I.
Talmi dolog lenne dicsekedni azzal a magamra ragasztott és az olvasóknál, barátoknál annyira megszeretett ragadványnévvel, a Samukával. Azt hiszem, a Samuka históriái mögött megbúvó emberkében megismertek valakit – és a körülötte zajló történésekből sikerült valami maradandót adni azoknak, akik ezt a figurát megismerték, talán meg is szerették. Az egyetemi évekről eddig nem esett szó, pedig történelmi eseményekkel tarkított évek voltak. A mai olvasó, főleg, ha a fiatalabb korosztályhoz tartozik, szinte hihetetlenül groteszk dolgokról szerezhet tudomást.
Samukánk 1946-ban leérettségizett, de orvosi tanácsra nem iratkozott be nyomba a helyi egyetem jogi fakultására, hanem csak egy év múlva, 1947 szeptemberében. Beiratkozáskor a pécsi egyetemet mégErzsébet Tudományegyetemként ismerte meg. Az akkori szokásoknak megfelelően a Rákóczi úti főbejáraton át az első emeleti Questori Hivatalba¹ ment, hogy az anyagiakat rendezze, azaz a tandíjat befizesse. A Questor úr megkérdezte, mikor és hol érettségizett, továbbá az apja foglalkozása és kereseti viszonyai felől érdeklődött, majd megállapította, hogy 120 forint az éves tandíj. Ezeket a tényeket, a tőle kapott, egyébként kitöltetlen leckekönyvben rögzítette, majd a Dékáni Hivatalba irányította. A Dékáni Hivatalban az Index vagy leckekönyv első oldalán az akkori dékán, néhai dr. Csekey István, dr. Lissák Kálmán rektor, professzorok aláírásával és az egyetem száraz-pecsétjével ellátott deklarációban igazolták, hogy Samukát az egyetem anyakönyvébe bejegyezték és egyetemi polgárrá nyilvánították. Az Index vagy leckekönyv következő oldalán a hallgató írta be az általa felvett tantárgyakat, köztük a két „alapvizsgatárgyat” – azaz a római jogot és a jogtörténet tárgyakat, továbbá a többit is, közöttük a szorgalmi, de ajánlott tárgyakat is.
Itt kell megjegyezni, hogy a két „alapvizsga”-tárgy igen nagy jelentőséggel bírt, mert az év végi szigorlaton ez a két tárgy volt az úgynevezett „rosta” szigorlat, és sikeres letétel biztosította a következő évi továbbjutást, de egyben a létszám alakulását is befolyásolta a következő tanévre. Aki római jogból és jogtörténetből sikeresen vizsgázott, már II. évesnek tudhatta magát. Ennek azért van – a mai gyakorlattal összevetésben – jelentősége, mert az egyetemi tanulmányok végzéséhez nem volt szükség felvételi vizsgára, középiskolai pontokra stb. A gyenge kvalitásúak az első év végén kirostálódtak, szelektálódtak.
Máig is kedves emlék az első római jogi óra. Több szempontból is: mint újdonsült egyetemi polgár, az első padsor első helyén foglalt helyet Samu. Dr. Óriás Nándor – aki tudásában, de nem termetében volt óriás – in medias res² a kötelmi joggal kezdte előadását. Ez azért volt furcsa, mert naivan sokan azt gondolták, hogy a római jog történeti részével, vagy a dologi joggal kezdi. Ez ellentétben állott volna az egyetemi oktatás szabadságával, hiszen a professzor saját tudományágán belül szabadon választhatta azt a területet, amelyet a legfontosabbnak tartott. A római jog esetében minden hallgatónak módjában állott a történeti részt, a dologi jog fejezeteit, az akkor ajánlott Marton-féle tankönyvből elolvasni, és magáévá tenni, és amint később rájöttünk, a kötelmi jog az a része a stúdiumnak, amely azóta is úgyszólván minden jogrendszerben a legmélyebben gyökeredzik, szinte ma is élő szerves része a polgári jognak az egész jogvilágban. (Volt egy másik római jogi tankönyv is, az úgynevezett Pázmány-féle, de aki abból tanult, annak szinte anyanyelvi szinten kellett a latin nyelvet ismernie, míg a Marton-féle könyvben csak az alapvető definíciókat illett latinul tudni.)
___________________________
¹ A Questura volt a Gazdasági Hivatal, élén a Questorral, akinek hatáskörébe tartozott a több karú egyetem gazdasági irányítása
² In medias res = a dolgok közepébe
II.
Az 1947-es esztendőről mondtuk a későbbiek folyamán, hogy a fordulat éve, ami a bel- és külpolitikai, de lassacskán a magyar élet minden területén a polgári berendezkedéssel való szembenállást, bizonyos intézmények felszámolását, radikális átalakítását eredményezte. Ebből azonban még a felsőoktatásban Samuka nem észlelt semmit.
