Budapesten tanácskoztak Európa és a világ legnevesebb oktatáskutatói. A Corvinus Egyetemen tartotta 2015 szeptember 7-11. között éves konferenciáját az Európai Oktatáskutatók Egyesülete, valamint itt tanácskoztak a Világ Oktatáskutatói Egyesületének tagjai is. Több, mint háromezer szakember vitatta meg az oktatás területén világszerte jelentkező aktuális problémákat.
Az Európai Oktatáskutatók Egyesülete (European Educational Research Assciation – EERA) elsőként 1992-ben rendezte meg éves konferenciáját.
A szervezet minden alkalommal egy-egy európai ország fővárosában tartja meg az eseményt. Az idei, 22. tudományos találkozó Budapesten került lebonyolításra.
Az EERA konferenciájának és a Világ Oktatáskutatók Egyesülete éves gyűlésének szakmai szervezési jogát a Magyar Nevelés- és Oktatáskutatók Egyesülete (HERA)nyerte el.
A Konferencia nyitóelőadását DSc. Kozma Tamás professzor emeritus, a HERA elnöke tartotta. A nemzetközi hírű professzor előadása nagy sikert aratott.
Az előadás után a Debreceni Egyetem professzora készségesen lapunk rendelkezésére állt.
Szarvas István és DSc. Kozma Tamás
Professzor úr! A sajtótájékoztatón nem említették: hány előadás hangzik el és hány országból vannak résztvevők.
2600 előadó összesen 4600 előadást tart 81 országból.
Az Ön előadásából az világlott ki, hogy a migráció hatással lesz a jövő kutatására. Jól látom ezt a kérdést?
Feltétlenül. A tanulás nem csak pszichológiai és pedagógiai fogalom, hanem társadalmi és politikai tevékenység. Sőt főként az.
Lehetséges, hogy az Ön által angol nyelven elmondott előadást megkapjam magyarul?
Ha ad nekem erre egy hetet, akkor igen.
Az alábbiakban az előadás szövege olvasható.
Kozma Tamás
Közösségi tanulás és társadalmi változás
(The Role of Learning in Political Change)
A néhány kép közül, amelyet itt vetítek, a legdrámaibb az a síró kisgyerek, akit az anyja karol föl, miközben az apja előtte kúszik át a szögesdrót alatt.
Nekem mégis az első kép tetszik a legjobban. A kép közepén a férfi nem menekül előlünk, hanem jön, optimistán, az új világba. Kisfia a jobb kezén komolyan igyekszik lépést tartani vele; kislánya a balján pedig játékosan követi őt.
De mi közük ezeknek a képeknek – legyenek akár drámaiak, akár optimisták – ahhoz az előadáshoz, amelyet itt tartok? Látszólag semmi, valójában azonban nagyon is sok. Azt illusztrálják döbbenetes erővel, amit az előadás címe csupán csak elfed: a társadalmi változást. Nem „korunkét” és nem „a társadalomét” – hanem a változást, amely itt és most, hatalmas erővel közeledik felénk. Korunk népvándorlását.
Mi köze ennek a hatalmas erejű mozgásnak ahhoz, amit tanulásnak nevezünk? Hiszen a tanulás – ahogy azt rendszerint elképzeljük – magányos csöndben folyik, lassú átalakulásokat okoz, és azokat is főként a tanuló fejében. Legalább is ahogy hagyományosan, az európai iskolázás hatására rendszerint elképzeljük. Ez azonban téves, leszűkített elgondolása annak, ahogyan tanulunk; még akkor is, ha kutatások sokasága és a rájuk épülő iskolai fejlesztések valóban ezt sugallják. A tanulás azonban nem csak pszichológiai és pedagógiai fogalom, hanem társadalmi és politikai tevékenység is. Sőt, alighanem főként az.
Hogy mennyire, azt mindig is gyanítottuk; és a szociális tanulás elmélete, valamint az ún. „szocializáció” néprajzi, szociológiai, szociálpszichológiai és számos más leírása már a múlt században megerősítette. A múlt század 70-es éveiben azonban megjelentek azok a művek is, amelyek a tanulást egyenesen forradalmi tettnek, az új világ megteremtésének állították be. Paulo Freire az elnyomottak pedagógiáját írta meg, amelyben a tanulást az emberi fölszabadítás elsődleges eszközének mutatta be (Pedagogy of the Oppressed, 1970). Ivan Illich pedig egyenesen a társadalom „iskolátlanítását” hirdette meg, mivel az iskola – amelyet az elnyomó rendszerek tartanak fönn – elnyomja és elszürkíti az emberi tanulás teljességét (Deschooling Society, 1971).
