Akármilyen nagy a súlya akárminek, nem érezzük akkorának, mint amekkora, ha mindannyiónk vállát egyként nyomja. Nem mintha örülnénk annak, hogy osztoznunk kell másokkal a rosszban milliószám – öregedésben, elmúlásban, elemi csapások rettenetében -, de ha nekünk kell elviselnünk egy szál magunkban azt, ami ránk nehezült, tehernek éljük meg akkor a jót is. Kivált, ha szégyelljük bevallani, akár csak magunknak is, hogy legszentebb szavainkból is kihallik néha „hétköznaplós olvasatuk”, ha alább szállnak éteri magasukból ide, földközelbe, hozzánk, és belepi őket a por, ez a lenti. Onnan, a magasból, mindent megszépítő „madártávlatából” a végtelennek, ahonnan néznek minket, maguk is úgy látják talán, hogy olyan tündöklő fénnyel, színekben pompázó szivárvány-tisztaságban élnek bennünk, mint hajdan az Édenben. Elfelejtették, hogy megloptuk közben a tudás fáját, jobban beleláttunk az örökségbe, és evilági szavakkal szólunk a megnevezhetetlenekről is. Ettől a sárdobáló újrakereszteléstől szürkül a színe a szépnek, keményedik meg a jóban a lágyság – s megy el szigornak, okosságnak -, nő meg a súlya még az egyetlen testetlen csodának, a szeretetnek is, s válik teherré, amitől szabadulni kell. Hullanak a hajdani alapfogalmakra, útjelzőkre az új szógöröngyök szakadatlanul – a súly, a teher, a keménység, a kidobni való avíttság jelzői, az önmegvalósítás vezényszavai -, hogy megborzongatnak, mint a koporsón doboló hantok hangja a temetéseken. Mert csak a tagadás hörög belőlük, a vég, a nincsen.
De a világnak még nincsen vége. És azok a pántok, amik egybetartották máig az emberi világot – a családi, baráti, szerelmi kapcsolatok – most is szolgálnak még.
És ha karbantartásra szorulnak, növelni kellene egybeterelő erejüket, inkább, mint szorításukon lazítani. Mert még így is, hogy látjuk: minden megszentelt emberi kapcsolatunk alján ott van az évezredek próbálkozásainak, tévedéseinek hordaléka, lehúzó, ragacsos iszapja ballasztnak – ezek adnak értelmes keretet az életünknek mégis, kötnek bennünket egymáshoz, mint a földhöz a gravitáció.
Szívesen idézzük Tamási Áron gyönyörű mondatát – gyakran a magunk gyengülő hitének erősítésére is -, hogy „az ember életének az a célja a világban, hogy valahol otthon legyen benne”.
Otthon szavunkat legtöbbször úgy használjuk, hogy hallatán lakásra, házra gondolunk legelébb, noha tudjuk, hogy egy ház, még ha palota is, nem azonos az otthonnal. A fogalomba beletartoznak azok is, akik ott élnek – és együtt, családként: szülők, nagyszülők, gyerekek, gyakran mások is, rokonok, befogadottak is.
A család az a legkisebb közösség, amely természetes keretet ad – és adott a kezdetek kezdete óta – a benne élő egyeseknek és magának a közösségnek, az egésznek is. Természeteset, mert változatos összetételével fontos társadalmi szerepek megtanulására, gyakorlására adott lehetőséget, ehhez érzelmi és anyagi hátteret; egymást támogató, segítő, védő, gondozó, ellátó szerepével kialakítja és fenntartja a „mi”-tudatot, a sokféle érdek egyeztetésével az egymásra utaltságét, az együvé tartozásét is. Az emberiség évezredes története során leghosszabb ideig több generációs családokban élt, amik tükörképei voltak a világnak: éltek benne öregek, fiatalok, gyerekek, fiúk, lányok, férfiak, nők: íratlan, de mindenki által elfogadott, tekintélyelvű törvények szabta rendben. Az ilyen sokféleséget egybetartani, kormányozni soha nem lehetett könnyű, mert egymásnak feszülő szándékok és erők működtek benne. De fennmaradtak mégis – tegnapig. Tegnapelőtt még voltak, ma már nincsenek. De miért?
A kérdésekre adott válaszok sok mindenben eltérnek egymástól aszerint, hogy történészek, szociológusok, pszichológusok vagy teológusok fogalmazták. Mivel én egyik tudományághoz sem értek annyira, hogy valamitérő döntésre vállalkozni mernék – azt kerestem: lehet-e ennek a nagy szétfutásnak olyan oka is, ami mindig is megvolt, de akkori, a mainál nagyobb egymásra utaltságunk nem engedte érvényesülni, kimondani.
Ha a megélhetés – a megmaradás – alapja a közös, a családi vagyon, föl se merülhet az elmenekülés lehetősége, bármekkora is a saját élet vágya, az alkalmazkodás kényszere nélküli, „magam ura vagyok” jeligés önmegvalósításé. Ősi ez a vágy, ösztönös indítékú. A ránk maradt regékben, szent iratokban mindenütt ott riogat a lázadó, a vándorútra kelt, az elkóborolt „tékozló fiúk” története a megszégyenülten visszakullogó, megbocsátásért esedező bűnbánat és a kegyes megbocsátás szimbolikus képeivel. De ezek a történetek nem tántorították el a fiakat máig az útkereséstől. Úgy kellett annak lennie mindig, ahogyan a finn közmondás tanítja: „Az ördögöt hiába festik feketének – mi mégis rózsaszínnek látjuk.” De azért jó azt tudni, hogy az a fekete nemcsak festett. Az apák és fiak közötti hatalomharc mellett dúl a családokban – hol ilyen, hol olyan módon és hangerővel – több másféle is. Az elsőszülöttségi jog körül fel-fellobbanó testvérharcok, a „legkisebb fiú” kivételezett helyzete kiváltotta irigykedés, a menyek és anyósok közötti hamu alatti parázslás kígyósziszegése, ha nem üli is meg naponta a közös vacsorák hangulatát, gyakran vezet olyan elmenekülésekhez, válásokhoz, amik nem jelentenek elköltözést is, de előrelátón becsomagolt bőröndöket sokszor – és ha marad is mindenki, ott marad velük a szájíz is a szólásban: „Család ellen nincs orvosság.”
Azt mondják a többet tudók, hogy nincs min csodálkozni ebben – minden emberi kapcsolat leglényege a marakodás, a mások fölé kerekedés vágya szülte rivalizálás, és hogy amit még el lehet takarni, az nem rontja végletesen az idilli képet. Hanem a tragédiák! Mondják a statisztikusok, hogy minden harmadik napon erőszakos halállal fejezi be életét valaki a családokban nálunk, és ezek mindig a gyengék: nők és gyerekek. Ekkora gyűlölet lakna a „családi fészkek” mélyén? Vagy csak ott talál az erőszak legyőzhető gyengét legközelebb? És a szeretet? Az csak délibáb, festett egeken?
Igaz, hogy a „rendnek muszáj lenni” apai hatalmaskodás nem lehetne család nélkül, de sokszor van mögötte nem jól értelmezett szeretet is, mint a túlféltő, pátyolgató, gúzsba kötő, fojtogató szülői segíteni akarás mögött.
De mégis szeretet az, ha súlya van is, és nagyobb, mint kellene, annak a vállán, aki kapja. Van tehát sokféle terhe a szeretetnek: mégse tudunk nélküle élni. Még ha panaszkodunk is miatta sokat.
Ezért hát: hálá legyen!
Hozzászólások