hogy ezt a két szót, amit ideírtam címnek – ha így együtt vannak, mintha kézen fogva, párban -: se vallomásnak, se őszintének elfogadni, hinni nem tudom.
Pedig, azt hiszem, nem vagyok én amolyan kákán is csomót kereső, megátalkodott vénember, aki ott is göcsörtöket akar látni, ahol nincsenek, csakhogy moroghasson. Nincs nekem már időm arra. Meg szívesen is nézegetem én azokat az okosan hajló, mégis egyenes nádszálakat a szélben, ha csomósak is. De mert úgy látom, van elég bajunk egymással anélkül is, hogy keresnünk kellene még több okot hozzá, jobban szeretem, ha a szavak azt jelentik, amit jelentenek. Akkor is, ha rólunk, magunkról van szó, nemcsak, ha másokra mutogatunk.
Kiváltképpen mostanában, hogy divatja lett újra a címkézésnek. Sarokba térdepeltetünk szavakat, merthogy elmentek, úgymond, szitokszónak, gyűlöletbeszédnek, uszítónak. Nem tudom ugyan, hogy a szavak mentek-e el, ennyi év után, új jelentésért, vagy csak más jelmezekért szaladtak el mások, valakik, valahová, de úgy látszik sokszor, mintha el se mentek volna az öltöztetők, hanem itthon maradtak szabónak. S most őket halljuk az új hacukákból – a keresztapákat – szitkozódva szólni. Így lesz az új köntös igazán testre szabott: hazai anyagból, honi ollóval. És holnap már mi is abban páváskodunk mindannyian, ha ma még „per pillanat” nem értjük is. De mégha csak ordenáré volna; ahhoz és attól edződött a fülünk századok óta. Azt rögtön értjük, nem kell lefordítani, azt a szép, határozott, kemény férfias ocsmánykodást. Hanem amikor „műveltül” finomkodunk! Az az igazi.
A finoman faragott botnak csípősebb csapása van, aminthogy szépet rombolni látványnak is rondább.
Ha csokrot kötnék legszentebb szavainkból, ez a címbeli kettő bizton benne lenne. De ha így sündörög egyik a másik körül már-már enyelegve, ahogy a vallomás játssza magát őszintének itt, olyan, mint amikor Lucifer sziszegte körül Évát kígyó képében az almafánál. Mert milyen vallomás az, amelyik nem őszinte? Ha pedig valami – akár a legszentebb is: barátság, szerelem, ígéret, részvét, jókívánság – csak akkor azonos önmagával, ha hozzátesszük az „őszintét”, akkor az nélküle csalás; csak látszani akar annak, aminek hazudja magát. Még ez a sziszegő szó maga is inkább éles akkor: metszeni, vágni, sebet okozni kész, de gyógyítani, gyanakvást szüntetni nem.
Úgy követeli meg mégis a szokás a színvallást, olyan szigorún, mintha ezt nem tudná. Vagy tudja talán és mégis? Éppen azért? Vagy – hogy még egy esélyt adjak magunknak – csak a szó eredetét nem ismerjük? Olyasféleképpen magyarázta ezt valamikor a nyelvtudomány, hogy az ön-t és a szín-t sejtette benne; a saját, a maga színét valakinek, nem másét, kizárva a kétszínűségnek még a gyanúját is vele. Talán ettől hallik máig fenyegetésnek valamiképp a „mondd meg őszintén!”-féle mondatkezdés. Pedig sejtjük, milyen lehet már a szándék maga is, amit így kell megtámogatni, hogy megálljon a lábán, hogy önálló legyen, azonos önmagával: azaz őszinte. El tudunk azért igazodni mégis ebben a kavarodásban, mert értjük azt is, mit jelent „újmagyarul” az, hogy „todmikor”.
De mért gyanúsítjuk egymást kimondatlanul is hamiskodással úgy, mintha a másik csupán szereplő volna egy komédiában, és csak „alakítana”? Hiszen nem ismerhetünk mindenkit annyira, hogy okunk volna rá. Lehet, hogy magunkat ismerjük mélyebben annál, amennyire értelmünk szondája önmagunk mélyébe leér?
Akárhogyan van is, leginkább mégis olyan lehet ez, mint a világ minden dolga: nem „csak és csakis” ilyen vagy olyan, hanem ilyen is meg olyan is egyszerre, akárhogy esküszünk is a magunk őszinteségére. Mert többfélék vagyunk mi is, és ha a véleményünk azonos velünk, akkor az csak egy a sok közül, akár őszinte, akár nem.
De nem is ez a legnagyobb gondunk ezzel a már-már töltelékszóként használt kifejezéssel, hogy nincsen igazi értelme, hanem hogy nem gondoltuk végig: mikor kell, mikor illő, mikor nem tisztességes, mikor tilos annak lenni.
Mielőtt a csípőből tüzelő rögtön „hogyhogy”-ozók rám fogják a puskát, megvallom: úgy hiszek az őszinteségben, hogy tudom, nem csak babaarccal mosolygó, cukormázzal bevont csupaédes, lehajtott fejű gyóntatószékes, jóságharmatos szelídség szobra, csodatévő erejű istenáldása van köztük, de ártó szándékú, gyilkos szörnyeteg is – és mindegyikből több, mint ahányan vagyunk. És hány még, ami csak annak látszik: az álruhás komédiás!
Talán ezért vitatkozik a világ szakadatlanul erről a máig körül nem járt, időtállón meg nem fogalmazott fogalomról, az őszinteségről. Pontosabban arról, hogy ha van ilyen egyáltalán, meg lehet-e azt követelni. Már itt döccen egy nagyot a kereke annak a szekérnek, amelyiken ülünk, és azt szeretnénk hinni, hogy egy irányba és ugyanoda visz. Mert kérdések fekszenek keresztbe az úton. Kinek a kérdései? Szavunk ugyan van ilyen, hogy mindenkié, de ilyen a valóságban nincsen. Politikusok, tudósok, művészek, magunkfajta laikusok – tehát ellenérdekeltek – együtt vagyunk az a mindenki. Ki kérdez hát és ki válaszol? Mondja-e meg az orvos a menthetetlen betegnek, a gyerek a szülőnek, a szülő az iskolának, a beosztott a főnöknek? És mit? El tudja-e viselni a törik-szakad őszinteséget: a barátság, a szerelem, a házasság, a család tagjai együtt és külön, az ismerősök, a szomszédok, a munkatársak – és ha nem hatmilliárdnyian volnánk, csak ketten?
Ha a törvénytevő atyák „igent” gondoltak volna a kérdésre, beleírták volna a Tízparancsolatba. De többet tudtak rólunk annál, hogy megtegyék. Nem a kőtáblákat féltették, hanem minket. Azért nem adták a kezünkbe parancsként leggyilkosabb fegyveréül a világnak az őszinteséget, hogy megmaradhassunk. Megáldották inkább reménykedve, hogy jót is teszünk majd vele. Ezért hát, ha hamiskodva mondanám is: kívánom, hogy teljesüljön be a reményök.
Hozzászólások