A langyos, napsugaras tavasztól, a széltépte őszidőig minden délben találkoztunk: én és a Neve-Sincs. Öreg ember: maga elé nézve, vagy az előtte elsuhanó autókat szemlélve üldögélt a belváros díszköves kis utcájában, egy bankház küszöbén. Hol volt otthona, ha volt egyáltalán? – Nem tudom. Volt-e családja, barátja? – Nem tudom. Megszokott engem, másokat, sokakat, akiket arra vitt mindennapi útjuk délidőben. Egy-egy szava elért hozzám, s ez valamiféle köszöntés is lehetett. A kötődni akarás, a kapcsolódás maradvány szalmaszála.
Nagy tudású ismerősöm mesélte, hogy ő csak „nyolcforintosnak” nevezte, mert egyszer kerek-perec odaszólt neki:
− Uram! Nincs véletlenül nyolc forintja?
A megszólított zavartan belekotort a zsebébe, és lelt egy tízest, amit nyomban odaadott.
Ez a jelenet minden héten, mindig ugyanazon a napon és órában ismétlődött – ám sohasem többre, mindig „nyolc forintra” szorítkozott. Már az „uram”, a „véletlenül” sem hangzott el, csak zsebből tenyérbe csúszott a tízes, vagy ha éppen volt, a kívánt nyolc forint.
Tőlem sosem kért, ám volt hozzám egy-egy szűkre szabott szava:
− Visszük, visszük az étket haza?
vagy
− Nagy a meleg ilyen délidőben…
vagy
− Sose lesz már hűvösebb?
vagy
− Lehetne melegebb is, ha már nyár van.
A válaszom sem volt kurtább.
− Hát igen.
Egyik napról a másikra nyoma veszett. Feltúrták, visszarakták a díszköveket, de őt se előtte, se utána nem láttuk. Szemünk kereste a bank kapujában. Nem ült ott senki. Nevét nem tudtuk, címét sem, de ismerősét csakúgy nem. Hosszú hetek teltek el. A kapuszöglet üresen bámult a keresők szemébe. Éppen oda, ahol úgy ült, mint aki odaszületett, mint az időtlenség, kortalanság szobra: az ember, aki névtelensége titkos magányában mégis hozzánk tartozott.
Meghalt? Fekszik valahol egy zugban, ágyban vagy földön, rongyosan, éhesen? Egyként a sok leírt, kihúzott, kipipált valakik közül?
Már cirpelni kezdtek a tücskök, a közelgő ősznek koncerteztek estelente. És akkor, abban a kis utcában feltűnt újból, de nem a megszokott őrhelyén. Nem. Kopott, fekete ruhában, zsírfoltos kalapját a szemébe húzva, két mankóra támaszkodva – bicegett. Utána szaporáztam, és megérintve karját, elnyűtt, borostás arcába néztem.
− Mi történt?
− Eltörött a lábam. Elestem. Ne higgye, hogy részeg voltam!
− Ha mondaná, se hinném el. És hogyan lesz ezután? – tolakodott bennem a kérdés.
A semmibe nézett. Tán egy perc után ennyit mondott:
− Ki tudja? Én nem…
Bicegett tovább. Lépegettem mögötte a sarokig. Nem látott, hiszen előttem volt, majd félig megfordult, és fanyar mosollyal elköszönt:
− Aztán siessen haza… el ne hűljön az étel. Magát várják…
Jobb kezével elengedte a mankót, megpöccintette a kalap peremét.
Nem látta többé a „nyolcforintost”, se tudós barátom, se én.
Elment.
Egyszer volt, hol nem volt… Neved Sincs.
Ég veled!
Hozzászólások