Nagy Bandó András
A Hetedhéthatár az alábbi írással köszönti a pár napja születésnapját ünneplő Nagy Bandó Andrást.
Nagy András 1947. november 12-én, Deszken született, szegény családban. Felhőtlennek mondja gyerekkorát: a körhintázásokat, a forgózásokat, azt, hogy fillérekért állítgatta a bábukat a kuglizóknak. Örömmel emlékszik a szép május elsejékre, a zsákban futásokra, a zászlólengetésekre, a táborokra, tábortüzekre, a grundfocikra.
Szülei második házasságának gyümölcse. Itt járt általános iskolába, itt élte át élete első, önmaga által szervezett, 20 kilométeres futásban versenygyőzelmét. Szegeden, a Vedres István Építőipari Technikumban szerzett építész technikusi végzettséget. Középiskolás évei alatt birkózott, mely sportágban 11-szeres győzelemmel büszkélkedhet. Ekkor a nehézatlétikában is kipróbálta magát: diszkosz, súly, gerelyhajításban, középtávú futásban is sikeres.
Kőművesmester.
Fölszedegeti az életből kapható tudást, a nehézségeket is maga mellé állítva. Életét építményként maga falazza, közben adakozva kincseit, amerre jár.
1963-75 között már egyetemi lapok (Dél-Magyarország, Szegedi Egyetemi Lapok) karikaturistája, 1975-től előadóművész. 1982-ben a II. Humorfesztivál győztese. 1982-84 között a Mikroszkóp Színpad művésze, szabadfoglalkozású. 1989-től a Hócipő című szatirikus lap munkatársa, ötlet-dús, kreatív egyéniség. Író, költő, szobrász, fotóművész, humorista, előadóművész, mentor, színész és remek szakács, csodálatos Barát…, ahogy Ő mondja arról, akiről a legjobbat szeretné mondani: EMBÖR.
Prolihisztor.
A szó származására is utal, meg mindarra, amit ebből a világból elsajátított, észrevett, megízlelt, kigondolt… Otthon van a kalocsai mintaírásban, gyönyörűen műveli a rajzolást, festést, szoborrá alakul keze alatt a fa, nincs olyan terület, amit ne próbált volna, és ami ne nemesedne alkotássá általa!
Senki mellett nem megy el szó nélkül: fontos számára, hogy segítsen, ha valaki nehézségben van, de mások örömének is boldogan örül! Ő alapította az első hajléktalanszállót, nehéz sorsú embertársaival három hónapig életközösséget vállalva, egyedülálló módon ebben az országban.
Ő az, aki a boltban leveszi a kenyeret a nagymamának, és nem fukarkodik az idejével, ha beszélgetésre vágyik valaki.
Ő maga „botladozó életművésznek” tartja magát, Vincze Attila: Nagy Bandó világa című interjúkötetében így fogalmaz: „Írok, tehát akár azt is mondhatnám (most éppen) író vagyok. Verseket írok, és mondhatnám, költő vagyok. Egyiket sem mondom, mert akkor azt is mondhatnám: buta vagyok. Maradtam, aki voltam: Bandó. Aki mindig újjal és még újabbal próbálkozik, mert megzabolázhatatlanul mozgatja a gyermekléte.” (Vincze, 2009. 17. o.)
Az egykori klottgatyás kisgyerek ma negyven könyv szerzője. Tisztán emlékszik a gyerekkori, családi vályogvetésekre és maradandó – saját szóújításommal élve: maraBandó – emlékként őrzi az iskolába indulás képét, a kockás irkával és a ceruzával, amelyek azóta is írói élete legfontosabb tárgyai.
