A kisvárosi pályaudvar falai szinte ontották magukból a meleget az augusztusi napsütésben. A szemafor piros fénye is beleveszni látszott az ablaktáblák és félig felszáradt pocsolyák fényjátékába. Az éjszakai vihar emlékei. Csönd, unalom, bágyadt arcú utasok várták az immár fél órája késő vonatot. Bemondták. A sínekre dőlt fák miatt késik. Majd jön. Ezt mondta a forgalmista is, aki időnként kisétált a tárcsájával a sínek közé. Szétnézett jobbra, meg balra, bólintott aztán visszaült az irodájába a telefon mellé és várt tovább. Az idő neki dolgozik. Huszonnégy óra szolgálat, negyvennyolc szabad. Neki mindegy mikor jön, mennyit késik a vonat, csak baleset ne történjen. Beírja a naplóba, átadja a szolgálatot, és megy haza aludni. Ennyi. Csak balhé ne legyen…
Időnként a le-lecsukódó szempilláival viaskodva keresztrejtvényt fejtene a festett hajú, fitos orrú, még fiatalnak becézett pénztárosnő, de háromszor is el kell olvasnia egy-egy meghatározást, mégis gyakran elvéti a választ. Hiába, no, ez a trópusi hőség… Annak a hosszúlábú, nyurga srácnak is majdnem félárú jegyet adott, holott nincs is diákigazolványa. Pedig itt nagyon észnél kell lenni, mert hamar fönnakad az ember az ellenőrzésen. Legföljebb kétszer figyelmeztetik, aztán mehet kocsitakarítónak, vagy a munkaközvetítőbe pitizni valamiféle testhezálló munkáért.
Ilyenkor, napközben kevés az utas. A dolgozók – már aki munkába megy – a reggeli vonattal mennek, az estivel jönnek. Bérletük van. Csak átrohannak a várótermen, mint vak ló a vásártéren. Néhány kofa, vagy hivatalos néven őstermelő, meg egy-két nyugdíjas, aki még fel tud szállni a vonatra. Orvoshoz mennek, vagy gyereket őrizni a gyerekeikhez. Olcsóbbak, mint a bébiszitter… Mióta a hajléktalanokat kitiltották az állomás területéről, akkora csend van itt, mint egy hullaházban. Már csak a hűtő hiányzik, meg a név a lábujjukról.
Csak az a két nyugdíjas kinézetű férfi – kopaszok és gyűrött arcúak −, meg az a diákforma fiú ücsörgött a váróteremben. Elhúzódva egymástól a három legtávolabbi padon, mintha ősi ellenségek lennének. Az egyik öreg a koszos faliórát bámulta, mintha attól előbb jönne a vonat. A másik úgy tett, mintha a kezében tartott könyvet olvasná, de soha nem lapozott. Vagy nyitott szemmel aludt, ahogy az unalmas és hosszú értekezleteken szokták, vagy egyszerűen csak hozzászokott, hogy mindig tart valamit a kezében. A fiúnak okostelefonja volt, azzal játszott. Nyilván valamiféle nyerő játékon nyomogatta a gombokat és sikeres volt. Arcán végigfutott az elégedett mosoly. A türelmetlenebbek – ilyen is volt vagy három – a peronon sétálgatva lesték, hátha jön már a beígért vonat.
Motorzaj verte föl hirtelen a csöndet. A bejárat felől jött a zaj. Semmi, csupán a menetrend szerinti buszjárat érkezett. Két középkorú asszony, meg a sofőr szállt le róla. A nők jegyet váltottak, a sofőr unottan körülnézett, az órájára pillantott és már indult volna tovább. Elment a pénztár előtt, aztán meggondolta magát és benyitott a forgalmistához.
− Szevasz, Peti! – nyújtotta a kezét. – Mennyit késik a személy?
− Szia, Zolikám! Eddig fél órát, meg amíg a fát elviszik a sínekről. Dolgozik rajta a katasztrófavédelem.
− No jó, hát addig nem várhatok… Majd jön a következő.
