Hajnal Éva és Kovács Emil Lajos
December 8-án tartották meg Kovács Emil Lajos festőművész „Tájköltészet” című kiállítását a pécsi ANK galériájában. Az irodalmi esttel egybekötött rendezvényen közreműködött Hajnal Éva pécsi költőnő, aki az este folyamán felolvasta a képek által inspirált verseit.
Talán ezzel a pár sorral el is intézhetném azt az estét, amikor két műfaj találkozott, és két sors (egy erdélyi festőművészé és egy pécsi pedagógus költőnőé) szemünk láttára fonódott össze egy kiállítás erejéig. Mondom, ezzel a pár mondattal is elintézhetném a kiállításmegnyitót, de azért nem úsznám meg ennyivel.
Pedig nehéz feladat beszámolni a kedd estéről, mert Kovács Emil Lajost csak a kiállítás után ismertem meg, róla nem tudok sokat: szabadúszó festő, Szatmárnémeti, Nagybánya, tájképek, stb. Éváról ellenben tudnék írni, viszont ő nem szeret reflektorfényben lenni, végtelenül szerény, így az est apropóján magamról is írhatnék akár, elmesélhetném azt, hogy utoljára tizenöt éve voltam az ANK színháztermében, mikor is meghívtam egy 
lányt mozizni, aki végül is a legutolsó pillanatban lemondta az egészet (mobilon keresztül – ó, az áldott emlékű Nokiák), így az Üvegtigris című filmet egyedül kellett végigülnöm. Na, mindegy. És ha már festészet, akkor idebiggyeszthetném azt is, hogy volt egy lány (ő egy másik lány), akit egyszer lerajzoltam, hogy lássa, hogy látom őt. Utólag visszagondolva: ezt nem kellett volna. Na, mindegy.
Visszatérve Évára (mert nem ússza meg!), tudtam, hogy van ez a festőmániája, hogy van valami Kovács Emil Lajos, akinek a képeivel az interneten találkozott először, és tudtam, hogy versek fogantak ebből a találkozásból. Jó párat olvastam is közülük, és persze, hogy tetszettek, persze, hogy izgattak, mert a műfajok közti keveredés mindig izgalmas dolog, sok kérdést felvet: mit lehet ecsettel kifejezni, mit ad a képhez a toll, a szó, a rím, mi a plusz a versben, mennyire lehet leválasztani az adott képről, le kell-e egyáltalán választani?
Az est legizgalmasabb része is ez volt: kivetítettek festményeket, és meghallgathattuk az adott verset hozzá. Ott lehetett igazán érzékelni, hogy ezek a versek nemcsak képaláírások, nemcsak egyfajta fordított illusztrációk, hanem önálló alkotások, továbbgondolásai a képeknek. A csúcspont talán az volt, amikor egy harmadik műfaj is beszállt a játékba, ugyanis Évának az egyik megzenésített versét is lejátszották hangfelvételről.
Elmondhatom, hogy inspirált ez az este! A művészetet nem lehet vákuumban űzni, minden alkotónak szüksége van a visszhangra, a hatásra, arra, hogy az, amit alkot, valahol egy másik művész prizmáján keresztül 
megtörjön, hogy ezzel új színek, új hangok keletkezzenek. Azt hiszem, Hajnal Éva és Kovács Emil Lajos között ez történt. Élmény volt látni, hallani ezt, és része lenni annak a pillanatnak, amikor a két művész, két – most már – barát végre ott állhatott egymás mellett a vendégek gyűrűjében.
A tárlat december 31-ig látható, mindenkiknek sok-sok szeretettel ajánlom! Javaslom továbbá, hogy olvassák el a verseket is a képekhez, mindenkit biztosíthatok, hogy itt, a Hetedhéthatár újságban „Hajnal Éva” név alatt rengeteget fognak találni.
(Bocs, Évi, már megint rólad beszélek. Egyébként én azért kezdtem verseket írni anno, mert volt egy lány, aki… Na, mindegy.)
Fotók: L. Csépányi Katalin
Hozzászólások