Szülei válása miatti fájdalmát nagyapja iránti ragaszkodása gyógyítgatta és teszi ezt ma is. „Apóka kapott és választott példakép. Életem pozitív töltése. Amikor nem jut eszembe, akkor is ő mozgatja a kezemet, és talán az agyamat is. Belőle nőttem, tudásából gazdagodtam, képességeit eloroztam, amiről pedig azt gondolom, magamból fakasztottam, azt a génjeimben kaptam meg tőle. Újranyílik életemben a benne elhervadt virág.” Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint műveinek sora: http://bando.hu/
Írói, költői vénájának kialakulását, pallérozását írók és költők sorának köszöni. Ha valaki, ő állandóan olvas, amióta olvasni tud. Az első emléknyomok a deszki könyvtárba vezetnek, ahol kisgyerekként barangolt. Így magába szívva az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk, a Légy jó mindhalálig, a Távolban egy fehér vitorla, a Vadölő, a Grant kapitány gyermekei, a Kincses sziget, A dzsungel könyve és Tom Sawyer kalandjainak izgalmas történeteit.
Ki ne ismerné és szeretné ezeket az alapműveket a mai felnőttek közül, mégis, amit látok, hogy korunk fiataljainak bizony a figyelmébe kell ajánlanunk őket, hogy ki ne maradjon életükből ez a sok, alapvető élmény!
…és a továbbiak: József és testvérei, Bűn és bűnhődés, Mester és Margarita, Üveggyöngyjáték, Száz év magány, Szerelem a kolera idején, A Rózsa neve, Meztelenek és holtak, A nagy utazás, Sorstalanság, Az ötödik pecsét, A homok asszonya, Hrabal, Krúdy, Móricz, Kosztolányi, Jókai, Márai, Hamvas, Örkény könyvei. A kis herceg, a Micimackó, a Tao, Nietzsche, Jung, Kierkegaard, Platón, Szókratész, Kafka, Pascal, Marcus Aurelius, Esterházy, Nádas, Tamási Áron, Spiró, Szabó Magda és még rengetegen…
…és a költők: Goethe, Villon, Rilke, Vörösmarty, Arany, Petőfi, József Attila, Radnóti, Ady, Kosztolányi, Babits, Weöres, Nagy László, Pilinszky…, Shakespeare és még sokan, akik óriási élményt jelentettek és meghatározó alappontokként szolgáltak Nagy Bandó András irodalomhoz fűződő szerelmének erősítéséhez.
Pályáját humoristaként kezdte, maga írta életünk fonákságaira mutató szövegeit, így ismertük – és magam is így és ekkor ismertem meg. (1981-82)
Láthattuk, remekül rajzol és rögtönöz zenei montázsra, a Szénnel a kézben című estjén. Bizonyította felkészültségét Erkel Színházbeli önálló estjein.
A humor és a szépirodalom nem áll távol egymástól, e kettő közé a hidat anyanyelvünkhöz fűződő ragaszkodása adja. „Ezen a nyelven tanultam meg kérni, köszönni és búcsúzni… Az anyanyelvem húzza meg a létezésem határát, a nyelv a hazám. Ez a nyelv a magyar nemzet közösségébe tartozók nyelve és ez a közösség, velem együtt a mi közös hazánkban él. Egyszerű kötelék, de a legtartósabb kötélből kötve.”
Volt és van módom követni őt irodalmi estjeire, könyvbemutatóira, medvehagyma-fesztiváljaira, ahol az első és legfontosabb tapasztalatom: embersége. Az, ahogy a másik embert tiszteli, és ahogy népművelőként nyelvünket és a szépirodalmat „terjeszti”, ahogy megnyeri a szíveket az olvasás gyönyörűségének. Ahogy spontán és szándékosan felolvas, ahogy nem ritkán ajándékoz is, ha azon múlik, hogy valaki egy könyvet birtokolni tudjon.
Természetes közege a gyerekek társasága. Itt szárnyal: versel és énekel, mindenkit magával ragadó módon, örömmel és örömbe rántva hallgatóságát, közvetlen jó barátként.
Számos könyvbemutatón és versmondó versenyen osztja meg gondolatait anyanyelvünk műveléséről, a verselés, írás érdekes és fontos kérdéseiről. Akaratlanul és akarattal is tisztességes munkára nevel: tanácsol, biztat, bátorít!