A két nő vizsgálódva nézett körül, aztán leültek az üres padra, egyformán távol mindenkitől. A szatyrukból újságot vettek elő, és úgy tettek, mintha olvasnának. Aztán egyszer csak összesúgtak-búgtak és elkezdték egymást legyezgetni a lapokkal.
− Mennyit késik? – kérdezte a barna hajú. Csak úgy akárkitől, aki válaszolna.
− A forgalmista azt mondta, fél órát – válaszolt az órát bűvölő férfi. – … De ezt már harmincöt perce mondta.
− Látod, barátném –legyintett a másik nő fejére játékosan az újsággal a molettebbik −, mondtam én neked, hogy itt sehonnan se lehet elkésni. Még a vasútról sem.
− Svájcban már öt perc késés után is kártérítést fizet a vasúti társaság – kottyant közbe a férfi, aki úgy tett mintha olvasna. – A fiam kint dolgozik. Ő mondta.
− Svájc, az egy másik világ, uram! – sóhajtott föl a barátnő. – Doxa óra, meg a svájci felvonók… No, meg a vasút is. Az egy kultúrállam, uram! Ott még háború se volt évszázadok óta.
Mielőtt még bárki válaszolhatott volna, kicsapódott a bejárati ajtó és egy harmincas éveiben járó, jólöltözött pár lépett be rajta. Hatalmas kerekes bőröndöket húztak maguk után. A férfi majdnem elesett az elé tolakodó öt-hat év körüli gyerekben.
− A francba ezzel a hülye bőrönddel! – csattant föl a nő. – Mondtam, hogy adjuk föl a poggyászt! Bármelyik hordár elintézte volna. A végén még elütöd vele a gyereket… Vigyázz, Zo, mert apád ma nagyon balkezes!
− Balfütyi! Balfütyi!– skandálta nagyhangon a gyerek, és az apjára öltögette a nyelvét.
− Oké, majd elintézem – így a férfi. – Hol van itt a poggyászpénztár?
− Azt nem tudom – húzta a két válla közé a fejét a könyvet tartó férfi −, de az tény, hogy a vonat már negyven perce késik, és aligha fognak a maga csomagjaival szöszmötölni, ha egyszer mégis megérkezik.
− Szöszmöt faszi! Szöszmöt faszi! – kapta a föl a szót a gyerek vihogva és fölmászott a padra az okostelefonos fiú mellé. – Te mivel szarakodsz?
− Láthatod, telefonálok – hangzott a válasz és tovább nyomkodta a gombokat.
− Telefaszi! Telefaszi! – nevetgélt tovább a gyerek és kiütötte a kezéből a telefont. – Akarsz vele focizni?
− Nem akarok – felelte a fiú sértődötten és lehajolt, hogy fölvegye a telefonját, de a gyerek gyorsabb volt és nagyot rúgott bele. Csak úgy csattant a falon.
− Az apád telefonjával szórakozzál! – ugrott talpra a fiú és dühös tekintetét hol a gyerekre, hol az apjára vetette. Még a kezét is fölemelte, mintha ütni akarna.
− Hé, hé, nagyfiú! – ugrott hozzá a férfi. – Ne erősködj, mert letépem a füledet, és fölrúglak, mint beduin a teveszart! Letöröm a kezedet, és a hátsódba dugom evezőlapátnak! Hogy mered te megfenyegetni az én fiamat? Ki vagy te egyáltalán, te hosszúlábú korcs majom?
− Az az én telefonom… – szepegte a fiú arca elé kapva a kezét. – Apámtól kaptam a születésnapomra.
− Leszarom a telefonodat, meg az apádat is! – húzta ki magát a férfi, aztán a fiához fordult. – Zo! Passzold ide azt a focit!
Az egyik asszony – hogy mentse az egyre kínosabbá váló szituációt – felkapta a gyerek elől a telefont, aztán kedveskedve átölelte a gyereket.
− Nagyon szép kislány vagy te, Zoéka, csak a szád ne lenne ilyen csúnya! Nem szabad ilyen randa szavakat használni! Kitől tanultad ezeket?
− Kislány? – fordult hozzá vérben forgó szemekkel a férfi. – Kit nevezel te kislánynak, te vén szatyor?
