hangján megköszöni a produkciót: elmehet, majd értesítjük… Snitt. Jön a következő jelölt, Stohl András – a nézőtéren derültség –, sorszám, adatok, minden ahogy az előbb. A képernyő fokozatosan elsötétül.
Körülöttünk a fény felerősödik, megérkezünk a buszmegállóba. Balra kopottas, rozsdás, graffitis fal, középen koszlott menetrend, jobbra üvegfal. Két pad. A fiatalember, akit az imént a képernyőn láthattunk, megérkezik a buszmegállóba. Leteszi a hátizsákját. Fejében a casting motoszkál: a fenébe is, több figyelmet érdemeltem volna a meghallgatáson…! Lép párat, majd belekezd a Toldiba. Mondja, mondja a történetet, egyre fokozódó átéléssel. Úgy, mintha vele történt volna meg minden. Közben a buszmegálló falán szépen sorban megjelennek mozgó képeken az elhangzottak, akár egy álmot látnánk kivetítve.
Az előadás szereplője, Csőre Gábor, egymaga a szinte üres térben, a színészmesterség eszközeivel jeleníti meg Arany János hőskölteményének szinte összes szereplőjét. Kézzel fogható tárgyai apró jelzések mindössze: pár kávéspohár, sörösdoboz, egy esernyő, egy pár bakancs, és a már említett animáció-vetítés. Utóbbi Csáki László munkája.
A tárgyak jelzések, melyek a szöveget absztrakt módon illusztrálva segítenek elképzelni az adott szituációt. Két jelenet különösen emlékezetes számomra ezek közül: a cseh vitéz által megölt testvérpárt gyászoló anya figuráját megjelenítő, földbe szúrt ernyőre akasztott fekete sál, valamint Toldi „páncélroppantó” kézfogása a cseh vitézzel egy sörösdoboz összegyűrése által. A végén még a vesztes vitéz darabokra tört kezéből kibuggyanó vért is látjuk, a gyűrött doboz aljáról csordogáló sör formájában! A sok kreatív megoldás láttán az embernek akaratlanul is beugrik A csemegepultos naplója című egyszemélyes darab, mely szintén hasonló eszközökkel ér el óriási hatást. Az előadás hű segítői, kísérői a megálló mellett helyet foglaló zenészek: Barabás Béla zeneszerző és Galántai Zsolt, akik, ha kell, aláfestő muzsikát produkálnak, de ha úgy adódik, a zene révén Csőre Gábor játszótársaivá változnak, alkalomadtán harsány derültséget kiváltva a nézőkből.
A használt kellékek mellett a jelmezek – Mester Dóra munkája – száz százalékig a mai kort jelenítik meg. Alap esetben átlagos utcai viselet, de például az előadás egyik csúcspontján, a cseh vitézzel való összecsapásnál, az adott szituációhoz illeszkedő címeres sportolói mez kerül Toldira, szintén hangos nevetést kiváltva a közönség soraiban.
A vers számos lehetőséget kínál, amit napjaink történéseire könnyen lehet vonatkoztatni. A legnyilvánvalóbb ezek közül talán a sportolói mez és a háttérben megjelenő stadion látványa, majd a mikrofonba ordító szónok, de a költemény több hasonló magas labdát kínál, amelyeket az alkotók – Kovács Krisztina dramaturg, Paczolay Béla rendező – rendre le is csaptak. Ha van rá lehetőség, Csőre Gábor rappel, a népszerű slam poetry stílusában „tolja”; ha úgy adódik, csehül beszél – a buszmegállóban közben magyar felirat olvasható –, szerepeket cserél egy mozdulattal – a baseballsapka megfordításával. A gegek nem öncélúak, nem várnak el semmilyen reakciót, hanem állandó kellékek, amelyekkel az előadás első percétől az utolsóig folyamatosan fenntartják a figyelmet, egyetlen pillanatra sem hagyják kizökkenni a néző figyelmét.
A produkció kitűnő bizonyíték arra, hogy igenis lehet egy 19. századi verset a mai kor embere számára élvezhetővé tenni; a szöveg változtatása, kiforgatása, más hangsúlyokkal való előadása nélkül aktuálissá és emlékezetessé varázsolni. Aki látta ezt az előadást, garantált, hogy ettől kezdve máshogy fog a Toldira és valószínűleg más, ma már idejétmúltnak tűnő irodalmi műre tekinteni. Igenis lehet, sőt kell a megszokott, pátoszos versmondás helyett új megközelítésben tolmácsolni őket. Nyilván, a gyenge alkotások nem, de a jó, értékes, örökérvényű mondanivalókat hordozó költemények ezt elbírják, sőt egyenesen kikövetelik maguknak.
Fotók: Dömölky Dániel / Vígszínház
Hozzászólások