Péterfy Bori, mikor megláttam, tinilányos külsejét nem meghazudtoló módon pécsi fellépése után fiatal rajongóival nevetgélt a backstage-ben. Beszélgetésünkből azonban kiderül, hogy olyan nő, aki – néhol fájdalmas – élettapasztalatokkal rendelkezik, de nem fél ezekről beszélni és önmagával szembenézve kimondani a saját igazságát.

Ha benne vagy – in medias res – rögtön a közepébe vágnék: a Kodály Központban, a februári koncerteden elmondtad a Csobogás című dalotokról, hogy azért írta Lovasi András, mert korábban egy bántalmazó férfival éltél. Te ezt bátran felvállalod, de szerinted Magyarországon könnyű erről a témáról nyíltan beszélni? Én sokszor azt tapasztaltam, hogy nem, mert működik a szőnyeg alá söprés a társadalmunkban. 

Szerintem most már igen. Nekem ugyan ez a történet már a nagyon távoli múlt – 9 éve történt – de annak idején, mikor megjelent a lemez, és elmondtam, hogy mi történt, mindenféle fórumokra meghívtak, így afféle szakértőjévé váltam a témának (nevet).

Azért nagyon fontos erről beszélni, mert megdöbbentőek a számok. Bárhol, bármikor, bármilyen nővel beszélgetünk, előbb-utóbb kiderül, hogy minimum egy olyan kapcsolat volt az életében, amiben szarrá verte őt egy férfi. Pedig maga a fizikai erőszak csak egy folyamat vége, ami lelki terrorral kezdődik, és ami az igazán borzasztó, hogy manapság is nők százezrei élnek ebben. A négy fal között ezek a játszmák ma is zajlanak, szerte a világban…

Miért Csobogás?

Azért, mert szerintem én azért maradtam életben, mert az a férfi, aki felmászott a házfalon és bemászott az ablakomon, és a férjemet – aki akkor még nem volt a férjem – szarrá verte, majd mivel nyilván nem volt józan, elment wc-re és jó sokáig pisált. Ez mentette meg az életemet, ugyanis közben kiért a rendőrség…

A történtek után neked hogy sikerült ezt feldolgozni? Érintettként magam is jól tudom, hogy ez nem könnyű…

Az embernek szerintem ilyenkor magával is szembe kell néznie, hiszen nyilván nem véletlenül történnek velünk a dolgok. Egy ilyen kapcsolatban elég hamar jönnek olyan jelek, amik jelzik, hogy ezt akkor nagyon sürgősen be kellene fejeznem. És ha ilyenkor az ember mégsem fejezi be, és elkezdi azt a csatát, amiből nyilvánvalóan csak vesztesként lehet kijönni, akkor történik a baj. És ha utána még gyereket is szül, akkor nyilvánvaló, hogy nemcsak önmagát, hanem a gyereket is veszélyezteti. Ezért és ilyenkor nagyon fontos szerepe lenne a nők önérzetének, hogy azt tudjuk mondani ezekre a dolgokra, hogy ez elfogadhatatlan, nem tűrjük.

A zene, a színház, vagyis a művészet segített „gyógyulni”?

Igen, mondhatjuk azt is, hogy az én szakmám ilyen szempontból szerencsés, és azt is, hogy „jól is jött a sztori” (nevet), hiszen dal született belőle és hozott sok szereplést és megszólalást. Akkoriban játszottam a Mundruczó Kornél által rendezett Jég című darabban és nyilván azt a szerepet sem tudtam volna olyan jól eljátszani, ha nem történt volna meg velem, ami történt. Szóval tudtam belőle építkezni és felálltam, de ez attól függetlenül nem mentség arra, ami velem történt.

Persze. És aztán hogyan folytatódott az életed?

Találkoztam egy csodálatos férfival, akiből szintén szerettem volna kihozni az állatot (nevet), mert azt gondoltam nyilvánvalóan ő is olyan, így próbálkoztam, de aztán kiderült, hogy nem, ő nem olyan. Szóval az egy nagyon jó „nagykoppanás” volt (nevet).

Jaj, de jó sztori, gondolom a férfi, akiről beszélünk, a férjed lett.

Igen.

A Terápia 40 éves ügyvédnőjének szerepéről azt nyilatkoztad, hogy azért vállaltad, mert volt hasonlóság az élethelyzeteitekben. Az ügyvédnő az a sikeres nő a sorozatban, aki csak azt szeretné, ha megígérné neki valaki, hogy végre lesz gyermeke és férje. Te is 40 éves korod után szültél.

