Nem tudom, miért vagyok ilyen – tán születési hiba, vagy nevelési eltévelyedés soha le nem hulló gyümölcse –, hogy köszönök annak is, akit csak egyszer láttam, ha futólag is. (Ez a „furcsa” szokás főleg falvak romlatlan lakóinál még mindig divat. Idegennek is, bennszülöttnek is kijár a „jó reggelt”, jó napot, jó estét” vagy néhol a „dicsértessék”…) Viszont a városlakók népes seregében már jóideje az a furcsa módi terjed, hogy akkor is lenyelik vagy elbliccelik, amikor illene, legalább egy bólintás. Vannak ilyen lények köztünk – sajnos szép számmal –, akiket én amolyan „sumákokként” tartok számon, mint az átlagostól elütő alfajt. Jellemzője, hogy akkor is fűzi a cipőjét, ha az kifűzetlen, a kirakatot méricskéli, mégha az éppen üres is, mint a tekintete, amely a semmibe homályosul. Ezek a nem-köszönés virtuózai. Tudják, hogy ki vagy. Ismernek, sőt nagyon is, olyannyira, hogy átlépni, átnézni sem tudnál rajtuk, annyira a közeledben vannak – és mégis oly messzire lökik magukat, mintha jégfalat döngetnének egy kegyes biccentéssel.
Kifejezetten érzékük van ahhoz, hogy ne köszönjenek, s abban a téveszmében élnek, hogy ez előkelő, a felértékelődés fokmérője, és az ellenkezője valamiféle lefokozás, degradáció lenne. Eme tévelygésük lenne boldogságuk forrása? Titkos gyönyörűség mámorító érzése elaraszolni a fal mellé lapulva, fürgén, mint a százlábú, ha megriasztják?
Csak azt ne hidd jámbor felebarátom, hogy „megúszod” őket. Te fogsz köszönni, méghozzá előre! Mivel, mint mondám az elején, ily hibával neveltek. Te nem tudsz nem köszönni! Erről jut eszembe: egy délután szembejött velem egy ilyen „bujdosó”. Nem volt kitérés, nem volt kirakat, cipőfűző vagy egyéb „kellék”. Szembekerültünk majd ütközésig. Én köszöntem, mert így idomítottak „anno”. Ő morgott valamit. És inalt. Oly végtelen bánattal az arcán, hogy már-már ügettem utána, hogy vigaszjelet adjak: elnézést, tévedtem!
Sajnálom, hogy elrontottam a napodat… Ámbár ígérhetem, hogy máskor nem fordul elő. Hiba van a génjeimben, különc vagy ódivatú csökevény lennék?
Azt hiszem, ez a kérdés költői. Búcsúzom hát: kinek-kinek „jó reggelt, jó napot” kívánok.
Visszajelzés nélkül is.
Hozzászólások