Edgar Faure híres Unesco-jelentésében (Learning to Be, 1972) a tanulás új dimenzióit nyitja föl és állítja a jövő iskolai reformjainak középpontjába (sokkal inkább, mint a ma divatos és közismert iskolaszociológiai és oktatásgazdaságtani stratégiákat). Jacques Delors pedig huszonöt év múlva visszatér a tanulás új dimenzióira abban az Unesco-dokumentumban, amelyben a tanulás négy pilléreként a tudást, a csinálást, az együttműködést és személyiség kiteljesedését nevezi meg (Learning: The Treasure Within, 1996).
Sokáig csak mosolyogtunk az ilyesmin – már ha ismertük egyáltalán. Etienne Wenger munkássága óta már nagyon is komolyan vesszük. Wenger azt mondja, hogy a tanulás „új dimenziói” nem úgy általában vannak, hanem csak a közösségben tudnak kibontakozni. (Communities of Practice, 1998). Az ilyen közösséget nevezte el „community of practitioners”-nek, amit „gyakorlati közösségnek” szokás fordítani. Pedig inkább „tanuló közösségnek” kellene.
Tanuló közösséggé tud alakulni az a munkacsoport, lakóhelyi csoport vagy bármilyen más társadalmi-területi formáció, amelynek tagjai között intenziv kapcsolat alakult ki, gyakran keringenek az új információk, a tanulás valamennyi dimenziója kiteljesedik, s ami a legfontosabb: ebből új gondolatok pattannak ki, új alkotások születnek meg. A közösségi tanulás ilyen formái minden emberi közösségben benne szunnyadnak, de csak alkalmanként válnak láthatókká. Főként akkor, amikor olyan problémát kell megoldani, amely az egész közösséget érinti – esetleg akár létében is fenyegeti. Ilyenkor a közösségi tanulás a következő lépésekben zajlik:
- a közösséget váratlan, fenyegető kihívás éri;
- mindenki próbálja megérteni, mi is történhetett, és van egy jó tippje, hogy mit kellene tenni;
- egy csoport a régi módszerre esküszik, amit mindnyájan ismernek, és már jól bevált
- egy másik csoport szerint viszont az új kihívásra újszerűen kell válaszolni, bármennyire kockázatosnak látszik is;
- a vitából végül valaki győztesen emelkedik ki; megindul az információ szerzés és a meglévő tudások mozgósítása;
- s ha sikerül elhárítani a veszélyt, az új tudás közkinccsé, a közösség emlékezetének részévé válik.
Most épp ez történik velünk. Új kihívás érte el Európát, mindenekelőtt a délkeleti végeket, most éppen Magyarországot. Bevándorlók tömegei áradnak gyalog, csónakon, vonaton, buszon menekülve szárazság, vízhiány és öldöklés elől. Ez az a kihívás, amiről az előbb szóltunk. Ez az a kihívás, amellyel a magyar társadalomnak is szembe kell néznie. Ezekben a napokban (2015. augusztus és szeptember fordulóján) a vélemények és az azokat képviselők három csoportja verseng. Van, aki a fenyegetést látja a migrációban, és eltorlaszolná az áradatot. Van, aki az emberi, családi katasztrófákat látja, és segítségért kiált. És van persze, aki „piacot” fedez föl benne, ahol kisebb-nagyobb pénzért megcsinálhatja a maga vállalkozását (sőt egyfajta piaci alapra helyezné a segítséget, szállítást, gyógykezelést és dokumentumszerzést is).
Bármelyik csoport válik is vezetővé a következő hetekben-hónapokban, egy dolog biztosnak látszik. Mindenkinek tanulnia kell. A bevándorlást akadályozóknak a migráció okait, törvényszerűségeit, főként pedig a lehetséges kezelhetőségét. A segítőknek azt, hogy valójában milyen segítség kell a migránsoknak, hogyan kell fölajánlani nekik, és miként kell elfogadtatni velük. A legtöbb új információra, tanulásra és tudásra persze a bevándorlóknak maguknak van szükségük. Útvonalra, lehetőségekre, szállásokra, törvények és a nyelv – egyszóval az európai kultúra ismeretére.
Ha holnaptól valamilyen csoda folytán a migránsok áradata elapadna, már akkor is százezrek vannak köztünk és lesznek velünk. Nem szabadulhatunk tőlük csak úgy – sőt inkább arra kell számítanunk, hogy ők lesznek majd az új Európa. Különböző eszközöket lehet velük kapcsolatban – de hosszú távon csak a tanulás segít. Magunk is „tanuló közösséggé” kell váljunk, hogy az új Európába beilleszkedhessünk.
Megjegyzés
Elhangzott a XVI. ECER konferencián (European Conference of Educational Research, Budapest, 2015. szeptember 9). A nyitó előadás magyar nyelvű összefoglalója.
Hozzászólások