Huber Márti ez év októberében, a budapesti Hetedhéthatáros találkozón Hajnal Évivel (jobbról) a Mai Manó Házban
Akkor este egy verset és egy írásodat olvastad föl. Kölcsönös volt ez köztünk, tiszteltük egymás véleményét. Sokáig beszélgettünk, majd elköszöntünk egymástól. Másnap hívtalak, nem jelentkeztél. Múlt az idő, rossz előérzetem támadt. Órák múlva, sajnos szembesülnöm kellett a szomorú hírrel. A kérlelhetetlen kopogtatott az ajtódon.
Gondolataimba merülve állok az ablakom előtt, gyönyörű napsütéses idő, mint akkor, amikor a sors akaratából találkoztunk. Évekig gyengéd szálak fűztek bennünket egymáshoz.
Értesítést kaptam, hogy átvehetem a „kispolszkimat”. Győrbe utaztunk. Te, a lányom: Kriszta, és én. Lőrinc napja volt. Erre kereszteltük. Életünk felejthetetlen szakasza kezdődött. Görögország volt az első úti cél. Nem volt egy luxus utazás. Kempingeztünk, vagy ahol ránk esteledett, a kocsiban „vetettük” meg az ágyunkat, osztozva a konzervek és más, nélkülözhetetlen holmik társaságával. Mindenért kárpótolt az elénk táruló vonzó tájak látványa, találkozás sok jóakaratú és segítőkész emberrel, a más kultúra megismerése.
Akkor évek, most csak percek teltek el és az emlékezés már egy másik irányba repített. Belgium volt az úti cél. Ha lehet, még csodálatosabb két hét következett. Brüsszelben élt az unokatestvérem, az ő vendégszeretetét élvezhettük. Soha el nem múló élményekkel érkeztünk haza. Gyakorta vettük elő az utunk során készített képeket. Jó volt újra és újra átélnünk mindazt, ami a felvételekről elénk tárult.
Változatokat találhatnék ki, hogy az együttlétünk évek után miért szakadt meg. Nem lenne tisztességes egyikünkkel szemben sem. A sors mindkettőnknek más utat jelölt.
Esztendők múltán ismét találkoztunk. A lángolás, mely egykoron köztünk volt, őszinte barátsággá szelídült. Ettől kezdve kapcsolatunk szinte mindennapos volt, akár személyesen vagy telefonon. Nem érzékeltük az idő múlását, órák teltek el és még mindig volt témánk. Hol a közös emlékeinkről, hol az irodalomról, a szép magyar beszédről ejtettünk szót, vagy éppen vitatkoztunk. A csodálatos memóriád révén egymás után szakadtak ki belőled a régebben tanult versek. Erre én csak könyvvel a kezemben voltam képes.
Tisztelted az embereket. Hittél és bíztál bennük. Pedig sokszor visszaéltek a hiszékenységeddel. Boldog voltál, ha másnak örömöt szerezhettél. Végtelen szeretetet éreztél a gyerekek iránt. Láttam, amikor az unokáimmal beszélgettél, küszködtél a könnyeiddel. A sors nagyon mostoha volt hozzád, nem részesített abban a boldogságban, hogy megtudd, milyen érzés anyának lenni. Egy cicád volt, akit szintén elhalmoztál a szereteteddel. Sokat jelentett neked. Te is neki. Aki másként tekint az állatokra, annak ez talán idegenül hangzik. Én megértettelek. Most másnál van, jó helyen.
Elcsendesedett a kis pécsi belvárosi lakás. Veled elköltözött a vidámság, a szomorúság, az öröm és a bánat. Onnan már senki sem hív fel engem, hogy egy írást, vagy egy verset hallgassak meg. A hangod is csak felvételről hallom, mert azt megőriztem. Már én sem hívlak, hogy a tanácsodat kérjem. Csak a hitem mondatja velem, hogy valahonnan figyelsz rám és javítod az írásaimban elkövetett hibákat. Minden igyekezeteddel készültél, hogy jól szerepelj egy születésnapi ünnepségen. Tudom, hogy a napján elmondod, de senkihez nem jut el. Én még hallottam, azon az estén, amikor még itt voltál.
Hiányzik a hívásod, a nevetésed, a hangod, az egész lényed.
Nyugodjál békében!
„Sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.” – Alyson Noël, amerikai írónő.
Zilahi Lajos
Hozzászólások