Szeretteink fogytával mindegyre árvábbak leszünk. Ezt siratjuk, a magunk árvaságát, a rájuk emlékezésben. Csapzottan, tépetten, némán, mint a megszedett gyümölcsfák a kertek alji ködben.
Bogádi Kis György (Tám László felvétele)
Nem könnyek jeleznek okvetlenül minden sírást. Sír az őszi szél, a hegedű, a körfűrész, a nedves, nyirkos fa a parázson, és nem gondolunk hallatán könnyre. De elkomolyodunk a népdal hallatán arra, hogy „sír az út előttem, bánkódik az ösveny”, vagy arra, hogy „ahol én elmegyek, még a fák is sírnak”, mert fájdalmat érzünk mögötte.
Vannak nyugtató sírások is, ott munkálkodhat bennünk a vágy, hogy kisírjuk magunkból a nemjót, megrontóját a belső békességnek. Ha meg tudunk egy pillanatra állni, és hagyjuk, hogy egy kis csönd telepedjék ránk, és békesség öleljen körül minket, úgy állunk – kalaplevéve, némán –, mintha régi, feledett mulasztásokat, bántást készülnénk jóvátenni, de nem tudjuk, hogyan kell elkezdeni. És mégis, mennyi minden tisztul le bennünk ebben a beszédes némaságban! Elmondjuk szavak nélkül, amit nem mondtunk el akkor, amikor kellett volna, megköszönjük a jókat, amiket elfogadtunk köszönetlenül, és megbocsátva kérjük a bocsánatot, hangtalanul. Olyan ez, mint amikor nagy loholtunkban átintegetünk egymásnak az utcán, és amit legszívesebben mondanánk, ha elérné őket a hangunk, kiül az arcunkra mosolynak, aminek itt is, ott is az az üzenete, kimondatlanul, hogy megmaradtunk annak – egy tűz körül ülők –, akik voltunk, hogy összetartozunk most már az idők végezetéig.
Amióta látom, hogy hamarosan elfogy a papírom, egyre jobban félek, hogy majd ide a végére valami bölcs summázást akarok sikeríteni. Tenném is szívesen, ha tudnék olyat, amiről hihetném, hogy válasz arra, amit keresek. Én idáig jutottam a nagy keresésben: tudni azt volna jó, hogy miben érdemes hinni, mert amiben hiszek, az akkor is jó, ha nem annyira az, de szép. Hogy bár még itt vannak a lucskos, latyakos, hideg-szürke foltok, itt dideregnek a barázdák hajlataiban, de az, ami mellettük sütkérezik, csilingel a bágyadt napsütésben, az már nem a tél, az már az élet: az a régóta látni, érezni vágyott tobzódása a színeknek, formáknak, illatoknak, ahogy a krókuszok, a kankalincsokrok, az aranyesők sárgái visszaverik, megsokszorozzák a napsugarakat, ahogy az ibolyák, jácintok kékje visszaragyog a felhők közé az azúr színű égre. És madárhangok tisztítják meg a hallásunkat attól a félsüket zúzmarás zajtól, recsegéstől, amit a tél még ott hagyott, hogy meghalljuk és értsük jobban a húsvéti harangok hangját.
______________________
* Bogádi Kis György Ülj a tüzünkhöz című kötete alapján szerkesztette Kocsis József
Hozzászólások