Szívdobbanásként ható ritmusai, értéket közvetítő, tartalmas gyermekversei a Színművészeti Egyetem ajakartikulációs és beszédtechnikai gyakorlatainak alapja. Thoroczkay Miklósné, „A Luci”, aki Montágh utódja volt, uszkve 100 versét használja beszédtechnika könyvében, NBA egyedüli benne, mint ma is élő szerző. Király Kata énektanárnő, kórusvezető, tankönyvszerző nyolcvan versére ír éppen dallamot, készülő új énektankönyvébe.
Az olvasóvá nevelés szándékával alkotott könyvet Csabay Katalinnal, Lexi már olvas címmel. A szövegértés fejlesztését tűzte ki célul. Jól olvasó elsős és másodikos gyerekeknek készült a könyv. Betűversei is arról árulkodnak a magyar ábécé betűinek grádicsán lépegetve, hogy csodálatos birodalomba kerül az olvasó, kivételezett helyzet az övé és csak miatta, csak érte történik minden! Régies, ízes kifejezéseket szándékosan használ, felkeltve a vágyat azok jelentéstartalma iránt.
Nagy Bandó András elkötelezett módon nevel a verseivel, alapvető emberi értékekről beszél: családról, igazságról, bölcsen, türelmesen. Gyerekkorának minden fontos mozzanatával megismertet: az emberekhez, állatokhoz, a természethez fűződő boldog viszonya magával ragad! Még a pókokat is megszereti, aki eddig viszolygott tőlük! A szépség befogadása természetes írásaiban. Állatos sorozatai, amellett, hogy kimerítően tájékoztatnak a kutyák, a macskák, vagy akár a madarak természetéről, humorral tűzdelt módon éneklik meg egy-egy faj tulajdonságait, természetét, szokásait, a legbájosabb ritmusban. Meséi a régmúlt valóságába röpítenek éppúgy, mint a mai kor peremére, a mese varázslatos eszközeivel.
Az örkényi és weöresi hagyományok tisztelete nyomon követhető, Nagy Bandó András alkotásaiban. Örkény István munkássága, írásai, napjainkban is komoly hatással bírnak. Zsenialitásának lényege, hogy a groteszk humor mellett felcsendül egy tragédia, s az ember nevetése óhatatlanul is disszonánsan cseng. A groteszk lényege, hogy egyensúlyt találjunk a nevetséges és a tragikus között, valamely szituáció vagy történet mulatságos és tragikusba torkolló pillérei között. Egyperceseiben például az olvasó folyton bizonytalan: csak épp egy hajszálon múlik, hogy az író bemutatja-e egy szituáció színét és fonákját, fonákját és színét egyidejűleg. És mindig sikerül neki épp azt a szót megtalálnia, amitől a már-már felborulni látszó egyensúly újra érzékelhető. Írásaiban találkozik a komolyság és a gúny is, de oly finoman, hogy a könnyünk folyik a nevetéstől.
Az örkényi írások másik, számomra lényeges vonása, hogy egyéni hangot hallat. Nem akar idomulni és hasonulni. Az akar lenni, épp ami. Úgy, ahogy abban a pillanatban kijön a szívéből. Nem akar tetszeni és megfelelni. Hatni akar.
Ha Nagy Bandó András humoros írásaira gondolok, ugyanez, amit látok. Finom mozdulatokkal vezet be egy világba, ahol otthon érzem magam és ahol ugyanakkor idegenül cseng még egy-egy kérdésem és mozdulatom is, míg végül azon veszem észre magam, hogy belesimultam a tenyerébe, sírok-nevetek a szituáció groteszk volta miatt.
Ha az Egyedül állok című 808 oldalas, vaskos kötetét lapozgatom, ez a megállapítás bármelyik írására igaz. Akár a Papírhiány, a Terítéken a nő, az Egy nyugdíjas levele, A hét törpe és hosszasan sorolhatnám. Az olvasó azt gondolhatná, örkényi egypercesekbe csöppent, Bandó hangján, de mégis annyira Bandó, amennyire csak lehet. Egyéni.