Hát nemcsak azért vállaltam, mert hasonlítunk, ugyanis kőkemény castingon kellett részt vennem (nevet). Szerintem a Terápia sorozat egyik főszerepéért sok színész a térdén csúszna a világvégéig is. Az egy csoda volt, hogy azt a szerepet megkaptam, és hogy ez a sorozat Magyarországon is elkészült. De igen, sok párhuzam volt Orsolya és az én életem között, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nagyon más karakter ő, mint én.

Orsolya is régóta, kissé szorongva keresi a párját. Ezek, szerintem manapság sok egyedülálló harmincas, negyvenes nő számára ismerős érzések.

Igen, borzasztó, hogy a legjobb csajok vannak sokszor egyedül. Van ez a nagyon fura helyzet most a világban, attól, hogy a nők ennyire feljöttek, ennyire keményen tudnak dolgozni, azaz karrieristák – jó értelemben használva itt a karrierista szót. Ma, ha egy nő keményen dolgozik a sikerért, jó a szakmájában és sok pénzt keres, akkor sokkal nehezebben talál párt magának, mert a férfiak nagy része kisebbségi komplexussal küzd, és ezt le akarja verni a nőkön. Vannak, akik nem tudják a nőket egyenrangú társként kezelni.

Aztán mikor anya leszel, és azzal küzdesz, hogy a munkádban is helyt állj, és a házasságod is megtartsd, azaz a férjed és a gyermeked is imádd és velük is tudj törődni… ez borzalmasan nehezen összeegyeztethető munka mellett. Ez lehet, hogy feminista kijelentésnek tűnik, pedig nem az akar lenni, de tényleg nem könnyű ma a nőknek.

Neked sem?

Nekem is borzalmas nehezen megy néha (nevet). Nekem nagyon sokat segít a férjem, ehhez nyilván az kell, hogy egyenrangú és egymást támogató párként tekintünk egymásra. De én ebből a szempontból borzasztó szerencsés vagyok, mert nekem olyan könnyű volt a terhességem, és akkora boldogság volt ez az egész gyerek dolog. Szóval olyan sok energiát kapok ebből, hogy hihetetlen.

Negyven felett szültél, így gondolom nem ijesztettek meg a 40 feletti szülésről szóló mendemondák.

Nem, mert én tudtam, hogy minden rendben lesz, ezt valahogy úgy éreztem és így is lett.

És szülnél még?

Igen, szívesen szülnék, de most azért már nehéz lenne, a korom és a rock and roll életformám miatt is, hiszen most is este 10 óra van és még Pécsett vagyunk.

Ezek szerint akkor már várnak otthon Téged?

Nem, nem most hál’ istennek nincsenek otthon (nevet). Holnap és holnapután is koncertezünk.

Amúgy segít nekünk egy bébiszitter is, meg hellyel-közzel a nagyszülők, de nekem nagyon fontos, hogy én neveljem a gyerekemet. Minimálisra redukáltam a színházi munkákat és nagyon megválogatom, hogy mit vállalok el, hogy minél többet lehessek a fiammal. A hétköznapokon jövünk-megyünk, akárcsak más anyukák, én is a játszótéren nyomatom (nevet) és figyelem a gyereket. A játszótéren minden anyuka egyforma, mindenki a gyerekét figyeli.

És azon gondolkoztál már, hogy mi lenne veled, ha nem jött volna a jó férfi, akiből férj lett, majd a fiad?

Nem, ezen nem gondolkoztam, mert én mindig tudtam, hogy ez így lesz. Én hiszek a csodákban és eddig ez be is jött. No persze nem mondom, hogy nem voltak évek, amikor nem szorongtam ezen (nevet), de azok az idők már elmúltak.

Említetted, hogy már kevés színházi fellépést vállalsz a fiad miatt. Játszol azért valahol az ősszel?

Igen, elvállaltam egy szerepet a Belvárosi Színházban, a Száll a kakukk fészkére című darabban, én fogom játszani Rateched nővért. Nekem amúgy nagyon hiányzik a színház, de sokszor nem fér bele az életembe, de most jött ez a felkérés, és mivel egy olyan idősávban van, ami elvállalható volt, így igent mondtam. Úgyhogy a szeptember, október az most biztosan kemény lesz.

Egy utolsó kérdés: Februárban a koncerten volt veled egy (mű) kutya a színpadon és én egész végig azon gondolkodtam, hogy miért van ott, most megkérdem – mit keresett a színpadon az a kutya?

(Nevet) Az egy farkas volt. A Szkéné színházban megy most egy darab, amiben farkasok is szerepelnek és eszembe jutott, hogy kellene nekem is egy a Kodály Központban a koncertre, ezért felhívtam Horváth Csabát, hogy szeretnék egy farkast, és ő adott egyet.

Megosztás

Tweet