A politika annyiban tört be az Egyetem falai közé, hogy működött a MEFESZ¹, ami annyiban hasonlított a parlamentre, hogy az engedélyezett pártoknak megfelelő frakció-csoportokat hozott létre az Egyetemen – úgy a jogi, mint az orvosi fakultáson. Itt hangos torzsalkodásoktól sem mentes viták folytak, de őszintén szólva Samut ezek nem nagyon érdekelték.
Az Egyetem akkori rektora, Lissák professzor volt, és a Jogi Kar dékánja a már említett Csekey professzor úr, akiről illik tudni, hogy az úgynevezett Szent Korona Tan elméleti atyjaként azzal is dicsekedhetett, hogy valamelyik balti állam polgári alkotmányának megszületésénél is bábáskodott. (Egyébként a mai Káptalan utcában lakott, abban az épületben, ahol az Uitz múzeumot találjuk.)
Anekdotaként érdemes megemlíteni, hogy gyűlölte a dohányzást. El kell mesélnem az elsőcolloquiumi² élményemet nála.
Amikor beléptem Csekey professzor úr szobájába, akkori szokás szerint köszöntem:
− Tiszteletem!
− Üdvözlöm. Foglaljon helyet. Első kérdésem: bűzrudazik vagy sem?
− Nem dohányzom, professzor úr.
− Helyes!
Ezután gördülékenyen folyt a kis-vizsgaszerű kérdés-felelet, és eredményesen zárul a kollokvium.
Óriás professzor úrnál nem volt ilyen sikeres az első találkozás. Egy hétköznapon becsörtettünk a professzori szobához, kopogtunk, és beléptünk. Óriás professzor úr nagy szemeket meresztett ránk, és ingerült hangon jegyezte meg:
− Uraim, önök nyilván a vadvirágos rétről jöttek, lóháton és úgy csörtettek be. Ez elég illetlen dolog, ezért menjenek ki, és tartsák be a formákat, mert tudniuk kell, hogy „forma dat esse rei”³…
Kitakarodtunk.
Az ajtó előtt megjelent néhai dr. Fényes Miklós – a későbbiekben az Egyetemi Könyvtár igazgatója volt sokáig – tanársegéd, és kifejezésre juttatta rosszallását illetlen magatartásunk miatt.
− Nem volt szerencsés ez a becsörtetés, fiúk. Előbb nálam kellett volna bejelentkezni. Ezek után nem sok sikerrel kecsegtet ez a jelenéstek, de azért felírlak benneteket.
Rövid idő múlva beléphettünk, és leülhettünk a professzor úrral szemben. Alig vettünk levegőt. Óriás professzor úr mutatóujját az első jelöltre szegezve ezt mondta:
− Obligatio est…
Az első jelölt, rövidzárlat, vagy tudatlanság miatt tátott szájjal ült, de a professzori ujj máris Samura szegeződött.
− Obligatio est?
Újabb tátogás. Ezután még két tátogó fiatal, és máris elhangzott:
− Nyergeljék uraim lovaikat, és távozzanak. Két hét múlva remélhetőleg felkészültebben jelennek meg. A viszontlátásra.
Már az ajtón kívül jöttünk rá, hogy a kötelmi jog latin definícióját kellett volna elmondanunk, de ijedtségből, meglepetéstől nem nyílott sem az agyunk, sem a szánk.
Igaza volt a professzor úrnak? Feltétlenül! Egy jövendő jogásznak elsősorban a kapcsolattartási szabályokat illő betartani.
_______________________
¹ Magyar Egyetemek és Főiskolák Szervezete
² Colloquium – időszakonként a professzor és a diák közti kis szóbeli, beszélgetésszerű beszámoló volt, ami megmutatta a hallgató felkészültségét, és élő kapcsolatot teremtett tanár és hallgató közt. Ennek eredményét a leckekönyvben is jegyezték, és jelentőséggel bírt a későbbi szigorlatnál a hallgató érdekét szolgálva.
³ A dolgok lényege a forma.
III.
Az 1947/48-as tanévet azonban nem zárta az első alapvizsga, mert közbeszólt a tbc, és vizsga helyett Mohács tüdőosztálya és egyéb, már korábbról ismert éveket emésztő, lelket ölő, fiatalságot romboló elszigeteltség vette kezdetét. Nem erről beszélek, hiszen ezeket már ismeri az olvasó.