Ha a Szalontüdő című írását olvasom – melyből remek rövidfilm is készült –, erőteljesebb bennem a megállapítás: Nagy Bandó András tollából erősen kirajzolódik az örkényi hagyományok tisztelete. Az a faramuci helyzet, hogy ketten esznek egy álldigálóban egy tányérból, miközben mindketten sajátjuknak vélik az ennivalót, bűnös gondolatokkal küszködve, míg végül kiderül, ott az érintetlen adag étek a másik asztalon. Egész végig azt várjuk, hogy mi sül ki ebből a történetből. A feszültség, a várakozással, a komikum a kis ember tragédiájával egyidejűleg van jelen. Az ember kicsinysége és az iránta érzett tisztelet, groteszk köpenyben. Nagy élmény elolvasni és megnézni!
Az örkényi hagyományok tisztelete mellett nem maradhat említés nélkül, hogy verseinek, főként pedig gyermekverseinek rímvilága és magával ragadó ritmusa folyvást Weörest juttatja az ember eszébe. A Weöres Sándor iránti mély tisztelet a hagyománykövetés alapja.
Tudjuk: Weöres Sándor nem gyerekeknek szánta verseit, azok gyerekversekké lettek, a költő szándékától függetlenül. Itt láthatjuk a hagyománykövetés szándéka mellett az önállóság kiteljesedését Nagy Bandó András gyermekköltészetében: tökéletes odafigyeléssel ír, minden szavával szándékosan nevelve és örömöt okozva kis olvasóinak! Az írás felelősségével teszi ezt a gyermek iránti legteljesebb tisztelettel.
Így vall a mai magyar gyermekirodalomról: „Ha a magyar humor tánciskolájában Karinthy Frigyes „a cserépkályha”, akkor a magyar gyermekirodalomban Weöres Sándor, az irodalombarátok és a magyar költészet imádott Sanyi bácsija, ha tetszik, Sanyikája. És ha igaz, márpedig, bizonyíthatóan igaz, hogy Karinthy a humorban, akkor az is igaz, hogy Sanyi bácsi a költészetben nem ismert tréfát.
Már amennyiben a tréfa nem több mint primitív, viccesnek látszó, egyébként csöppet sem nevettető butaság. Emeljünk ide még egy Karinthy bölcseletet, hogy érthetővé tegyük a gyermekirodalommal kapcsolatos mondandónkat: „Hány humoreszket kell még megírnom ahhoz, hogy megértsétek: nem vagyok humorista.” Ha ezt az agyafúrt mondatot Weöres Sándor költészetére ültetjük át, valahogy így hangozna: „Hány költeményt kell még megírnom ahhoz, hogy megértsétek: nem vagyok rímfaragó?” Talán nem teljesen jó, picit döccen is ez a változat, arra mégis alkalmas, hogy kimondjuk: Sanyi bácsi – utóbb gyermekverseknek, egészen pontosan gyermekeknek írt verseknek gondolt – ritmusgyakorlatai tündérvilágba röpítő költészetének könnyed, játékos, derűs és káprázatos darabjai. Karinthyról már sokan jelentették ki, hogy a létező összes ötletet elírta kései utódai elől, ebből következően igencsak össze kellett szednie magát az utána következő humorista, kabarészerző és parodista generáció tagjainak, ha találmány értékű humoreszket, kabarészámot vagy paródiát akartak írni. Visszafogottan ugyan, de kimondhatjuk: Sanyi bácsi annyi mindent elírt a későbbi korok költői elől, hogy ugyancsak kapaszkodnia kell annak, aki a gyermekirodalom klasszikusai közé emelt Weöres-versekhez méltó, hozzájuk fogható, szülők és óvónők, tanítók és gyermekek által egyaránt kedvelt költeményeket akar írni.