− Hát nem úgy nevezte, hogy Zo? – hebegte a nő. – A Zo, az a Zoénak a becézése…
− Az öreganyád, az a Zoé! Ez az én fiam, a Zoárd, és tökös gyerek. Megmutassam? Különben meg úgy becézem, ahogy én akarom. Világos? Meg olyan szavakat használ, amilyen tetszik neki. Te meg elmehetsz a jó édesanyádhoz panaszra. Meg vagyok értve?
− Meg, hogyne… meg uram… – hebegte a nő halálra váltan, és segítségkérőn nézett körül, de senki nem mozdult. – Csak arra gondoltam, hogy ez a hosszú, szőke haj, meg… Szóval a megtévesztő…
− Miért, a Rákóczinak lehetett hosszú a haja, az én fiamnak nem? Talán te fogod meghatározni?
− Hagyd őket a francba, Korni, mert a végén még tényleg lekéssük a vonatot! – húzta el a száját lenézően a gyerek anyja és elindult a vágányok felé. – Ezekkel az őskövületekkel akarsz te vitatkozni?
− Akar a fene, de hát látod, hogy úton-útfélen belekötnek az emberbe.
− Már megbocsásson, fiatalember – állt föl az órát figyelő férfi –, de ha én így viselkedtem volna hatéves koromban, az apám szíjat hasított volna a hátamból, és borzasztóan szégyellte volna magát a többi ember előtt.
− A szégyenkezést te is elkezdheted. Vén bugris! Mi jogon szólsz bele a gyereknevelésbe? Mihez értesz, te vén majom?
− Hagyd, Korni! – fogta meg a karját a nő. – Ezek úgyse értik, hogy a gyereknek szabadságra van szüksége, és kész! Hagyni kell, hogy kiharcolja a helyét, megtalálja önmagát…
− Hol harcolja ki, és kik ellenében? – állt föl most már a másik férfi is. – Ő lesz a falkavezér a farkasok között? A hely, meg a szabadság nagyon fontos dolog az ember életében, de ne feledje asszonyom, hogy az én szabadságom az ön szabadságáig tart, és ez fordítva is igaz.
− No, nézd, hogy kinyílt a csipája a vénembernek! – fordult felé az asszony. – Pedig tudhatná, hogy tőlünk függ az ő nyugdíja is.
− Jobb, ha ti nem dumáltok, és nem aggatjátok a lábatokat! – lépett hozzá közelebb a férfi. − Fölöttetek már rég eljárt az idő. Vén nyuggerek, fél lábbal a sírban, vagy tán egészen ott. Ma már más szelek fújnak. A fiamé a jövő, ti meg semmik se vagytok! Tudod, vannak fontos emberek, akik diktálnak, és vannak mások, akik végrehajtják az utasításaikat. Az utóbbiak bárhol és bármikor lecserélhetők, feláldozhatók. Te például a lecserélhetők közül való vagy. Az én fiam diktálni fog.
Közben a fejük fölött megszólalt a hangos bemondó.
− Felhívjuk a kedves utasaink figyelmét, hogy a második vágányra Kelebia felől személyvonat érkezik, és hamarosan indul tovább Budapest felé. A vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll. A fel- és leszállásnál kérjük, segítsék utastársaikat!
Az utasok kitódultak a peronra. Elöl a fiatal pár a gyerekkel. Zo a csattogó kerekeket túlüvöltve üdvözölte a beálló szerelvényt. A többiek megvárták, míg ezek elfoglalják a helyüket egy üres fülkében, aztán beszálltak egy másik kocsiba.
A forgalmista észrevette a vonatra szálló utasok között azt az idős, kopasz férfit, aki a váróteremben könyvet olvasva várta a vonatot. Miközben a mozdonyvezetőnek felmutatta az indító zöld tárcsát, odakiáltott neki:
− Tiszteletem, professzor úr! A Bécihez tetszik utazni? Adja át neki is üdvözletemet!
− Úgy lesz – intett vissza az öreg, és eltűnt a kocsi ajtaja mögött.
Hozzászólások