Elítéltek majd érte tudom, de mit tegyek?
Hazám már régen,
olyan mit elvártok tőlem, nincs nekem.
A kis falut hol születtem,
eltörölte a bölcs közigazgatás,
ami maradt az is fájón idegen.
A nagyutcára már rá sem ismerek.
Hol régen a sok büszke karcsú akác,
édes-emlékes cirmos eper-, meg nyárfa állt…
Most semmi!
Magányos, borzas varjú károg
a csupasz villanypóznán…
Kár, kár, kár…
Gyermekkorom kis hazája volt-nincs
s károg a varja…
nem a múltat, a jelent siratja.
KÁR.
Az öreg temetőt felverte a gaz.
Fejfák, régen-holt ősök emlékeztetője
– nevekkel, mint engem tart számon a világ –
már térdre rogyva porlad.
Útját vesztett hangya sietve fut rajta át,
keresve, kutatva, mint jómagam,
hazátlan, hontalan.
Ez lenne hát, miért élni és halni kell?
Dőlt kerítés mögül gyanakvó szempár kísér,
Nincs se adjon, se fogadj isten…
Sem ember, sem föld itt engem
nem takar, nem ápol.
Megyek lehajtott fővel, én az idegen,
mint a kitagadott a szülői házból.
Barát sincs már,
vagy holt, vagy részeg,
vagy szégyen pirítja,
hogy még mindig megvagyok,
jobb lenne tudni tán,
– ha már sem hazafi sem hívő
nem lett belőlem –,
hogy csak voltam,
leírva, elfelejtve, mint selejtes áru
a veszteség oldalon.
Hazám, hol otthonom!
Otthonom, hol a kalapom
a szögre akasztom.
Hazám ez az íróasztal
álmok szülője, temetője…
Ez a cellányi szoba,
a néma-írott társak a könyvespolcomon.
Hazám a szó. A Nyelv.
Az még megmaradt, minden más
csak emlék, jó is, nem is.
Ez az élet. Nem panaszkodom.
Bűnöm, hogy élek.
Halni kellett volna tán,
októberem ködös hajnalán…
De élek – ez már visszavonhatatlan –,
s ha majd lejár az időm,
egy kedves idegen
takarja majd rám a szemfedőm.
Hozzászólások