A világ nem áll meg, fejlődik, megújul, születnek újabb és újabb generációk, jönnek a talentummal megáldottak, azok, akik gyönyörű, különleges, nyelvi játszadozásra is alkalmas nyelvünk jó ismerői és használói. Weöressel együtt, mondhatni azonos időben és korban írta meg tüneményes, kimondhatjuk, valóban gyermekeknek szánt verseit a Szabadkáról származó, több nyelvet beszélő, a magyar nyelvvel tudós módon bánó Tamkó Sirató Károly. Ők a magyar gyermekirodalom kettős csillaga, példás versekkel, példaadó életművel. Mondjuk ki azonnal: verseik nem gyermekversek, hanem versek, melyeket a gyermekek is megszerettek, megszerethetnek.
Melléjük emeljük ide két nagy mesélőnket, Lázár Ervint és Csukás Istvánt. Lázár Ervin népes mesecsaládját gyermekek és szülők fogadták be, szerették meg és dédelgették. Ez a szeretet végtelen, hiszen születnek újabb gyermekek, az egykori Lázár Ervin rajongókból szülők lesznek, és már ők mesélik Mikkamakka, Vacskamati, Szörnyeteg Lajos, Ló Szerafin, Dömdödöm, Bruckner Szigfrid és Maminti történeteit, bolyongva a Négyszögletű kerekerdőben. Csukás István is örök életre beírta magát a gyermekirodalomba. Keménykalap és krumpliorr fogalommá vált, és gyermekek százezrei, milliói ölelik magukhoz Süsüt, a sárkányt.
Az eltávozott Lázár Ervin, és a körünkben élő Csukás István nyomában ott topognak az ifjabbak: Bartos Erika, Kántor Péter, Kányádi Sándor, Kiss Ottó, Kovács András Ferenc, Kukkorelly Endre, LackfI János, Miklya Zsolt, Nagy Bandó András, Nyulász Péter, Szabó T. Anna, Szilágyi Ákos, Tóth Krisztina, Varró Dániel, Vörös István és Zalán Tibor.
Végül ejtsünk szót a gyermekbetegségekről, azokról, akik sem Weörest, sem Tamkó Siratót, sem a többi jeles költő műveit nem ismerik, mert ha ismernék, egészen biztos, hogy nem kezdenének könnyelműen a húrok pengetésihez. Azokról, akik a verstan alapos ismerete nélkül merészkednek a költészet területére. Azokról, akik felelőtlenül írogatják és adják ki könyvben ártó „verseiket”, „verses” meséiket. Nincs ismeretanyaguk, azt sem tudják, hogy torzszüleményeik a klasszikussá lett szerzők műveinek a nyomába sem léphetnek. Azt sem tudják, hogy szerzeményük sokkal különb változatban már megíródott, és azt sem, hogy ezekkel a gyengécske versikékkel mennyit árthatnak a szépre és jóra fogékony gyerekek körében.
A költők a szülőknek írnak, a felnőtteknek, azt remélve, hogy kellő ízléssel válogatnak a könyvesboltok polcairól. Sajnálatos tapasztalás, hogy a vershez kevésbé értő szülők mellényúlnak, és az igazi költészet remekei helyett a ritmustalan, mondogatásra, mondókázásra alkalmatlan „verseket” tartalmazó könyveket viszik haza.
Közös érdekünk, hogy változtassunk mindazon, ami kárt okoz, ami értéktelen, és segítsünk fölhívni a figyelmet az értékre, az értékes alkotásokra.”
Forrás: Hajnal Éva – Diplomamunka a mai magyar gyermekirodalomról – részletek / PTE 2014.
*
Nagy Bandó András
Telihold
Megérkeztem éjjel,
ugye, vártál?
Ablakodnál álltam,
ugye, láttál?
Kopogtattam egyszer,
ugye, féltél?
Kopogtattam kétszer,
odaléptél.
Nyitottad az ajtót,
ugye, így volt?
Küszöbödön álltál,
ugye, szép volt?
Kezed a kezemben,
ugye, vártad?
Remegett a szám is,
ugye, láttad?
Becsuktad az ajtót,
ugye, így volt?
Elaludt a lámpa,
ugye, jó volt?
Forrás: blog.xfree.hu
Hozzászólások