Mindennek túlján, 1950. szeptember 22-én ismét beiratkoztam az akkor már egykarúvá változott Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára. Ekkorra már megváltozott körülöttünk a honi élet, népi demokratikus államformának megfelelően alakultak a szervezetek, így a felsőoktatás is. Ebben az évben még csak annyiból állott a felvételi elő-meghallgatás, hogy valahonnan – főleg az akkor már kirajzó népi kollégistákból – lett vezetők vették át a szervezés is irányítás munkáját. Tőlem nem kérdeztek sokat, legfeljebb az érdekelte ezeket az embereket, akiket már illő volt elvtársnak szólítani, hogy osztályhelyzetem milyen. Lévén Apám a munkásosztály tagja, bekategorizáltak az úgynevezett „1”-es csoportba.¹
Feltűnő volt számomra, hogy a római jogot szinte szorgalmi tárggyá degradálták, viszont számos tárgyat kellett felvenni, és ez végig jelen volt, ami nem éppen a jogtudományhoz tartozott, például az orosz nyelvet, a latin nyelvet. A szaktárgyaknál pedig a magyar tárggyal párhuzamosan a szovjet és népi demokratikus berendezkedésű államok jogrendszerét is. Például a magyar alkotmányjog mellé a szovjet és népi demokratikus országok alkotmányjogát, a magyar mezőgazdasági jog mellé a szovjet kolhoz és egyéb népi demokratikus országokban létező hasonló ismereteket is. Harmad évben honvédelmi ismeretek címmel, a volt Pius Gimnáziumban lévő Tanárképző Intézetben Katonai Tanszéketműködtettek, akik aztán hetente ismétlődő rendszerességgel ismertették meg velünk a 48 mintájú szovjet puska, az úgynevezett TT pisztoly, aknavető szerkezetét, szétszedését, összerakását. Nyaranta pedig egyhónapos terepkiképzésre kellett menniök hallgatótársaimnak, ahol a kiképző tisztek ugyancsak előszeretettel gyötörték az „úri fiúkat”… Én ez utóbbi gyakorlati oktatásból kimaradtam igazolt fizikális állapotom miatt.
Egy anekdota azért ide tartozik. A TT pisztolynak nevezett, térdig lógó, a II. világháborúban rendszeresített szovjet pisztolyt kellett szétszedni és összerakni. Magam is nekiláttam, de amikor végre sikerült, a rugója nagy ívben elrepült. Az egész évfolyam a padok alatt csúszkálva kereste, nehogy alkatrész hiányában le kelljen selejtezni… Többet tőlem ilyen technikai műveletet nem kértek.
Egy ízben megkérdezte az előadó főhadnagy, hogy mi a neve a szovjet karabélynak, amire az évfolyam legszabadabb szájú hallgatója a következő lakonikus választ adta:
− Dióverő.
Alakra tényleg hasonlított hozzá, de ez nagy sértésnek számított az „élenjáró fegyverekre” vonakozóan.
Nem mulaszthatja el Samuka megemlíteni a Pestről levezényelt V. T. professzort sem, aki állam- és jogelméletet adott elő – a maga módján. Az illető vak volt, és igen vonalas. Viszont rettenetesen jó hallással rendelkezett. Így meghallotta még a leghalkabb pusmogást is, és nyomban pontosan a hangirány alapján megtalálta az éppen suttogót. Ez viszont nem volt kifizetődő – mármint a hallgató részére.
Megtudván, hogy Samuka édesapja börtönbe zárása miatt igen nehéz anyagi helyzetben van, és a gép- és gyorsírója áldott állapota már lehetetlenné tette a több kilós jegyzet előbb gyorsírással, majd gépeléssel való feldolgozását, Samukát rendelte magához, hogy ezt a munkát elvégezze.
Érdemes leírni, hogy ez hogyan zajlott le.
− Hegedüs, jöjjön a tanszékemre!
− Igenis.
− A maga apja, mint a nép ellensége ül, ugyebár?
− Igen, ül.
− Miből élnek?
− A dolgaink eladásából, professzor elvtárs.
− Maga párttag?
− Nem.
− Akkor maga nem az elvtársam!
− Igen, professzor kartárs.
− Maga tagja a tantestületnek?
− Nem.
− Akkor maga nem kartársam.
− Professzor pajtás – kockáztattam meg, de ezen már elröhögte magát, és azt mondta:
− Magának úr. Megértette?
Azt hiszem, ennyi egyelőre elég is, lesz még számos illusztrációm annak a korszaknak az egyetemi életéről.
_______________________
¹ Az 1-es volt a munkás, a 2-es a paraszt, azaz szegény paraszt és nem „zsíros paraszt”, mert az már kuláknak minősült, és a megtűrt 3-as, az értelmiségi származású
(folytatás: Az Egyetem – IV-X.)
Hozzászólások